Magyarországon nagyobb a sajtószabadság, mint Németországban – nyilatkozta az osztrák Die Presse című napilapnak szeptemberben Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter. Véleményét igyekezett tényekkel alátámasztani, a német újságírók ideológiai elkötelezettségére való hivatkozásait azonban csupán annyira vehetjük komolyan, mint azt a gyakran hangoztatott állítását, hogy nálunk sokkal kedvezőbb a járványhelyzet, mint másutt Európában.
Gulyás szavait nem is annyira a Riporterek Határok Nélkül (RSF) jogvédő szervezet tavasszal publikált éves sajtószabadság-jelentése teszi zárójelbe – az EU-tagországok közül Magyarországnál csak Bulgáriában rosszabb a sajtó helyzete –, mint inkább a rendszer, amely Gulyáson (mint médiumon) keresztül szól hozzánk. Csábítóan modern vád lenne, hogy minél hevesebben állítja a kormány, miszerint Magyarországon nem sérül a sajtószabadság, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy nagy a baj. De az aktuális politikai rendszer már rég túl van ezen: „posztmodern állapotba” került. Állításaik nem egy rejtett, mögöttes titokra utalnak, hanem a felszín érvénytelenségeire mutatnak rá.
Tét nélküli kijelentéseik alig tartalmaznak valós információt, és a világ, amelyhez megnyilatkozásaikban igazodnak, ritkán esik egybe azzal, amelyben a hallgatóság létezik. Emiatt a hagyományos értelemben vett meggyőzés sem opció immár, a kommunikáció egyetlen lehetséges eredménye, hogy a közönséget arra a narratívára hangolják, amely illékonysága miatt a beszélőn kívül senki más számára nem nyújt kapaszkodót. Ezért mondhatták, hogy Németországban többen halnak meg a járványban, mint nálunk; hogy annyi munkahelyet teremtenek, amennyit elvesz a járvány; és persze hogy Magyarországon sajtószabadság van. A szavak nem a valóságra utalnak, így a következményektől sem kell tartaniuk, elég, ha a grammatikára ügyelnek.
Mögöttes tartalom hiányában a félelem is a felszínen mozog. Mert a hatalom rendszerében felfordult ugyan az ok-okozatiság, de a félelem nem tűnt el, csak átalakult. Rettegnek például attól, hogy az üzenet nem a megfelelő médiumon keresztül hangzik el. Nehéz lenne mással magyarázni az Emberi Erőforrások Minisztériuma gesztusát, amellyel eltiltotta az államtól függő kulturális intézményeket a Magyar Hangtól. Legyen bármilyen ártatlan a téma, nem nyilatkozhatnak, a szigorú minisztériumi cenzorok szűrőjén semmilyen reakció nem jut át. Zord körülmények között értékelődik fel a kreativitás: aminek írásban nyoma marad, az szóban elszáll, mintha sosem létezett volna. Amikor egy jelentős intézmény sajtósa telefonon keresztül diktálja le az újságírónak a már jó előre letiltott nyilatkozatot – de úgy, hogy a szöveg alapján még maga Kásler Miklós miniszter se azonosíthassa be a nyilatkozót –, az egyszerre mutatja fel a rendszert, és annak paródiáját. És mire az újságíró végez a szöveggel, a rendszert már alig lehet megkülönböztetni a paródiájától.
Ez a félelem nem fortélyos, sokkal inkább komikus, egy fájdalmas börleszk, amin nincs kedvünk nevetni. Mintha Buster Keaton orra bukásától a mi arcunk dagadna fel. Mint amikor a kormánypárti politikus annyira meglepődik azon, hogy a Magyar Hang újságírója felhívja telefonon, hogy döbbenetében nyilatkozik. Azt hihetnénk, hogy rejtett igazságra leltünk a felszín alatt. De nem. Amint a politikus leteszi a telefont, villámgyorsan kijózanodik, és tárcsázza a függetlenséggel még a gyengébb napokon sem vádolható MTI-t, hogy a ballépést kiigazítandó megfelelő közleményt adjon ki a megfelelő helyen. Nem egy mély gödörbe zuhantunk, csak a felszínen csúsztunk meg egy kicsit.
Ezért sincs értelme a magyar sajtószabadság mértékéről vitatkozni, a fogalom ugyanis elveszítette azt a jelentését, ami (össze)mérhetővé tenné. Sajtószabadság helyett egy rendszer félelmének paródiája maradt nekünk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/45. számában jelent meg november 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/45. számban? Itt megnézheti!
