A fiatalabbak kedvéért: Prokopp Dóra, az amúgy rendkívül vonzó és nem mellesleg okos, kedves mentőorvos 1993-ban televíziós kvízműsorok háziasszonyaként lett országosan ismert. Népszerűsége teljében volt, amikor felbukkant egy samponreklámban is. Egy interjúban megkérdezték tőle, nem találta-e kínosnak, hogy egy korpaellenes készítményt népszerűsített. Mire a hölgy egy halvány mosoly kíséretében azt válaszolta, hogy „van az a pénz, amiért az embernek korpás a haja…” Azt sajnos a korabeli riporter nem firtatta, hogy hol van az a határ, ameddig az „ember” pénzért megtesz ezt-azt, de egészen bizonyos vagyok benne, hogy Prokopp Dóránál ez a határ nem sokkal volt (lett volna) túl a korpás hajon.
Úgy tűnik, hogy másoknál ez a határ sokkal messzebb húzódik, már ha egyáltalán létezik. Napjaink egyik, ha nem a legnagyobb társadalmi feszültsége a hazánkba telepítendő akkumulátorgyárak körül alakult ki. A kormányzat szakértői mellette érvelnek, mondván, az akkumulátorok iránt óriási igény lesz, tehát perspektivikus a beruházás, ezen kívül munkahelyeket teremt, és növelni fogja az állami és önkormányzati bevételeket. Az ellenzők az óriási energia- és vízigényre hivatkoznak, félnek a környezeti károktól, sajnálják a feláldozandó termőterületeket, tartanak tőle, hogy a munkahelyeket kínai és vietnami vendégmunkásokkal töltik fel, arra pedig már eddig is számtalan példa volt-van, hogy a külföldi befektetők minimalizálják a fizetendő adót, és kiviszik a nyereséget. Az ellenzők egy része ráadásul helybéli, akik egészségüket, ingatlanaik értékét, megélhetésüket is féltik.
Eddig ez rendben van. Egy normális országban az ellenérdekű felek tárgyalóasztalhoz ülnek, ütköztetik érveiket, igyekeznek megérteni egymás álláspontját, próbálnak kompromisszumokat kötni vagy alternatív megoldásokat keresni. Nem így nálunk.
Dömötör Csaba (Fidesz) egy facebookos videójában megpendítette, hogy a tiltakozások mögött nem környezetvédelmi szempontok állnak, hanem üzleti érdekek, mivel más országok – szerinte – örülnének ilyen és ekkora beruházásoknak. A „baloldalt” pedig megvádolta, hogy ezen érdekek szolgálatában csatlakoznak a helyi ellenzőkhöz. Még azt a mondatot is megengedte magának, mely szerint: „Ennél már csak az lenne a durvább, ha ezért pénzt kapnának külföldön, mondjuk dollárban”. Több sem kellett a kormányközeli médiának, azonnal átvették a stafétabotot, s azóta mindegyik ezeket a vádakat ontja, bármiféle bizonyíték nélkül. A taktika (bár undorító) érthető: nem kell belemenni érdemi vitába, aminek kétséges a kimenetele. Egyszerűbb besározni, sőt lehazaárulózni az ellenzőket és az ellenzéket. Ezek szerint „van az a pénz”, amiért nemcsak korpásodik a fejbőr, de polcra lehet tenni a tisztességet, a jóindulatot, a belátást, a mások tiszteletét. Nincs határ.
Amúgy a történetnek az önmagukat ellenzékinek hitt pártok számára is van tanulsága: a valóban alulról szerveződő társadalmi megmozdulásoktól jobb, ha távol tartják magukat. Nem véletlen, hogy a tanárok ezt kifejezetten kérték is. E pártocskák feladata nem az, hogy rátelepedjenek a civilekre, hanem hogy saját kezdeményezéseikkel próbáljanak megszólítani és mozgósítani tömegeket.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
