Képzeljük el a jelenetet, amikor egy esetleges kormányváltás után az új hatalom képviselői, mondjuk, a futballklubok, sportszövetségek vezetőivel vagy éppen az egyetemeket felügyelő kuratóriumokkal egyeztetnek! Hiszen lehetnek olyan aktuális ügyek, törvényalkotási feladatok, finanszírozási problémák, amelyek szükségessé tesznek egy ilyen tárgyalást. A választói felhatalmazást maga mögött tudó kormány kis túlzással a parlamentben érezheti magát, vele szemben jórészt az ellenzéke politikusai vagy a hozzájuk szorosan kötődő személyek ülnek majd. Elég abszurd helyzet, nem igaz? Még akkor is, ha a szemben helyet foglalók között nyilván akadnának olyanok is, akiknek tevékenysége a politikai hátszelüktől függetlenül vagy annak ellenére szakmai szempontból kifogástalan.
Orbán Viktor erős, centralizált államot épít. E megállapítást a kormány hívei büszke, ellenfelei rosszalló egyetértéssel fogadják. A látszat azonban egy kicsit csal. Egy állam nem attól erős, ha erőszakosan viselkedik, ha alattvalóként kezeli a polgárait, ha milliárdokért győzködi a társadalmat a saját nagyszerűségéről és állítólagos sikereiről, vagy ha néha katonákat, harci járműveket küld járőrözni az utcákra. Hanem akkor, ha garantálja a jog uralmát, ha kiszámítható a viselkedése, ha a közszolgáltatásokkal elégedettek a polgárai, illetve – ha már keresztény államról beszélnek a vezetői – mindenkor segít az elesetteken. Ki-ki eldöntheti, ilyen-e az orbáni állam.
A centralizáció „vádja” sem teljesen megalapozott. Az egyszemélyi hatalom körülbástyázása vagy az állampolgári tudat ideológiai befolyásolására való törekvés egyértelmű, ezt azonban a Fidesz-kormány úgy igyekszik elérni, hogy – ahol lehet – a felelősséget eltolja magától, ügyelve arra, hogy a harcnak ne legyen közvetlen részese.
Orbán Viktor sem szeret mindig túl korán odaérni a disznótorra, néha jobb megvárni, amíg más végzi el a piszkos munkát.
A fideszes kétharmad papíron autonómiával ruházta fel az úgynevezett közmédiát, amelybe számolatlanul önti az adófizetők pénzét, majd véleményszabadságot emlegetve széttárja a karját, amikor számonkérik rajta az állami (ál)hírcsatornák mindenfajta írott és íratlan szabályt megcsúfoló, szélsőségesen elfogult működését.
Az utóbbi időszakban felgyorsulni látszik az állami feladatok kiszervezése a közhatalom illetékessége alól. A kormány prominensei büszkén hirdetik az egyházi oktatás elsőbbségét a „sajátjukéval” szemben, s a jelek szerint a szociális intézményrendszert legszívesebben teljesen a felekezetek gondjaira bíznák. A járványhelyzet durvulásával párhuzamosan benyújtott sokadik alaptörvény-módosítás többek között a különféle alapítványokba kiszervezett (köz)vagyon politikai alapon kiválasztott felügyelőit igyekszik az idők végezetéig megvédeni a demokratikus hatalom kontrolljától.
Ezek szerint a miniszterelnök már a hatalma elvesztése utáni időszakra készül? Inkább fogalmazzunk úgy: arra is készül. Van B terve, nem úgy, mint Donald Trump esetében. Amúgy, amit látunk, nagyon is ismerős. A nyolcvanas évek legvégén zajlott a mostanihoz hasonló hatalom- és vagyonkimentés, csak akkor spontán privatizációnak hívták. A bukásra készülő állampárt idejekorán gondoskodott például a sajtó jelentős része, közte a megyei napilapok megfelelő (magán)kézbe juttatásáról.
Nincs új a nap alatt. Orbán Viktor Fidesze igazi éltanulóként, utódpártként lényegében ugyanazt teszi, mint az idők szavára hallgató „komcsik”. Csak szisztematikusabban, gátlástalanabbul.
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/47. számban? Itt megnézheti!
