Vik-tor, Vik-tor!

Hm, elbizonytalanodtam. Mert vagy én vagyok figyelmetlen, vagy ez volt az elmúlt kétharmadok legérdektelenebb kormányholdudvari seregszemléje, ugyanis most, hogy így néhány napos ülepedéssel visszagondolok a Kötcsén tartott polgári piknikre, semmi izgalmas nem jut eszembe. Egy-két figura arroganciája, de ahhoz már akkor hozzászoktam, amikor még egy a táborzászlóban voltam apró, pici, észrevehetetlen fogaskerekecske.

Illetve mégis, egyvalami megmaradt, egy fotó, amelyen Orbán Viktor miniszterelnök úr bajtársiasan ölelkezik egy Orbán Viktor miniszterelnök uras pólót viselő médiaszemélyiséggel (akit nem bántásból nem nevezek meg, csupán nem a személye itt a lényeg. Hanem.)

Tehát van itt nekünk ez a pillanatkép, ahol a legfőbb hatalom birtokosa (mínusz Donald Trump) a kormánypárti nyilvánosság egyik formálójával bratyizik, aki pediglen büszke lelkesedéssel vesz részt a kormányfői haverkodás aktusában. És hát miért is ne, Orbán Viktor nagy ember, és ez teljesen független attól, hogy miként vélekedünk a mikrovilágról, amit Magyarországból alkotott. Szóval nézem ezt a fotót, és dermesztő hirtelenséggel sápaszt magába a hangulat, hogy basszus, de megöregedtem, ami egy orbános kép esetében azért minimum érdekes jelenség. Úgyhogy bele is gondoltam gyorsan, bizonyosan ezt érzem-e, és nem, inkább valami olyasmit, hogy basszus, de elrobogott mellettem a korszellem.

Nem ismerek politikusokat. (Csintalant, Vonát, Pörzsét nem ér idesorolni, mivel ők közéleti nyugállományba vonultak.) Egy-kettővel beszélgettem már nyilván, de nem járok össze, nem bulizok, nem kávézok, nem löncsölök, nem vagyunk teniszpartnerek, nem rúgjuk együtt a bőrt, és nem csörgök csak úgy, hogy „mi a pálya, dumcsizzunk”. Ha olyan helyre vetődöm, ahol politikusok is előfordulnak, mint történt legutóbb a Marcali Dispután, megállok a hátsó sorban, meghallgatom az előadásokat, aztán a kötetlen résznél elszivárgok. Ez nem valami felsőbbrendűségi bigyó, mert nem tartom magam többnek, jobbnak, akármilyenebbnek, egyszerűen csak úgy vélem, hogy nekem, mint publicisztikákat is jegyző újságírónak, kívülről kell ránéznem mindarra, amit a politikusok ténykedéseik során összehoznak.

S ezt a távolságot tartom akkor is, amikor egyetértek. Ha jó egy intézkedés, örömmel írom meg, hogy végre, megszületett a helyes döntés, sőt, ha tényleg konkrét személyhez köthető a siker, együtt lelkesedem vele. És itt jön az a bizonyos korszellem.

Legyen bármennyire is sikeres egy politikus, értsek akár szinte mindenben egyet vele, akkor sem leszek a rajongója. Teszi a dolgát legjobb tudása szerint, szuper, vagyunk ezzel még jó páran szerte e lángoktól ölelt kis országban. És semmiképpen nem leszek a katonája. Mert most ez a sikk, felesküdni a doktorminiszterelnökúrra, harcba, csatába, mi több, háborúba menni érte, vele, követni tűzön-vízen át. Ami nagyjából elnézhető egy párttagnak, ám értelmezhetetlen a klasszikus újságírás klasszikus szabályai szerint. És meg is érkeztünk.

A rajongó rajong kétségek nélkül, korlátlanul. A katona nem kérdez, nem tétlenkedik, hanem végrehajtja a parancsot. És ami a legfontosabb, hogy a rajongó/katona akkor sem fogalmaz meg kritikát, ha feketén-fehéren egyértelmű, hogy rajongásának tárgya/vezénylőtábornok hibát követett el. (Hú, de kis finom voltam.) Tehát miközben értem a korszerű, modern, nagyon nem píszi, és korlátlanul illiberális médiajelenlét mozgatórugóit (én kérek elnézést), mégsem tudom megérteni, miként lehetséges feláldozni a hivatást mindenféle ködös jövőbe megfogalmazott, ki tudja, mi lesz belőle, évről évre változó vízió oltárán. Vagy Orbán-szelfi, vagy újságírás. Persze csak az ócska, elavult, régi izék szerint.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/37. számában jelent meg, 2019. szeptember 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/37. számban? Itt megnézheti!