Minden idők legdrágább és leglátványosabb, augusztus 20-ához kapcsolódó ünnepségsorozatára készült a kormány. Érthető és világos volt a szándék: a járvány első hulláma után állva maradt ország ünnepelje csak meg önfeledten önmagát és persze vezetőit, feledve a karanténba zárt tavaszi hónapok keservét. Nem az aggályait hangoztató új fővárosi vezetés és az ellenzék, hanem a változó és továbbra is veszélyes vírushelyzet, illetve a közhangulat bírta visszavonulásra a kormányt, így a tűzijáték is elmaradt. Ez volt az egyetlen lehetséges döntés; nincs az a propagandagépezet, amely tisztára mosta volna a hatalmat, ha azután robban be a járvány, hogy százezrek zsúfolódnak össze a Duna két partján a főváros szívében.
A nyüzsgő embertömeg és a petárdák ropogása híján keletkezett csendben érdemes elgondolkodni azon, hányadán is állunk ma az állammal, amelynek alapítására emlékezünk. Ez így persze nem pontos, Szent István nem a semmiből, minden előzmény nélkül teremtette meg a keresztény magyar államot, de tette annyira meghatározta történelmünk menetét bizonyos értelemben mind a mai napig, hogy elnézhetjük a leegyszerűsítő megfogalmazást.
Szekfű Gyula híres történeti tanulmányában (A magyar állam életrajza), amely 1917-ben, a Magyar Királyság felbomlása előtti évben jelent meg, úgy fogalmazott, hogy a magyar nép nomád törzsei a Kárpát-medencét elfoglalva valóságos nemzetté egyesültek. Szent Istvánnal pedig a magyar állam belépett a „keresztény–germán kultúrközösség” kereteibe. Szekfű Gyula Szent István mellett Széchenyi Istvánra tekint olyan államférfiként, mint aki új fejlődési, felzárkózási pályát volt képes kijelölni a nemzet számára. Hasonló pályára lépett (vissza) Magyarország a rendszerváltással, majd az uniós csatlakozással.
Nyilvánvaló, hogy erős, jól működő állam nélkül, amelynek intézményeit közbizalom övezi, törvényeit pedig hatóság és polgár egyként betartja, nem képzelhető el sikeres nemzet. Ki-ki megítélheti, hogy ma az állam ilyennek tekinthető-e. Széles körben elterjedt tévhit, hogy a kormány erős államot épít. A közoktatástól a közigazgatásig megfigyelhető centralizáció, a végrehajtó hatalom szüntelen törekvése a fékek és ellensúlyok gyengítésére még nem teremt erős, a polgárok számára kielégítő szolgáltatásokat nyújtó államot.
A joguralom aláásása, egy szűk csoport magánérdekének a közérdek elé sorolása éppen a közbizalmat, azon keresztül magát az államot erodálja, amelyet eközben nem csupán megszáll és fosztogat az a bizonyos jól körülírható érdekcsoport, hanem egyes funkcióit – mostanában a felsőoktatást – a neoliberális praxist követve kiszervezi, magánosítja. Ördögi terv: kormányváltás esetén a magyar államnak a gyakorlatban nem lesz beleszólása számos, eddig hagyományosan állami felelősségvállalással működő területre.
A polgár, az egyszeri magyar vállalkozó érzékeli az intézmények gyakran részrehajló, pártos működését, az általános jogbizonytalanságot, így egyre távolabb kerülünk attól, hogy ne jó esetben trükkökkel kijátszható veszélyforrásként, hanem a sajátjaként tekintsen az államgépezetre, amely segíti, és védelmet nyújt, ha igazságtalanság éri. Ha pedig állam és polgára bizalmatlanul méregetik egymást, álságos volna a felszabadult ünneplés Szent István napján. Csakis gyenge lehet az az állam, amelyet nem övez polgárai megbecsülése, amelynek nincs igazán tekintélye.
Bölcs királyunk egyébként mintha tudta volna, hogy önmagában puszta erővel, amelyet nem félt alkalmazni céljai elérése érdekében, nem lehet szilárd államot teremteni. Ezért a törvények betartatásán túl nemcsak hirdette, hanem a krónikák tanúsága szerint önazonos módon képviselte is az új állam ideológiáját, a kereszténységet. Könyörületességet, irgalmasságot tanúsítva, amikor csak tehette. Ritkán hallott szavak manapság...
Ennek a cikknek a nyomatott változata a Magyar Hang 2020/34. számában jelenik meg, augusztus 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/34. számban? Itt megnézheti!
