A közismert mondás szerint akinek kalapács van a kezében, hajlamos mindent szögnek nézni. És valóban: az ember saját képességei, tudása, eszközei szerint éli meg a világot. A költő versben vall szerelmet, a zeneszerző dalban. A családi konfliktusra az ügyvéd a válóperben, a pszichológus a terápiában látja a megoldást. Egy vállalati nehézségre a mérnök termékfejlesztéssel, a reklámszakember látványos kampánnyal reagálna. Rendben van ez így. De mit szóljunk ahhoz, amikor valaki számtalan eszköz közül választhatna, de mindig csak a kalapácsot markolja fel? Márpedig a regnáló hatalom úgy viselkedik, mintha a háziasszony a húsklopfolóval akarna krumplit hámozni vagy habot verni, vagy mintha az ezermester pöröllyel próbálná méretre vágni a tetőléceket.
Legfrissebb példája a tébolyult, mindent erőből megoldani akaró törekvéseknek, amit vitéz kormányunk az orvosi kamarával művel. Rossznak és veszélyesnek tartjátok az egészségügy átalakítását? Bele akartok beszélni a reformba? Próbáltok nyomást gyakorolni a döntéshozókra? Na majd mi megmutatjuk! Két nap alatt átnyomjuk a parlamenten a törvényt, ami kihúzza alólatok a talajt! Tehetjük: kétharmadunk van! Ti vagytok a szög, mi vagyunk a kalapács! Van persze régebbi példa is bőven. Hogy nagyon messzire ne menjünk, emlékezzünk csak az egy éve történtekre: a pedagógusok figyelmeztető sztrájkot tartottak, amire a kormányzat nem tárgyalásokkal reagált, hanem egy rendelettel (!), amely gyakorlatilag ellehetetlenítette a tanárok sztrájkhoz való törvényadta (!) jogát. Durr! Odavágtak a nagykalapáccsal.
A sort még folytathatnánk a települési önkormányzatoktól elvont jogkörök példáival, de egyelőre maradjunk az első két ügynél: érdemes észrevenni, hogy mindkét esetben főleg szakmai kérdések miatt alakult ki a kormányzattal szembeni ellenállás. A tanárok embertelenül soknak és elavultnak tartják, amit tanítaniuk kell, az orvosok veszélyesnek és betegellenesnek az új ügyeleti rendszert. Hiába voltak tétova kísérletek, hogy gyucsányozzák, sorosozzák, ellenzékizzék, de pláne kommunistázzák őket, egyértelműen nem politikai, hanem szakmai problémák vannak.
Meglehet, hogy e problémák normális, tárgyalásos, egymásra figyelő, megegyezésre törekvő rendezését az is nehezíti, hogy mindkét ágazat a belügyi tárcához (?!), a rendőrminiszter keze alá tartozik, ahol éppenséggel nem szokás a parancsok helyett tárgyalgatni. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Pintér úr főnöke sem éppen a kompromisszumkészségéről híres, sőt: mintha bármilyen engedményt a gyengeség jelének tartana.
Bár lehet, hogy a hatalom mai urainak nem könnyű ezt elfogadni, de bizony a magyarok nagy része (ma még) értelmes, gondolkodó ember, nem pedig báb, aki bármilyen ukáz hallatán összecsapja a bokáját, és rohan végrehajtani a legnagyobb marhaságot is. Célszerű lenne ezért, ha a „mesterek” a kalapácsuk mellett használni kezdenék egyéb szerszámaikat is. A demokrácia bővelkedik eszközökben.
