A zsigeri antigyurcsányizmus a baloldal krónikus ötlettelenségének tünete

A zsigeri antigyurcsányizmus a baloldal krónikus ötlettelenségének tünete

Gyurcsány Ferenc a Demokratikus Koalíció kongresszusán (Forrás: Gyurcsány Ferenc/Facebook)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A legutóbbi hazai választás során végbement baloldali összeomlás villámgyorsan összekovácsolta a magukat tényezőknek képzelő értelmiségi Miki-egerek, megkeseredett pártpolitikai percemberkék, valamint a rég feledésre ítéltetett bukott honatyák és honanyák szedett-vedett antigyurcsányista nagykoalícióját. Interjúk, nyilatkozatok és cikkek sokasága szeretné Gyurcsány Ferencet a baloldal marginalizálódásának egyszemélyi felelőseként láttatni. Legutóbb a Magyar Nemzet hasábjain Szili Katalin – illetve az ő nevében közismert szellemírója – és a Facebookon Lendvai Ildikó tett közzé e tárgykörben egy-egy meglehetősen epés nyilatkozatot. A történeti hűség és a baloldal újjáépítési lehetőségének mérlegelése okán érdemes megvizsgálnunk e kérdéskört.

Mindenekelőtt célszerű leszögeznünk, hogy a baloldal az elmúlt emberöltő során Európa számos részén válságba jutott. Vagyis hazánk korántsem kivétel ezen a téren, legfeljebb kortünet vagy kórtünet. A globalizáció folytán végbemenő gazdasági szerkezetváltás korábban emberöltőkön keresztül virágzó tradicionális ipari vertikumok és hagyományos termelési kultúrák sorát tette a földdel egyenlővé az öreg kontinens egészén. A Lajtán túl e megatrend szociális árnyoldalait érezhetően mérsékelte a Rajna-menti kapitalizmus jóléti államának szociális transzferekben valaha bőkezű intézményrendszere, azonban az államszocializmus összeomlását követően a transzformációs krízis kellős közepén álló (ennek folytán akut tőkehiánnyal küzdő) Közép-Európában ilyen mérvű kompenzációs mechanizmusok működtetésére nem nyílhatott mód. Hazánkban a világháborús összeomlással felérő reálgazdasági kataklizma részeként megszűnt a ’90-es évek első harmadában hozzávetőlegesen másfél millió munkahely, amely szociális atomcsapás a háztartások harmadát (!) közvetlenül érintette. A Magyarországra a ’90-es évek középső harmadában gigantikus mértékben beáramló (akkortájt döntően osztrák, német, lombard irányból érkező) működő tőke (FDI) létrehozott ugyan bő félmillió relatíve magas hozzáadott értékű munkahelyet, azonban ezek többsége a központi régióban és a nyugat-pannon megyeszékhelyeken koncentrálódott, így az ország területének háromnegyede tartós egzisztenciális krízisbe zuhant.

A baloldal elporladt társadalmi bázisa

Az Európa-szerte átalakuló gazdaságszerkezet nyilván éppúgy nem hagyhatta érintetlenül a korabeli EK-tagállamok társadalmi rétegződését, miként azok sokáig tartósan konszolidált pártrendszereinek döntő többségét se. A leginkább Reagan és Thatcher nevéhez fűződő neokonzervatív forradalom útjára indulásától kezdődően (már a ’80-as évek legelejétől fogva) dominálta az üzleti szférát a szolgáltatói gazdaság megatrendje, illetve a fehérköpenyes ágazatok túlsúlya a fejlett térségek mindegyikében, és mindennek nyomán a korábban dotációt élvező energiafaló nehézipari ágazatok marginalizálódása természetszerűleg ment végbe a transzatlanti megarégió egészében.

A 19. század során a nagyipari térségekben gyökeret eresztő klasszikus baloldal szociokulturális közegének létalapja veszett el szinte egyik napról a másikra az öreg kontinensen éppúgy, mint az óceán túloldalán elterülő NAFTA-államokban a ’80-as évek elejétől fogva, amit legeklatánsabban a Nagy-Britanniát megbénító bányászsztrájk jelzett. Hogy jön mindez Gyurcsány Ferenchez és a DK-MSZP-tandem bukásához? Nos, az ezredforduló során minden középbal formáció reflektálni kényszerült e fentebb részletezett – önnön társadalmi bázisát végzetesen elporlasztó – megatrendre. A ’90-es évek során a középbal irányzat megújítóiként tetszelgő pártvezetők (előbb Clinton, majd Blair és Schröder, végül Jospin) világszerte önnön sikerreceptjükként a baloldali áramlatok ideológiai és szakmapolitikai liberalizálását jelölték meg. Még azon képtelen ötlet is felvetődött ekkortájt a brit Munkáspárt vezetője részéről, miszerint a Szocialista Internacionálét átkeresztelhetnék Szociálliberálisra, hogy annak keretei között tartósan integrálják a Clinton vezette Demokrata Pártot. A munkaerőpiacon növekvő szellemi foglalkoztatotti arány, a számarányát tekintve trendszerűen egyre bővülő diplomás, nagyvárosi, fehérgalléros réteg, a fokozódó urbanizáció mind-mind polgáriasította a nyugati társadalmakat, míg a fejlődés árnyoldalaként szintén vastagodó deklasszálódó rétegek a rasszista és elitellenes nemzeti radikális irányzatok felé orientálódtak Európa-szerte. Félő volt, hogy a történelem átlép az osztályalapú szociáldemokrácián, így kényszerűségből gyorsan kellett lépni, mégpedig hatalmasat.

A kényszerhelyzetek kényszermegoldásokat szülnek

A Száz lépés programjával ringbe szálló Gyurcsány – meglehet, személyiségzavaros tinédzsernek vagy afféle extravagáns popsztárnak tetszett sokak szemében – nem tett mást, mint idomult a korabeli nemzetközi középbal trendekhez a 2002-ben kivitelezett meglepő kormányváltást követően másfél év múltán krízisbe jutó MSZP sportminisztereként, majd kormányfőjelöltjeként. A kényszerhelyzetek gyakorta kényszermegoldásokat szülnek. Senki sem állíthatja, hogy Gyurcsány Ferenc alkalmas személyiségnek bizonyult e gigantikus pártmodernizációs és ország-átszervezési feladat ellátásához, viszont más szóba jöhető jelölt nem igazán akadt a feladatra.

A szociális piacgazdaság hívének mutatkozó, frankofón orientációjú Medgyessy Pétert leszámítva külpolitikai affinitásuk keveseknek volt a korabeli baloldali elit soraiban, amit az is jelez, hogy a napjainkban Gyurcsány lemondásának ösztökélése kapcsán Lendvai Ildikóval nyílt színen polemizáló (valaha Gyurcsány legfőbb pártbéli ellenlábasának számító) Szili Katalin exházelnök kellő intellektuális bázis híján máig képtelen értelmezni az akkortájt végbement globális eseményeket, illetve azok hazánkra gyakorolt hatását. Önmagában ugyanis nem Gyurcsány felbukkanása és államcsőd-közeli helyzetet, tüntetéssorozatot, valamint devizahitel-kataklizmát okozó csapnivaló kormányzati „teljesítménye” okozta a hazai baloldal összeomlását, hanem a globális gazdasági folyamatok nyomában zajló társadalmi átalakulás. Hazánkban e trend keretében az akkorra már amúgy is kiöregedő Kádár-nosztalgikus derékhad híján az utódpárt automatikusan elvesztette létjogosultságát a kétezres évek második felére, miként az a LEMP utódpártjával is történt az uniós csatlakozás körüli években a már akkor is a V4 vezető államának számító Lengyelországban. A Horn Gyula-féle lakossági fórumokon szundikáló ételhordós nyugdíjasok gyors fogyásnak indultak, amire reagálnia kellett a szocialista pártvezetésnek, ha el akarta kerülni, hogy az utódpárt is a történelminek címkézett skanzen pártok sorsára jusson (például FKGP, KDNP, MSZDP). A baloldal csak ott maradt talpon Nyugaton, ahol liberalizálódni tudott, és ott maradt versenyképes Keleten, ahol etnonacionalistává válhatott (lásd példának okáért Fico azóta is zajló – ciklikusan váltakozó – sikerszériáját).

Gyurcsány nem tett mást, minthogy vállalta az utódpárti reform baloldal hagyományát. Habár sokan nem rajongtak hazánkban a kocka Ladáért párttagságot vállaló, félalkoholista, vadászgató pártemberek Magyarországáért, de ettől még az MSZ(M)P – mint bő két emberöltőt meghatározó rendszer-menedzselő formáció – elvitathatatlan modernizációs teljesítményt tudhatott maga mögött. Gyurcsány – jobb híján – a kádárista reformer tradíció felvállalásával kívánta kimozdítani pártját a holtpontról, mely hagyomány a ’63-ban meghirdetett amnesztiával kezdődött, a ’68-as mechanizmus-reformmal folytatódott, majd a háztáji-gebin-maszek-fusi konglomerátum ösztökélésével ért zenitjére afféle sajátos kvázi-piacosító modell kialakításával. Az olajválságok során összeomló kádárizmus akkoriban még felettébb eleven utódpárti hagyományát Horn Gyula átmentette a rendszerváltozáson, így eleve adta magát. Az egykori KISZ-vezetőként a pártmúltja révén is erre sarkallt, a rendszerváltó zavarosban halászás során megtollasodott milliárdos hírében álló Gyurcsány számára vélhetően más út nem is kínálkozott, hiszen kevéssé lett volna hiteles egy karakterisztikusan antiglobalista-etnocentrikus szerepkörben. A nyugati irányú divatos kulturális hatások és a belső utódpárti, reformszocialista tradíciók ekként természetszerűen találkozva egymással összegződtek, kumulálódtak, és a sírgödörbe vezettek.

Gyurcsány Ferenc és a belső alternatíva hiánya

Ezzel szemben a sokak számára már rég elfeledett MSZP-n belüli Társadalompolitikai Tagozat (TPT), amelynek soraiban a Szili Katalin korabeli házelnökhöz közel álló „szellemi” kör tagjai jeleskedtek nem volt képesek nacionalista és szociális szóvirágokat tartalmazó körlevelein, közleményein, kiáltványain túlmenően intellektuális alternatívát képezni az MSZ(M)P-kormányok során rendre bekövetkező – így természetszerűleg akkortájt is előálló – államcsődközeli állapotok árnyékában. A szocialista párttagság közel fele lemorzsolódott Gyurcsány országvezetése alatt, de nem vált aktívvá máshol politikailag, megszervezésükre alkalmatlannak bizonyult a pártellenzéki szerepkörben tetszelgő TPT. Szili Katalin affinitása a szakmapolitikaival szembeni alternatív tematikák iránt (például határon túli politika, környezetvédelem, történelmi egyházak, nemzeti méltósági szerepkör) éppen ezen ötlettelenség elfedését szolgálta. Valamely pártkongresszuson a színpadról szólította őt fel még kormányfőként Gyurcsány, hogy amennyiben rendelkezik alternatívával a korabeli Konvergencia Program államháztartási megszorításai ellenében, akkor álljon elő azzal ott helyben. A felkínált pódium – mondanunk sem kell – üresen éktelenkedett. Éppúgy, mint a mögötte álló TPT kollektív szürkeállománya. Így került sor a köztársaságielnök-választás és a pécsi polgármester-választás fiaskójára, amelynek együttese Szili számára azon politikai hullaházat hozta el, mint Gyurcsánynak a legutóbbi EP-választás és a helyhatósági voksolás kettőse. A szili pályáját derékba törő oldalazás, pótcselekvés és konfliktuskerülés a népnemzeti baloldal köreiben nagy előképnek tekintett Pozsgay Imre politikai tárházától se állt távol, aki a Hazafias Népfront élén épített hasonló nemzetpolitikai imázst önmaga számára egy emberöltővel korábban szintén hasonló okokból.

A fentiekből kifolyólag a kiérdemesült MSZP-s frakcióvezető és a valaha szebb napokat is látott (mára a kormányfő kitartottjaként egzisztáló) utódpárti házelnök e tekintetben egybehangzó rögtönzött ítéletével szemben az orbánizmus tartós pilléresedési képessége elsősorban nem Gyurcsány kormányzati hibáiból táplálkozott, hanem egy neokonzervatív, populista és etnocentrikus jegyeket egyaránt öltő nemzetközi jobboldali hullám sikeréből fakad. E politikai trend érvényesülése során többek között Berlusconi, Haider, ifjabb Bush, Sarkozy és Aznar egyaránt képesnek bizonyult egy emberöltőn keresztül (kisebb-nagyobb megszakításokkal) letarolni baloldali kihívóik sorát. Gyurcsány legfeljebb a kétharmadért felelős. Viszont még utóbbi miatt is leginkább a rendszerváltáskor kialakított (az egyéni választási körzetek révén aránytalan) választási rendszer, valamint a Nemzeti Kerekasztalon kiformálódó (főként Antall József és Tölgyessy Péter nevéhez fűződő) közjogi modell legfőbb hiátusaként a mindenkori kétharmados mandátumtöbbséggel szembeni alkotmányos fékek meglétének hiánya okolható.

Minekutána az orbánizmus sikere – primer jelleggel – nem Orbán Viktor zsenialitásának tudható be, ekként erősen vélelmezhető, hogy a régi baloldal állapota se pusztán Gyurcsány Ferenc alkalmatlanságából fakad. Másfél évtizeddel az első jobboldali kétharmad előállása után illenék személyeskedés és vagdalkozás helyett elemezni a folyamatokat. Persze a kiérdemesült baloldali politikai osztálytól és annak elszürkült szellemi hátországától mindez máig távol áll. Egyszerűbb az önerőből nem is oly’ rég még országosan 20 százalékos támogatottságnak örvendő pártot szervező, a ’90-es évek során összeharácsolt vagyonát dubajozás helyett a hazai politikára fordító, immár csakugyan földön fekvő Gyurcsányt rugdosni. A pótcselekvő kárörvendők tartós jussa legyen mindezért a tépelődéssel telített közéleti veteránsors és annak hosszas magánya!

A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját