Számtalan alkalommal hangzik el a kritika velem szemben: „mindenről véleménye van”. Nehezemre esik vitatkozni ezzel: úgy gondolom, hogy az embernek kell, hogy legyen valamiféle véleménye az őt körülvevő világról. Az emberi szellem nagyjainak, Szophoklésznak, Danténak, Shakespeare-nek vagy Dosztojevszkijnek talán nem volt véleménye olyan kérdésekről, amelyeket a kor elitje mélyen elrejtett a kor embere elől, hogy aztán hatalmi szóval dogmát gyártson az udvarban született döntéséből?
Akik azzal karaktergyilkolják a megszólalót, hogy az túl sok tárgyban szólal meg, azt a jogosítványt hiányolják, amely alapján a társadalom a kellő papír birtokában tetszés szerint okítható. Már nem elég bekerülni egy tanszékre, a Népszabadságnál sincs többé nyugdíjasállás, már nem elég, hogy a szekértáborod megszentel egy kóser pecsétet: meg kell harcolnod az igazadért – vagy hát meg kellene.
Ördög hozott, Ronaldo!
Amit csak gyűlölök a tömegmédiában, a popkultúrában és a huszonegyedik századi labdarúgásban, az mind ott lesz hetes számmal a hátán Juventus-mezben.
Belátom: könnyebb megkérdőjelezni a személyemet, mint vitatni a véleményemet. Előbbihez elég annyi, hogy túl sok mindenbe pofázok bele; utóbbihoz gondolkodni meg érvelni kéne, és netán az derülne ki, hogy ami első hallásra eget rengető ostobaságnak tűnt, annak lám, ott a valóságmagva, nocsak: ez egy létező vélemény – kellő jó szándékkal és nyitottsággal akár megfontolható volna. És persze van számos alkalom, amikor tárgyszerűen tévedek – ahogy bárki, akiben van intellektuális kíváncsiság, aki nem az adatokra, hanem az összefüggésekre figyel, akinek fontosabb, hogy a megfelelő kérdésekkel éljen, vagy hogy megvonja különböző tudományterületek analógiáit, s ezzel fontos összefüggéseket tárjon fel, mint hogy önmaga és a világ előtt tévedhetetlen idolként pózoljon.
Leimeiszter Barnabás egy kedves, konzervatív srác, aki mindjárt az ellenzék vezetésére is alkalmasnak tart, ugyanakor azzal a váddal illet, hogy túl sok mindenről van véleményem. Elképzelem, hogy miután Leimeiszter Barnabást pofán csapja egy rendőr, ő elővesz egy zsebkendőt, megtörli vérző orrát, és így szól: „Nem tudom megítélni, hogy méltányos-e velem, biztos úr, nem vagyok jogász. Nem vagyok kriminálpszichológus, nem tudok hozzászólni a témához. Nem tudom elmondani, mi történt velem, nincs orvosi diplomám. Kant és Nietzsche idevágó tézisei az erőről és a hatalomról már nem derengenek, rég olvastam őket, filozófiai végzettségem nincs, hogy is volnék képes árnyaltan megközelíteni ezt a kérdést, amikor az alapvető tudományos kategóriákat sem ismerem? Inkább keresek egy jogászt, egy orvost, egy pszichológust meg egy filozófust, és megmutatom nekik a köztéri kamera felvételét – ők majd pontosan megmondják, mi történt velem. Nem esem a megalapozatlan véleményalkotás csapdájába, biztos úr!”
A hibrid rendszerek módszereit épp a neoliberális elitek kísérletezték ki.
Nos, én nem ebben utazom. Vitatkozom, kritizálok, vagy épp rajongok. Nem az akadémiai híradó vagyok, és nem egy szekta főpapja – csak egy csávó, akit szenvedélyesen érdekel a világ, a közélet, a kultúra, aki normákat és egyetemességet próbál képviselni ott, ahol szakbarbárok, láncos kutyák és az értelmiség cinikus árulói monopolizálták a nyilvánosságot. Az érvényeset, a valóságosat, a katartikusat keresem. Sok részletben bizonyára tévedek, mert véges képességekkel és tudással rendelkezem – itt azonban a szerep és az attitűd számít: az összefüggőt keresni a részletekben, korlátozott idő és információ birtokában végső érvényre jutni. Őszintén, humánusan, hazafiasan és európaian. Mindenről írok, és tévedek. Ez az én utam.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 15. számában jelent meg, 2018. augusztus 24-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 15. Magyar Hangban? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
