Nem hiszem, hogy az illiberális politikai hálózat Ukrajnában halálos sebet kapott. Kína erős bástyaként áll, ahogy Törökország, Irán, Brazília és a Fülöp-szigetek is kitart, Donald Trump visszatérni készül a Fehér Házba, Oroszország pedig tápászkodott már fel ennél nehezebb helyzetekből is. A világ diktatúrái, autokráciái és hibrid rezsimjei máris építgetik a mítoszt arról, hogy az Egyesült Államok provokálta ki ezt a háborút, hogy Európának palagázt adjon el, és totális médiaoffenzívát működtet, hogy eltitkolja az emberek elől az igazságot. Néhány hónap, legfeljebb néhány év, és a trollpolitika újra megszerveződik picit eltérő hangsúlyokkal, még melodrámaibb áldozati pózokkal és talán csekélyebb magabiztossággal – de mert nem egy politikai status quo, hanem a korszellem terméke, nyilván nem múlik el, mint egy rossz álom.
Érdemes ugyanakkor a fentiek tudomásulvételével áttekinteni, hogy melyek az elmúlt hetek hatásai: milyen sebeket kapott a nemzetközi illiberális tábor. Nekünk, magyaroknak azért is érdekes ez a veszteséglista, mert ezekben a napokban Orbán Viktor is ezt tanulmányozza.
Mennyit ér az erő kultusza?
A trollkurzus önképének alapja az, hogy erősebb, egészségesebb és szívósabb politikát meg jövőt épít, mint az elgyengült Nyugat mártírkurzusának dekadens hópehely-társadalmai. Ennek az önképnek a világpolitikát is meghatározó fundamentuma a korszerű és erős orosz hadsereg volt. Vlagyimir Putyin nagyhatalmi jelentősége az elmúlt évek során abban fejeződött ki, hogy nem félt bevetni a hadseregét, amely szinte minden alkalommal szállította is a sikert – Szíriában és Kazahsztánban éppúgy, mint Grúziában és Csecsenföldön. Az orosz katonai fejlesztések, a látványos díszszemlék, a Kínai Népköztársasággal közösen fejlesztett fegyverrendszerek azt az élményt keltették, hogy az Egyesült Államok hadászati fölényének leáldozott – az a tény pedig, hogy Vlagyimir Putyin egyre gyakrabban mert tárgyalás helyett erőt alkalmazni, Nyugat-szerte tiszteletet és félelmet parancsolt.
Az elmúlt hetekben azonban az orosz hadsereg és az orosz fegyverzet mítosza nyilvánvalóan megroppant. Talán túlságosan is: a Nyugat talán épp most esik át a túlsó ló túloldalára – mégis tagadhatatlan, hogy a háború első néhány hetének történései súlyos csapást mértek arra a világerőre, mely a legitimitását és a küldetéstudatát önmaga erejéből vezeti le. Nem szégyen, ha nem te vagy a legerősebb gyerek az osztályban, csak ha úgy emberkedsz, hogy egy jóval kisebb kölyök épp pofán ver. A jelenkor élményvilága oly virtuális és szellemisége oly absztrakt, hogy az önmaga cselekvőképességétől megittasuló erős ember fenyegetőzése a kollektív tudattalan mítoszvilágához adódva tényleges erőnek látszik – a háború azonban régi és megbízható műszer: pontosan tárja fel az erőviszonyokat, szappanbuborékok módjára pukkasztja ki a nagyravágyás szteroidjával felpumpált izmokat, és félreérthetetlenül jelzi, hogy az erő nem imázs, hanem potenciál.
Mennyit ér az illiberális szolidaritás?
A trollpolitika az erő mellett mindig az érdek elsőrendűségét hangsúlyozza. Azt a hideg racionalitást, amely meghatározza a történelem menetét, azt a kíméletlen darwinizmust, amely a nemzetek és az emberek helyét kijelöli a világban, s melynek tisztelete segít a vadonban elboldogulni. Az illiberálisok szövetségi rendszerüket stabilnak érzik, hisz azt nem gyengítik álságosan megvallott értékek és zavaros erkölcsi szempontok – mindent csakis a közös érdek szabályoz. A trollpolitikusokat nem érdekli, kikkel üzletelnek, csak az, hogy meglegyen a profit.
Csakhogy az elmúlt hetekben az is kiderült, hogy a kizárólag érdekek alapján szövődő kapcsolati hálózat stabilitása épp addig tart, ameddig a közös érdek. Orbán Viktor némi gondolkodás után száznyolcvan fokos fordulatot véve menekült vissza a NATO védelmébe, és már nem zavarta annyira a kisgyermekeken nemváltó műtéteket végző, migrációval lakosságcserét tervező, keresztény értékeket lábbal tipró Nyugat dekadenciája, Donald Trump pár nap múltán már nem is tartotta annyira zseniálisnak Vlagyimir Putyint, és két nagy kínai bank is felfüggesztette oroszországi tevékenységét, mely aktus nyilvánvalóan Hszi Csin-ping távolságtartását jelzi. Vlagyimir Putyinnak nincsenek barátai, legfeljebb olyanok, mint Orbán Viktor és Szijjártó Péter – márpedig akinek ilyenek a barátai, az nagyon egyedül van a világban.
Orbán Viktornak elsősorban saját eddigi politikája okozhat kétségbeesést: miután az európai jobbközépnek nagy nehézségek árán sikerült kizárnia a Fideszt az Európai Néppártból, a magyar kormányfő arra az ambiciózus projektre szánta el magát, hogy az unióban nemzeti radikális internacionálét szervez. Ennek legfőbb pillére a lengyel nemzeti radikálisokkal ápolt évtizedes szövetsége, célja pedig a Putyin által finanszírozott európai szélsőjobboldal egy akolba terelése és a néppárti, kereszténydemokrata jobboldal illiberálisokra való leváltása volt. Talán már nem is fog kiderülni, hogy háború nélkül mekkora realitása lett volna ennek a tervnek, az oroszok és az ukránok fegyveres konfliktusa azonban még Lengyelországtól is teljesen elszigetelte a magyar politikát, az amúgy sem kormányzó oroszbarát formációk pedig nem győznek kihátrálni ebből a szövetségből. Amíg tart a háború, és érvényesek az ahhoz tartozó szankciók, Marine Le Pen és Matteo Salvini helyzete kilátástalan.
Miben áll a Nyugat ismételt egysége és fölénye?
Azok a fegyverek, amelyeket az Egyesült Államok az elmúlt évtizedekben kifejlesztett, most elkezdik megszolgálni a beléjük fektetett rengeteg pénzt. A Nyugat technológiai fölénye az elmúlt hetek összecsapásai alapján vitathatatlan: az ukrán erők a nyugati fegyverrendszerek töredékének felhasználásával máris jelentős veszteségeket okoztak az orosz hadseregnek. Legalább ennyire váratlan fordulat a nyugati közvélemény gyors radikalizálódása és az oroszokkal szemben létrejött politikai egység: Németország baloldali kormánya újragondolja az ország külpolitikáját és katonai doktrínáját, Európa államai lázasan fegyverkeznek – az egész kontinens erőt mutat.
Az Egyesült Államok elnöke látványosan szakítani próbál Donald Trump politikájával: nem kereskedő köztársaságként, hanem újra birodalomként definiálja Amerikát. Az ukrán háború váratlan lehetőség az egykori szuperhatalom számára, hogy visszaszerezze morális fölényét, és újra politikai-katonai cselekvőképességet demonstráljon – s ezzel minden jel szerint él is. Úgy tűnik, háború hírére visszatér a seriff a városba, a kérdés már csak az, hogy az újra erejére eszmélő amerikai birodalom tanult-e bármit az elmúlt évtizedek kudarcaiból, és újjáépíteni akarja-e Ukrajnát, vagy csak egy újabb lerakatot óhajt, ahová fegyvereket adhat el.
Miben áll a birodalmi tudat és a hópehely-érzékenység ellentmondása?
Ennek a konfliktusnak a legfőbb tanulsága ugyanaz, ami az 1938-as müncheni egyezménynek volt: a demokráciáknak nem szabad gyengeséget mutatniuk, nem szabad elárulniuk sem az értékeiket, sem azokat a szövetségeseiket, akik számítanak rájuk. Ehhez azonban politikai és katonai erő kell. Nincs kilátás tartós európai stabilitásra és békére, ha a kontinens államai nem képesek az egységre legalább az energiapolitikában, a külpolitikában és a katonapolitikában. A XX. században kivérzett Európa és a nemzetállami szuverenitása iránt önérzetes Magyarország egyaránt téved, ha azt képzeli, hogy egy ennyire hatalmas gazdasági erővel bíró kontinens megúszhatja a birodalommá válást. A globalizáció korában csak birodalmak lehetnek képesek hatékony érdekérvényesítésre – ennek felismerése hívta életre magát az Európai Uniót. Ha Európa nem válik fegyveres nagyhatalommá, akkor jobb esetben az amerikai birodalom része, rosszabb esetben az orosz birodalom része lesz.
A kultúrharc, amelyet a wokeness szellemiségét valló mártírkurzus a szilaj erőt kultiváló trollkurzussal vív, szabályosan megbénítja a Nyugatot, felemészti szellemi, érzelmi és erkölcsi tartalékait. Az a civilizáció, amely önmaga bőrszíne, neme, múltja és öntudata ellen háborúzik, amely nem hisz a saját értékeiben, nem pusztán védtelen, de lényegét tekintve elveszett. Legfőbb ideje, hogy a nyugati baloldal hajlandó legyen újra megbecsülni azt a szabadságot, amely ennek a civilizációnak a legfőbb vívmánya, s relatív szabadságfokok absztrakt méricskélése és egymás elleni kijátszása helyett végre elkezdjen síkra szállni a zsarnokság erői ellen, mielőtt ennél is nagyobb lesz a baj. Vlagyimir Putyin csak figyelmeztetés – Hszi Csin-ping az ígéret.
Mivel jár a keleti szövetség?
A magyar kormányfő helyzete jelenleg jóformán reménytelennek látszik. Minden zsetonját felrakta az illiberális világrendre, és olyan konfliktusba sodorta az országot, amelyből nem jöhet ki jól. Politikusi pályája legnagyobb kihívásának tűnik újra meggyőzni a nyugati eliteket, hogy megbízható partnerük, akire mostantól majd számíthatnak. S ha ezt a bravúros műveletet meg is valósítja, annak az üzenetét sem ártana Orbán Viktornak megértenie, hogy Novák Katalin megválasztásakor Vlagyimir Putyin gratulációja elsőként, a legszélesebb médianyilvánosság szeme láttára és füle hallatára érkezett. A kormánymédia persze elhallgatta ezt a gesztust, de a miniszterelnök bizonyára érzékeli, hogy a Kreml jelzése a fennálló helyzetben nem szívélyesség, hanem fenyegetés – azt fejezi ki, hogy „ti hozzánk tartoztok, a miénk vagytok szőröstül-bőröstül, és ezt most az egész világ előtt demonstrálom, hadd lássa a NATO meg az Európai Unió, hogy van egy Fehéroroszországom a határain belül is”. Magyarország 1849 és 1947 után újra a medve mancsai közt találja magát.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/12. számában jelent meg március 18-án.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
