Egy ujjal se

A politika ne menjen a kultúra közelébe! Hagyja békén! Egy ujjal hozzá ne érjen! Az elmúlt hét újra fellángoló kultúrpolitikai csatározásaival összefüggésben gyakran hallhattunk ilyen és efféle kifakadásokat – például a hétfői budapesti, Madách téri színházas tüntetésen. Érdekes felvetés.

Miért mondjuk ezt? A politika évtizedek óta mást sem csinál, csak a kultúra körül sündörög. Hogy egy nagyon közeli élményt említsünk: Karácsony Gergely néhány nappal megválasztása után egy interjúban kifejtette, szerinte Wass Albert náci, de legalábbis náci kollaboráns, ezért nem áll majd szobra a fővárosban, Dörner György pedig, ha rajta múlik, nem újrázhat az Újszínház igazgatói posztján. Ez mintha ugyancsak a kultúra közelébe menés esete lenne.

Természetesen nem azt állítjuk, hogy amit a kormány túlhatalmát kihasználva 2010 óta a kultúra területén művel, egy az egyben megfeleltethető lenne a frissen megválasztott főpolgármester – egyelőre csak szavakban vázolt – szándékaival, de azt igen, hogy a reflexek hasonlók.

És nem is ez az egésszel a fő baj. A világ boldogabbik felén talán nem, nálunk a rendszerváltás előtt és azóta is egyértelmű, hogy a politikusok, ha módjukban áll, szeretnek beleszólni a kultúra működésébe. Hol finomabban („baráti” műhelyeknek juttatott több forrással, kedvezőbb lehetőségekkel), hol otrombábban. Márpedig azt, hogy az évtizede minden korábbinál nagyobb befolyással rendelkező Nemzeti Együttműködés Rendszere nem finomkodik, más területeken is volt módunk megfigyelni.

Ami a befolyásolási igényt illeti, abban tehát kevés az újdonság. S az is valószínű, amit Pápay György lapunk 11. oldalán állít, tudniillik hogy a Fidesz–KDNP-nél a kultúra nem is prioritás, amit látunk, az nem klasszikus kultúrharc, sokkal inkább a kormányoldalon belüli érdekcsoportok állandó csatája.

Az ügyben jóval érdekesebb az a görcsösség, amellyel a kormányzó erők, illetve a mögöttük álló még meglévő szellemi hátország be akar nyomulni a kultúra területeire. Ebben mintha gyakran ott motoszkálna a sértettség érzése is: a „liberális”, „belpesti” stb. körök akadályozzák a „nemzeti érzelmű” művészeket, hogy érvényesüljenek.

Ebben itt-ott még lehet is valami – ám a megoldás kulcsa ott van a kormánypárti kezekben, épp csak élni nem tudnak vele. A „jobboldali” kultúrát jó ideje igazán semmi nem gátolja abban, hogy bármely területen elismerést, nézőt, olvasót vívjon ki magának. Színházai vannak, könyvkiadói, lapjai, tévéi, rádiói. Pénze, számolatlan.

De sikeres-e a Nemzeti Színház? Bevált-e a Kesma-lapokban Kárpát-medence-szerte terjesztett irodalmi melléklet, az Előretolt Helyőrség? Felépített-e sztárszerzőket valamelyik Fidesz-közeli könyves műhely? Tömegeket érnek-e el igényes, magas szintű kulturális termékeikkel?

Vagy kérdezünk mást: a „hivatalos jobboldali kultúra” kitermelt-e magából katartikus alkotást, mondjuk, színházi előadást az ennek a politikai tábornak oly meghatározó 2006-os eseményekről? Készül-e a világ számára a trianoni döntést nem szájbarágósan, ellenben hatásosan és átélhetően bemutató film a diktátum jövőre esedékes, százéves évfordulójára?

A kormány kultúrpolitikusai ma eleve megnyerhetetlen terepen folytatják fölösleges (értsd: nem az elkölthető pénzek tekintetében, hanem a valódi kulturális kérdéseket illetően fölösleges) harcukat. Milyen izgalmas lenne, ha elkezdenének tényleg a kultúrával foglalkozni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg, 2019. december 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/50. számban? Itt megnézheti!