Főhős

Lenne elemezni való a miniszterelnök menetrend szerinti tusványosi előadásán, de az üzenetek megemésztésére bőven volt már idő. Talán hasznosabb e beszédet annak a folyamatnak a részeként szemlélni, amelyet nehéz másként leírni, mint az ország első számú vezetője körüli mítoszteremtés, esetleg bálványépítés. Sokan faragják ezt a szobrot, de mind közül a legjobb munkát maga a főhős, Orbán Viktor végzi.

Nem dicsérni jöttem az előadót, ám ami jár, az jár: fussuk le az elején a tiszteletkört! Nem látni olyan versenyzőt a mai mezőnyben, aki a miniszterelnökhöz hasonlóan képes volna keretbe foglalni a hazai és az európai történéseket, évtizedeket átfogó képet adni a politikai folyamatokról. A kormányfőnek nemcsak az igénye, a képessége is megvan rá, hogy a politikáját maga értelmezze, definiálja, hogy a konkrét lépések láncolata mögé ideológiai hátteret vetítsen, még ha a szövege itt-ott zavaros is egy kicsit. Nagy kérdés persze, hogy ha feltűnne egy hasonló ambíciójú és tehetségű ellenzéki szereplő, milyen lehetősége lenne víziója, gondolatai előadására a nyilvánosság eltorzított viszonyai között.

Orbán Viktor beszéde arról szólt, amiről jó ideje a magyar politika: Orbán Viktorról. És egy olyan rituálé keretében adta elő aktuális világértelmezését, amelyet ő, illetve pártja alkotott meg. A miniszterelnök az elmúlt harminc év történetéről azt sugallva beszélt, mintha a Fidesz a kezdetektől kulcsszerepet játszott volna. Kis kitérő: a mítoszépítés egészen arcátlan pillanata volt a harmincadik évforduló apropóján a Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről való (párt)állami megemlékezés, amely ok-okozati kapcsolatot kreált Orbán amúgy méltán emlékezetes beszéde és a szovjet csapatok kivonulása között. 1990-ben, az első szabad választáson a szavazók nem osztottak erős lapot a liberális Fidesznek; azzal, hogy most a miniszterelnök liberális rendszerváltásról beszélt, Antall József képzeletbeli szobrát is megfricskázta egy kicsit.

A „liberális rendszerváltás” hibáit, hiányosságait aztán a 2010-es kétharmados Fidesz-győzelem, az új rendszerváltás orvosolta egy hosszú generációs küzdelem lezárásaként – hallhattuk. Sokan kifogásolták, hogy az előadó a következő 15 év feladatáról beszélt, s úgy fogalmazott, hogy kőműveskanállal és karddal a kézben élte végig a 2010 utáni időszakot. Utóbbi egy politikusi önkép nem túl ötletes, közhelyszerű felskiccelése. Ami pedig a 15 évet illeti, ne tévedjünk: ha szellemi és fizikai állapota engedi, és a körülmények is úgy alakulnak, Orbán Viktor akár 2040-ig vagy tovább is a helyén maradna, s ha jobban belegondolunk, egy politikus esetében az ilyen ambíció nem ördögtől való.

Voltak egészen bántó hamisságok az előadásban és a kérdésekre adott válaszokban. Orbán Viktor az új uniós vezetők kiválasztásában is főszerepet osztott magára, s azt állította, hogy sikerült elgáncsolni „Soros György jelöltjeit”. Csakhogy az általa támogatott új bizottsági elnök, a német Ursula von der Leyen nemcsak hétgyermekes anya, de a démonizált milliárdossal együtt tagja egy globális szervezetnek. Ahogy akkor sem volt őszinte a miniszterelnök, amikor a nálunk dolgozó külföldi vendégmunkásokról beszélt, akik nélkül a gazdasági növekedésünk is bizonyosan alacsonyabb ütemű lenne.

A mítoszépítés bizony a valóság hajlítgatásával jár. A kormányfő a Tusványoson is újabb ecsetvonásokkal gazdagította a most éppen a liberális korszellem, a liberális internacionalizmus ellen (utóbbi különösen pikáns a Liberális Internacionálé egykori alelnökétől) heroikus küzdelmet vívó hadvezér (ön)arcképét. A már emlegetett következő 15 évnek így szerinte a függetlenségünk megvédése a feladata (miközben neoliberális gazdaságpolitikát folytató kormánya mindenben kiszolgálja a német nagytőkét), először a jogállamiság ürügyén indított külső támadásokat kell elhárítani. Ám nyilvánvaló, hogy a nemzeti szuverenitás védelme valójában az alkotmányos fékeket szisztematikusan kikapcsoló orbáni túlhatalom és az uniós források egy szűk kör általi szabad megcsapolásának védelmét jelenti. Ez a küldetése az új, harcias igazságügy-miniszternek is. Milyen jó lenne, ha Varga Judit a felkészültségét, terepismeretét és imponáló elszántságát egy igazi nemzeti ügy, mondjuk, a magyar autonómia-törekvések érdekében – amelyekről nem szólt előadásában a miniszterelnök Erdélyben – mozgósítaná Brüsszelben! Csak hát ő pontosan tudja, a mi magyar világunkban ki az első.

A háborús retorikához vonzódó Orbán Viktor hosszú politikusi pályafutása alatt egyszer került olyan helyzetbe, amikor nem átvitt értelemben, hanem valóban puskaporos volt körülötte a levegő, s vér is folyt az utcán. 2006. október 23-án felolvasta ünnepi beszédét az Astoriánál, majd elhagyta a helyszínt, miközben gumilövedékes, lovasrendőrös, brutális támadás érte a hívására összegyűlt sok tízezer embert.

Elvárható egy politikustól, hogy kockáztassa a testi épségét? Azt hiszem, nem. De hogyan akar valaki személyes kockázatvállalás nélkül hadvezért, államférfit játszani?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/31. számában jelent meg, 2019. augusztus 2-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!