Értelmiségi közjáték Orbán Viktor uralmának tizedik évében
Most, hogy zárva vannak a színházak, igazán jó drámáért Alföldi Róbert Facebook-oldalát kell felkeresni. A Három Tarka Macska című előadást annak ellenére ajánlom a nagyérdemű közönség figyelmébe, hogy a Művész az elmúlt hetekben kafkai gesztust gyakorolva törölte a tartalmat – pedig kortárs magyar darab ritkán fut akkorát a közösségi médiában, mint a húszezressel fizető Színházi Vizionárius és a visszaadni nem hajlandó pénztáros konfliktusának tanulságos története.
Alföldi Róbert pandémia idején sem használ bankkártyát, így a hétköznapinak induló helyzet a Három Tarka Macska Kézműves Pékségben az 5350 forintos tétel kifizetése kapcsán váratlan fordulatot vett: a pénztáros hölgy megkérdezte, hogy a kedves vevőnél van-e húszezresnél kisebb címlet. A Színházi Vizionárius türelmesen válaszolt: nincs kisebb címlete, neki csak húszezrese van, úgyhogy menne a dolgára, a hölgy azonban továbbra sem tudott visszaadni. Csakhogy ahelyett, hogy gyorsan kiszaladt volna a boltból pénzt váltani, újabb kérdéssel okvetetlenkedett: volna-e esetleg 350 forintja a Művész Úrnak? Bizonyára arra gondolt, hogy bár Alföldinél nincs kisebb címletű papírpénz, esetleg csöröghet a nadrágzsebében 350 forint, ami meg is oldaná a problémát.
Nem tudni, hogy a pénztáros pusztán kimerült volt-e az adventi hajszától, esetleg magánéleti vagy anyagi gondok nyomasztották, mindenesetre nem volt kellően együttérző a híres, fáradt és éhes Színművész, Rendező és Festőművész iránt, így nem vette észre, hogy ezzel bizony átlépett egy határt. A megértés, a tolerancia és az empátia babérkoszorús bajnokának értelmezése szerint ezt a kérdést ugyanis fél perce már megválaszolta, ez az ostoba proli meg úgy tűnik, még nem hallott arról, hogy próbán és pékségben nincs visszakérdezés, úgyhogy itt rabolja az ő drága idejét, és nemcsak az övét, de éppígy megrabolja minden szabadelvű magyar idejét, akik már várják az új Facebook-bejegyzést, amelyben a Színházi Vizionárius beszámol arról, hogy miként könnyezett egy árva kölyökmacska látványa felett, vagy útmutatást nyújt, hogyan legyenek a szabadelvű magyarok türelmesek és megértők egymás iránt – hisz egy mosoly igazán nem kerül semmibe.
A Színházi Vizionárius persze épp attól a liberális értelmiség lelki vezetője, hogy egy ennyire terhelt helyzetben is népnevelő igénnyel lép fel, és elmagyarázza az oktondi pénztárosnak, hogy nyitás után egy órával már kéne, hogy legyen aprópénz a kasszában, s teátrumokat bearanyozó torkából a magyar nyelvű drámairodalom egyik legfontosabb sora, az újlipótvárosi Tiborcz panasza harsan fel: „és nem egy kiflit vettem kétszázért”.
Amikor a pénztárosnő felvetette, hogy akkor ő kimegy, és felváltja a húszezrest valahol, a probléma megoldása iránt elkötelezett Alföldi Róbert önérzetes tiltakozásba kezdett: „na ezt nem, hogy az egész sor itt várjon”. Közben a konfliktus nemcsak vertikálisan eszkalálódott a drámai mélység mentén, de a horizontális tengelyen is felcsaptak a polgárháború hullámai: egy középkorú úr kezdett morogni a sorban. A Színházi Vizionárius úgy érzékelte, hogy a morgolódás nem pusztán jelenlegi igazságharcának, hanem teljes közéleti tevékenységének szól – itt nem csak az avar ég, itt már az emberi kultúra teljes felépítménye lángokban áll. A Művész Hamlettől eltanult nyugalommal vette tudomásul, hogy kettős szorításba került, ezért inkább nem kért semmit, és a kijárat felé indult, hogy pékáru nélkül, éhesen hagyja el a Három Tarka Macska Kézműves Pékséget. Újabb váratlan fordulatként a középkorú úr – mintha csak Bayer Zsolt és Schmidt Mária nászából született volna – így szólt be a Színházi Vizionáriusnak: „Na menjél ki innen gyorsan!”
Ez már sok volt. Alföldi Róbert kikérte magának ezt a hangnemet, és saját szavai szerint „kikészült”, a pénztárosnő pedig új erőre kapott, mint egy veszett fúria, és ahelyett, hogy az impertinens urat fegyelmezte volna meg, még a Színházi Vizionáriuson kérte számon, hogy „minek csinálja a feszkót”. Ez volt az a pillanat, amikor a Törzsvásárlót a legmagányosabb érzés fogta el, amit a modernitás születése óta érezhetett: magára maradt. Se egy kifli, se egy vele rokonszenvező alkalmazott, se egy vele együtt érző vásárló. Hát a Vevőnek még sincs mindig igaza – legfeljebb húszezrese?
Az élmény még friss volt, a sérelem még lüktetett, a Színházi Vizionárius pedig sietve posztolt a Facebookon, hogy addig állítsa meg a Három Tarka Macska Kézműves Pékségben tomboló fasizmust, az inhumánus, vevőorientálatlan, váltópénzre fittyet hányó gyalázatot, amíg nem késő. Az eset magyarok tízezreit hatotta meg, és rázta fel. Isaura felszabadítására, Esmeralda szemműtétjére gyűjthettek ezek a kezek ugyanezzel a szent buzgalommal, amellyel a Művész szenvedéstörténetét osztották meg a közösségi média felületein.
Amikor pedig azt gondolta volna az ország népe, hogy már csak száz értelmiségi nyílt levele, egy flashmob, esetleg egy sajtótájékoztató segíthet, amikor a tragikus cselekményt csaknem elnyelte a posztmodern kilátástalanság, egyszer csak a deus ex machina erejével feltűnt a Három Tarka Macska Kézműves Pékség tulajdonosa, és bocsánatot kért Alföldi Róberttől. A Humanista, a Művész, az Ember pedig mi mást tehetett volna: megbocsátott. Esete szolgáljon tanulságul minden sértett hírességnek arra, hogy miként formálhat sérelméből közösségi ügyet, miként vehet megkínzatásáért jogos elégtételt.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a publicisztika eredetileg a Magyar Hang 2020/2 számában jelent meg január 8-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2021/2. számban? Itt megnézheti!
