Kényes pillanatban kezdődött idén az új tanév. A koronavírus-járvány második hulláma most éri el hazánkat. Fennáll a veszély, hogy az emelkedésnek indult esetszámokat nagyon meglöki az iskolakezdés. Mégsem az következik, amire a cikk felütése alapján talán sokan számítanak: eszem ágában sincs az asztalt verve követelni az oktatási intézmények bezárását, a visszaállást a tavasszal megismert digitális oktatásra. Meglehet, erre végül megint szükség lesz. De e kérdés megítélésében különösen indokolt az óvatosság egy újságíró részéről, amikor a politikusok, de bizony még a szakemberek tudása sem látszik elegendőnek ahhoz, hogy pontosan felmérjék egy-egy döntés lehetséges kockázatait.
Ez pedig egy olyan helyzet, amikor sokszor csak a rossz és a még rosszabb lehetőség közül lehet választani. Bármennyire felelőtlennek látszott május elején a járvány feltételezett tetőzésekor ragaszkodni az érettségi hagyományos lebonyolításához, ma már tudjuk, hogy ez végül nem okozott komoly járványügyi problémát. Valószínűsíthetően azért, mert a vírus akkor döntően a kórházakban és az idősotthonokban terjedt, nem az utcán. A megbetegedések számához viszonyított kifejezetten rossz halálozási arány oka is részben az érintettek magasabb életkora, azaz a veszélynek való nagyobb kitettsége volt. Most a kevésbé – ez esetben a kevésbé kifejezést érdemes óvatosan kezelni – veszélyeztetett korosztályt érinti inkább a járvány. Minél több a beteg azonban ebben a körben, annál nagyobb az esélye, hogy a második hullám az idősebbeknél is berobban, ami pedig ismét súlyos terhelést jelentene az egészségügyi ellátórendszernek. A hagyományos iskolai oktatás tehát mindenképpen kockázatos, de az attól való eltérés is nehezen kezelhető társadalmi problémát okozna.
A legfontosabbat maga a miniszterelnök ismerte el augusztusban az egyik rádiónyilatkozatában. Miközben Orbán Viktor a mundér becsületét védve a vártnál sikeresebbnek nevezte a digitális oktatásra való átállást, hozzátette, nem szabad azt hinni, hogy annak nincsenek árnyoldalai. Szerinte tíz százalék felett van azoknak a diákoknak az aránya, akik „egyszerűen eltűntek a rendszerből”. Ezért nagyobb a tudásbeli különbség egy-egy osztályon belül, mint a járvány előtt volt. – Ne tekintsünk úgy a digitális oktatásra, mint a bohóctréfára, hogy van másik – fogalmazott. A kormányfő úgy látja, a személyes találkozáson alapuló oktatáshoz képest a digitális csak tartalék lehet.
Az említett, tízszázalékos lemorzsolódás megdöbbentő becslés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar oktatási rendszer az utóbbi években nem igazán segítette az otthonról hozott hátrány leküzdését, az esélyek kiegyenlítését. A felsőoktatásban jelenti a legkisebb gondot a digitális oktatásra való átállás; a közoktatásban minél fiatalabb korosztályról van szó, annál nagyobb a lemorzsolódás kockázata. Nem beszélve a szülőkre háruló teherről. Ezért lenne nagyon rossz hír a hagyományos oktatástól való újbóli eltérés.
Nem világos ugyanakkor, hogy ilyen helyzetben a magától értetődő előírásokon túl miért kell életszerűtlen és betarthatatlan javaslatokkal bombázni a tantestületeket. És a pedagógusokat sújtó rendkívüli terhelést miért kell tetézni azzal, hogy a hatalom ragaszkodik a vitatott új Nemzeti alaptanterv bevezetésének megkezdéséhez? A politikai cinizmus és aljasság minősített esete ilyen körülmények között ideológiai háborúval terhelni az oktatást, forrásmegvonással büntetni a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásával foglalkozó, de a kormány számára nem szimpatikus szervezeteket. A tanárhiány pedig a vírustól függetlenül is jelen van rendszerben.
Ahogy a fent idézettek is mutatják, a miniszterelnök látja a kormányzása nyomán előállt helyzet árnyoldalát is. Nyilván nem csak az oktatás területén. Érzékeli például a költségvetés és a gazdaság állapotát, mégis tovább szórja kormánya a pénzt felesleges, össztársadalmi szempontból haszontalan dolgokra. Máskor az állam elhagyja őrhelyét, magára hagyva a járvány következményeivel munkanélkülit, családtagját otthon ápolót vagy tesztelésre szorulót. Az állampolgárok felelősségteljes magatartására apellál, de vezetői nem járnak elől a példamutatással, legyen szó maszkviselésről, külföldi nyaralásról, a kockázatos rendezvények kerüléséről. Sokszor a döntések is logikátlanok, következetlenek, ami növeli a zavart a társadalomban. A pillanatnyi politikai haszonszerzés bűvöletében pedig annyira túlünnepelte magát a hatalom az első hullám levonulásakor, hogy sokan már nehezen hiszik el, valós veszély fenyeget.
Mintha csak bohóctréfa lenne a vírus.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/36. számában jelent meg szeptember 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/36. számban? Itt megnézheti!
