Gyűlöletre nincs orvosság

Távolságtartással szoktam hallgatni, olvasni azokat a fejtegetéseket, hogy a magyarság átka a széthúzás, amely kritikus pillanatokban is erősebb az összefogás igényénél. Nem hiszem például, hogy a mohácsi csatavesztést Szapolyai János tétlensége, szándékos magatartása idézte volna elő. Akkor sem, ha II. Lajos halála valóban megnyitotta előtte a trónhoz vezető utat. Bánjunk óvatosan a nemzeti karakterünkről mondott könnyű ítéletekkel!

Most sem ilyesmi következik, ám

nehéz higgadtan írni arról a jelenségről, amelyet a koronavírus magyarországi megjelenése a politikai osztályból és a szektás rajongótáborokból kiváltott.

Az elmúlt egy-két hétben a politikai hirdetések olyan dömpingjével találtam szembe magam a közösségi médiában, amely egy választási kampány finisét idézi. S az üzenetek legtöbbje a járvány terjedése elleni teendők – Maradjunk otthon! és társaik – mellett pártpolitikai tartalmat is hordoz. A kormánypárti politikusok büszkén sorolják az eddigi intézkedéseket, egyesek már-már győzelmi jelentéseket közölnek, s nem győzik szapulni a kormány(fő) időkorlát nélküli rendkívüli felhatalmazását elutasító ellenzéket. A Fidesz médiakatonái és elvakult hívei valóságos verbális lincselést folytatnak a víruspártinak (!) nevezett ellenzék és a közérdekű kérdéseket feltenni merészelő sajtóval szemben.

Az ellenzék a kormány járványügyi lépéseinek elégtelenségét hangsúlyozza, újabb és újabb döntéseket sürget. És persze nem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy az Orbán-kormányok miként hanyagolták el a magyar egészségügyet, s mi mindent támogattak helyette. Ezek a vélemények nagyon sok elkeseredett, dühös polgár hangos helyeslését váltják ki.

Az hiszem, az igazság ezúttal sem pont félúton van a két álláspont között. Az ellenzéktől ebben a helyzetben lehetne nagyobb mértékletességet kérni. Ám a hatalmon lévők felelőssége mindig összehasonlíthatatlanul nagyobb, különösen akkor, ha eleve olyan példátlan mozgástérrel rendelkeznek, mint a magyar kormány.

Nem az ellenzék, hanem a miniszterelnök, illetve a Fidesz háttérhatalma, a kommunikációs agytröszt döntött úgy, hogy a vírushelyzetet a politikai megosztottság kiélezésére használja.

Döntően erről szól a felhatalmazási törvény, nem a diktatúra kiépítéséről. Nagyon fontos volt a kormányfő számára olyan előterjesztéssel előállni, amelyet az ellenzék semmiképpen sem tud támogatni. Amikor önmérsékletet tanúsítva azt írom, nem diktatúra született a hétfői parlamenti szavazással, azzal is tisztában vagyok, hogy egy újabb határt léptünk át azon az úton, amely Magyarországot távolabb viszi a konszolidált, normális demokrácia világától. Az Alaptörvény tartalmaz garanciákat arra, hogy a rendkívüli jogrend keretében hozott intézkedések ne terjedjenek túl a járványügyhöz kapcsolódó területeken. Csakhogy bízhatunk-e abban, hogy kritikus esetben a Fidesz jelöltjeivel feltöltött Alkotmánybíróság lefogja a kormány kezét? Vagy abban, hogy a köztársasági elnök felemeli a szavát.

És már most helyzet van. A kormány szuperfelhatalmazásával (vissza)élve azonnal nekiesett a jogszabályoknak. Az elmúlt évek keserű tapasztalata, hogy az orbáni állam gyenge, hiszen szétporlasztja az intézményekbe vetett bizalmat, nem garantálja a jogállami normák maradéktalan érvényesülését, vagyis aláássa a jog uralmát.

Ez pedig végletesen megosztott közélethez, bizalmatlansághoz vezet. A gyűlöletbiznisz haszonélvezői által rángatott, önmagával békében élni képtelen közösségnek az immunrendszere is gyengébb.

A koronavírus megjelenése esélyt jelenthetett volna letérni erről az útról, előhívhatta volna vezetőnkből az államférfit, politikai osztályunkból a nemzet érdekében végzett közös cselekvés igényét.

Nem így történt. Vajon miféle külső fenyegetés kell ahhoz, hogy ez megváltozzon?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg április 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!