Lázár János, a várakozó

Elmarad az őszi önkormányzati választás egyik legnagyobb érdeklődéssel várt, legizgalmasabbnak ígérkező összecsapása. Lázár János némi gondolkodás után arra jutott, hogy nem akar már hódmezővásárhelyi polgármester lenni. Azóta már tudható, hogy a kormánypártok várhatóan a helyi közéletben jól ismert Grezsa István miniszteri biztos mögé állva próbálják leváltani a független Márki-Zay Pétert, aki tavaly februárban figyelemre méltó fölénnyel fektette két vállra a Fidesz (pontosabban: Lázár János) aktuális jelöltjét. A kormányoldal és vásárhelyi propagandagépezete azóta is folyamatosan, a legaljasabb eszközöktől sem visszariadva támadja a polgármestert. A Fidesz helyi szervezetének felkérését elutasító válaszában Lázár úgy fogalmazott, hogy nem a vereségtől, hanem a győzelemtől fél. Nagy a kísértés, hogy pusztán egy megfutamodás ügyetlen leplezésének gondoljuk ezt az érvelést, ám én úgy sejtem, másról lehet itt szó. Az egykori kancelláriaminiszter egy neki készített csapdát került el, amibe mindenképpen besétált volna, ha elindul a polgármesterségért, akár veszít, akár nyer.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, el kell emelkednünk a napi ügymenettől, s magasabbról érdemes egy pillantást vetnünk a hatalomtechnika eszköztárát lenyűgöző céltudatossággal és cinizmussal alkalmazó miniszterelnök rendszerére. A 2010-ben kétharmados felhatalmazást szerzett Fidesz a magyar politikai elit régi ígéretét teljesítette a parlament létszámának csökkentésével. A népszerű lépéssel, s a választási rendszer ehhez kapcsolódó átírásával Orbán Viktor több legyet ütött egy csapásra. A tagolt ellenzéknek eddig leküzdhetetlen versenyhátrányt okozó szisztéma nem mellékesen a miniszterelnök pártján belüli hatalmát is tovább erősítette.

A kisebb parlament könnyebben kézben tartható kormánypárti frakciót is jelent, mára – az alkotmányos berendezkedésünk szellemétől idegen módon – a törvényhozás lényegében semmilyen kontrollt nem gyakorol a végrehajtó hatalom fölött.

Volt még egy húzás, amivel a kormányfő-pártelnök megnehezítette, hogy legalább korlátozott autonómiával rendelkező erőközpontok működjenek a Fideszben. A képviselői és a polgármesteri tisztség összeférhetetlenné nyilvánításával – amely szintén könnyen eladható politikai lépés – a kormánypárt több erős embere került kényszerű választás elé. Az egykor a pártelnöki tisztséget is betöltött Pokorni Zoltán hegyvidéki polgármester kikopott az országos politikából. Kósa Lajos súlyát a magyar közéletben hosszú ideig az adta, hogy az ország második legnagyobb városának, Debrecennek volt a székéből kirobbanthatatlan polgármestere, aki egy időben óvatos bírálatokat is megfogalmazott Orbán Viktorral szemben. Azóta volt ugyan frakcióvezető és röpke időre miniszter is, de újabban leginkább szerencsétlen nyilatkozatokkal és egészen különös botrányokkal (csengeri örökös) véteti észre magát. Nem lennék meglepve, ha Lázár Jánossal ellentétben visszavágyna a polgármesteri székbe.

Lázár a harmadik Orbán-kormány kulcsembere volt, aki érzett magában annyi erőt, hogy időnként a miniszterelnökkel is feleseljen, s otromba módon rárontson a Fidesz veterán politikusaira. Hátrébb lépése a tavalyi választás után érzésem szerint annyira lehetett önkéntes, mint a Fidesz tagságának felfüggesztése az Európai Néppártban.

Lázár János Hódmezővásárhely és környéke parlamenti képviselőjeként a miniszterelnöktől kapott különféle megbízások kapcsán ad hírt magáról. Mintha kibekkelni igyekezne ezt az időszakot, őrizgetve morzsányi autonómiáját Orbán Viktor rideg rendszerében. Akárhogy is, merész fantázia kell ahhoz, hogy egy valamikori politikai fordulat haszonélvezőjét lássuk benne. Valami azt súgja, hogy a polgármester-jelöltségre történt felkérése nem a helyiek ötlete volt, hanem egészen magasról érkezhetett az ihletet adó szikra.

Ha Lázár elindul, és veszít, politikailag súlytalanná válik; ha nyer, azzal csak hozza a kötelezőt, és a képviselői megbízatásától elbúcsúzva a nagypolitikához kapcsoló utolsó kötelét is elvágja.

Ha már élet-halál küzdelmet kell vívnia, azt nem Márki-Zay Péterrel szeretné Lázár János.

Ezt a csapdát elkerülte, és tovább várakozhat a pálya szélén. Időt nyert, de azt nem tudhatja, hogy eljön-e egyszer az ő ideje.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!