Utalnom kell Hamburger Béla nemrég a Magyar Hangban megjelent írására (Van ennek értelme?), amelyben a szerző pontról pontra kifejti, milyen állapotba jutottunk 2023-ra, mennyire láthatatlan méretűvé zsugorodott az ellenzéki térfél. A szabad mozgás itt már pusztán látszattevékenység, de nyugodtan használhatnám a vergődés szót is. Ezt látva valóban fölmerül az emberben az említett írás címében megfogalmazott kérdés, és sajnos a válasz is elég egyértelműnek tűnik. Napjainkban a (vélt) reménytelenség miatt valamiféle önbecsapás, önámítás zajlik mindnyájunkban, de ezzel biztosan nem jutunk hétről nyolcra.
Az elmúlt 13 esztendő alatt fölsorolhatatlan mennyiségű elemzés született arról, miként jutottunk idáig. Az elmúlt időszakban pedig sokan, sok oldalról megvilágítva pontos diagnózist alkottak az Orbán vezényelte NER-ről. Pontosan tudjuk azt is, hogy milyen alapokra építve, milyen szisztematikus módszereket alkalmazva alakult ki az, amit mostanság megtapasztalhatunk. Sokaknak, egyre többeknek nyomorúságot, elkeseredést, kilátástalanságot hozva a rendszer mégis él és működik, és bár lehet jóslatokba bocsátkozni, de nincs ebben a hazában olyan állampolgár, aki meg tudná mondani, mindez meddig tart még, és mit hoz a holnap. Egészen biztos vagyok benne, hogy erre még a hívei által fölmagasztalt miniszterelnök sem képes. Igaz, ő ezt egészen másképp gondolja, mert már 2030-ról, sőt, 2040-ről vizionál. Az elmúlt évtizedre visszatekintve sajnos ezt okkal teheti; a hataloméhségének és önimádatának felső határa a csillagos ég – vagy azon is túl, ha ott van még egyáltalán valami. A szakemberek jól tudják, hogy lehet ugyan előre sejteni dolgokat, de a történelem a sejtéseket legtöbbször megcáfolja; s ha lehet is tudni, hogy valami készül, érik, közeledik, arról senkinek nem lehet fogalma, hogy ez mikor és milyen körülmények között, milyen formában fog manifesztálódni. Hiába érezte sok százezer ember az ’56 október 23-a előtti napokban, hogy valami nagyon kopogtat már az ajtón, ember nem volt, aki meg tudta volna mondani 23-án reggel, amikor fölkelt az ágyából, és a reggelije után munkába indult, hogy mi következik majd délután és az azt követő napokban.
Van ennek értelme?
Mi, akik akár hivatásszerűen, akár amatőrként telemorogjuk a kormánykritikus médiumokat, mennyiben vagyunk mások vagy jobbak, mint azok az ellenzéki politikusok, akik biodíszletként üldögélnek a parlamenti bábszínházban?
Vannak, akik mindezt reményként élik meg, jómagam is így vagyok ezzel: most már muszáj történnie valaminek – aztán jön a csalódások sorozata; mert történni mindig történik valami, csak soha nem az, amit 13 esztendeje már egyre jobban várunk. Azt hiszem, az elmúlt esztendők legpontosabb, összefoglaló és mindenre kiterjedő diagnózisával a Magyar Hang által kiadott Stefano Bottoni-könyv szolgál (A hatalom megszállottja). Nem hiszem, hogy ez után érdemes még bármit is írni a NER uralta állapotokról, mert ebben a könyvben minden pontosan és egyértelműen benne van. Higgadt, lényegre törő, objektív helyzetértékelés.
Miért írom mindezt? Mert azt gondolom, az erről szóló publikációkat tekintve lezárhatunk egy korszakot. Már mindent tudunk az elmúlt és jelen időszakról, tegyük ki végre a pontot, és kezdjünk el előre tekinteni! Természetesen nem arra gondolok, hogy jóslásokba bocsátkozzunk, mert fentebb már említettem, az nem lenne más, mint hazárdjáték vagy ködszurkálás. Kezdjük el számba venni, hogy a lehetőségeken belül kinek mi lenne a feladata, ki mit tudna tenni, kinek merre lenne célszerű fordulni ahhoz, hogy változzon végre a 13 éve tartó trend. Mondjuk ki nyíltan és őszintén, hogy mit rontottunk el idáig – mert valamit nagyon, azt a jelen állapotok egyértelműen megmutatják, s nagy hiba lenne követni „azok” módszerét a sorozatos másokra mutogatással.
Orbánt a bosszúvágy hajtja – Páros interjú Szelényi Zsuzsannával és Stefano Bottonival
Az elmúlt hónapokban két Orbán Viktorról és a Fideszről szóló kötet is az eladási listák élére tört. A két szerzővel a miniszterelnök sértődöttségéről, elszalasztott lehetőségekről és a fejekben lévő teljes zavarról is beszélgettünk.
Képtelen vagyok megérteni egyes ellenzéki politikusokat, akiknek látniuk kellene, hogy ez a darabokra szaggatott, ráadásul minimálisra zsugorodott ellenzéki térfél egyértelműen Orbán malmára hajtja a vizet. Nem hiszem el, hogy az új pártalapítók (Márki-Zay, Mesterházy vagy Ujhelyi) ne tudnák, mekkora hibát követnek el, amikor a jelenleg amúgy is megosztott, mikro-pártokkal „színezett” ellenzéki palettára újabb és újabb pártokat igyekeznek föltenni. S amikor kérdezik őket, akkor valamiféle homályos, közhelyszerű és semmitmondó választ hallunk tőlük, amitől minden józanul gondolkodó embernek kinyílik a bicska a zsebében. Tényleg komolyan gondolják, amit tesznek, vagy egyszerűen csak a saját pecsenyéjüket sütögetik? Szó sem lehet naivitásról, régi bútordarabok ők a politikában. Akkor? Meg sem fordul a fejükben, hogy az a hazaárulás, ami ilyen körülmények között is Orbánék szekerét tolja? Azét az Orbánét, akit mellesleg ősellenségnek tekintenek, s fő feladatukként az ő legyőzését tűzik ki. Ha ezt komolyan gondolják, álljanak be a sorba, és ne bomlasszák tovább az amúgy is szétzilált, ellenzéki oldalnak titulált konglomerátumot. Ha mindenáron tenni akarnak, maradjanak meg a civil szférában, ott hasznosítsák ismertségüket és energiáikat! Akad feladat bőven, s az ott elvégzett munka százszor hasznosabb, mint a politika színjátékai. (Szerencsére erre is látunk kezdeményezéseket.)
Puzsér Róbert a maga szókimondó stílusában lehangoló képet festett rólunk A halállal eljegyzett nemzet című írásában. Ezt elolvasva az ember kénytelen azt gondolni, reménytelen helyzetben vagyunk, mert ha valóban változást szeretnénk, akkor azt önmagunkon belül kellene elkezdeni, ennek viszont Puzsér szerint a nyomait sem látjuk.
Ezen áldatlan viszonyok között én mégis bízom valamiben. Nem, nem nagy dolgok ezek, hétköznapi apróságok, de nem ezen múlik a mentális állapotunk? Nem erre épül minden odafönt is? Kis gesztusok a mindennapjainkban, amik egyértelműen azt mutatják: az emberek többségében van valamiféle – egyelőre talán még szégyellt vagy eltitkolt – vágy a jobbra, a szebbre, a tisztábbra. Az őszintébbre. Ha nyitott szemmel járunk, és nem csak a kétségtelenül meglévő durvaságot, igénytelenséget nézzük, akkor észrevehetjük ezeket az apró üzeneteket. Hányszor előfordult már velem, hogy bevásárláskor rámosolyogtam valakire, aki azonnal visszamosolygott. Udvariasan előre engedtem, s nem győzött hálálkodni. Örömmel üdvözöltem a járdán közeledve, s ő szemmel láthatóan őszintén ugyanezt tette. Számtalan példát tudnék fölsorolni, s biztos vagyok benne, mindnyájan így vagyunk ezzel.
Talán perceken belül el is felejtjük ezeket a gesztusokat, de odalent, a mélytudatunkban – utalnom kell C. G. Jung elméletére – mégis nyomot hagynak s tovább dolgoznak a lelkünkben: egy mosoly, egy kedves szó, egy önzetlen segítség mind-mind azt jelzi, hogy nagyon ki vagyunk már éhezve egy emberibb világra, ahol a gyűlölet helyett pozitív energiát sugárzunk egymás felé. Higgyék el nekem, ez erősebb minden rendszernél, túlél minden diktatúrát, áthidal minden szakadékot. Erre kell(ene) alapozni a jövőt! Senkinek nincs más feladata, mint hogy tudatosítsa magában azt a népi bölcsességet: amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten! Ha utálattal közelítünk valakihez, akkor azt fogjuk visszakapni, de ha ennek az ellenkezőjét tesszük, az is működik. Ez ilyen egyszerű, és mindez kizárólag rajtunk múlik! Ez fog – és csak ez - igazi változást hozni az életünkben, mert a világ csak akkor lesz mássá, ha mi megváltozunk benne.
A halállal eljegyzett nemzet
Magyarország lakói elképesztő energiákat ölnek abba, hogy hazájuk legyen Európa első és a világ negyedik legkövérebb nemzete, a magas vérnyomás, a cukorbetegség és az elhízás okozta daganatos betegségek alig bírják tartani a tempót az alkoholizmussal.
