Valódi szigorú lépések helyett másmilyen szigorú lépéseket tettek: elhallgatták a szakértőket. Majd, ha már a járvány felett nem tudták, átvették az irányítást a járvány kommunikációja fölött.

Valódi szigorú lépések helyett másmilyen szigorú lépéseket tettek: elhallgatták a szakértőket. Majd, ha már a járvány felett nem tudták, átvették az irányítást a járvány kommunikációja fölött.
Lassan érő felismerés: nem lehet egyszerre az Európai Uniót és Orbán Viktort is támogatni.
Az elmélyülés színtere csakis a család, a szűkebb környezet lehet, viharos közéletünk alig nyújt kapaszkodót dúlt hitű honfitársaink számára.
Miközben Orbán Viktor a demokratikus világban szinte példa nélküli hatalommal rendelkezik, és egészen tág a mozgástere a járvány elleni védekezés irányítójaként is, mintha minden lényeges döntésnél igyekezne másokkal megosztani a felelősséget.
A brüsszeli botrány szimbolikusan jelzi, hogy eresztékeiben recsegnek-ropognak az orbáni illiberális rendszer erkölcsi tartóoszlopai.
A miniszterelnöknek esze ágában sincs úgy bánni az ellenzékével, tágabban: bármely, a kormányától független közéleti szereplővel itthon, mint amit magának az EU-tól megkövetel.
Amit látunk, nagyon is ismerős. A nyolcvanas évek legvégén zajlott a mostanihoz hasonló hatalom- és vagyonkimentés, csak akkor spontán privatizációnak hívták.
Hogyan és mitől bolondultak meg annyira, hogy a korábban leginkább csak egyes vallásokra jellemző vakhit bekerült a politikába, sőt még a hétköznapokba is, és kiszorította a megfertőzött emberek fejéből a valóságot.
Amikor egy jelentős intézmény sajtósa telefonon keresztül diktálja le az újságírónak a már jó előre letiltott nyilatkozatot, az egyszerre mutatja fel a rendszert, és annak paródiáját.
Különösen visszatetsző, amikor egy erőszakos, arrogáns, térfoglaló hatalom képviselője próbálja cinizmusba fojtani az értelmes vitát, egyszerre tolva el magától a felelősséget és az érvelés kényszerét.