Ezeket csak a kattintás érdekli. Minek akarnak odamenni élvezkedni? Ha engem lefilmeznének, mindenkit beperelnék. Elég azoknak tudni, akik ott vannak, hogy milyenek a körülmények. Menjen a francba, aki ezt kitalálta. Mikor volt valami is, amit a média közölt, és igaz volt, nem megvezetés? Mi közük az újságíróknak a kórházi betegellátáshoz?
Csak néhány, nagyjából szó szerinti hozzászólást idéztem Facebook-oldalunkról, lehetett volna még több százat. Arról írtunk éppen, hogy a Magyar Orvosi Kamara és a Magyar Orvosok Szakszervezete is egyetért azzal: fontos lenne, ha a sajtó valós képet mutathatna a kórházi állapotokról. Vagyis bejuthatna intézményekbe, kapna hiteles információkat, olyanok is nyilatkozhatnának, akik valóban a frontvonalban szolgálnak. Ezt kérte a minap a kormánytól mintegy harminc független, kritikus szerkesztőség, lényegében az összes, amely nem a hatalom holdudvarában mozog.
Magának a kezdeményezésnek a súlyát, jelentőségét itt és most kár is túlragozni. Nem kértünk mást, mint ami a velünk határos országokban is adott, kollégáink maguk tapasztalhatták ezt Székelyföldön, de láthattunk hiteles, nem a propaganda által készített felvételeket, híranyagokat Szlovákiából, Szerbiából. Magyarországon azonban mindent titkolnak, elzárnak, kontrollálnak, „információt” csak a központi bizottság, akarom mondani az operatív törzs adhat, ami meg ugye vagy ad, vagy nem, vagy igazat mond, vagy nem. (A héten történt, hogy megírtuk egy terézvárosi oltópont esetét, ahová több tucat ember hiába ment oltásra a megadott időpontban, csak a zárt kaput találta. Az op’törzs válaszára itt is hiába vártunk, ellenben még minket neveztek utána álhírterjesztőnek, csak mert megírtunk egy amúgy valós történetet.)
Csak egy ügy, ami nagyon durván megmutatja, miként ütközik a való valóság és a propagandavalóság: több kórházi forrásunk elmondta, ahogy más lapoknak is, hogy a vörös zónákban az orvosoknak egy ideje le kellett mondaniuk arról, hogy mindenki életéért egyformán küzdjenek. Azt, akinek a megmentésére szinte semmi esély, muszáj elengedniük, hogy legyen kapacitás azokra, akik nagyobb sansszal túlélhetik. Papíron ez logikus lépés, katasztrófahelyzetben része az úgynevezett triázsolásnak, élesben azonban ez egy emberi ésszel felfoghatatlan súlyú döntés. Mert akárhogy is vesszük, ilyenkor Istent játszik az ember, elenged egy életet, amelyet elvben talán meghosszabbíthatna, néha fél, egy, két, ki tudja, hány százalék eséllyel meg is menthetne – és mégsem tehet mást, ki kell mondania az „ítéletet”, hogy mások, többen megmaradhassanak. Ezt a tényt a kormányzati kommunikáció következetesen tagadja. Ám ettől még létezik. Persze honnan is indultunk, onnan, hogy Orbán szerint „mindenkit meggyógyítunk”. Hazugság hazugság hátán.
Fent kissé igazságtalan voltam azokkal, akik – pontosan értve a sajtó sosem tapasztalt összefogásának okát – minket támogató üzeneteket írtak. Ám tényleg megdöbbentő, mellbevágó, lesújtó azt látni, milyen sokan nem fogják föl, hogy mi is a cél, meg azt, hogy mi is igazából a sajtó, hogyan épül fel, mik a céljai, és miben különböznek egymástól a szerkesztőségek, miben különbözik mindenekelőtt a valódi újságírás a propagandától.
A kormány a kezdetektől tudatosan rontja az újságírók renoméját, folyamatosan a hiteltelenítésre játszik, hiszen Orbán Viktor legnagyobb ellenfele maga a valóság. Illene csupa nagybetűvel írni, hát íme: a VALÓSÁG. Retteg is attól, hogy az tömegekhez eljusson. Most is azt sugallja, a média emberek szenvedéséből akar szenzációt csinálni – holott erről szó sincs, nem beköltözni akarunk az intenzívekre, nem mások személyiségi jogaiba akarunk tiporni, hanem tájékoztatni akarunk. (Hogy, hogy nem, a propaganda hirtelen elkezdte önteni magából a megválogatott kórházi felvételeket.)
És nem azért, mert élvezzük („élvezkedünk”, írta valaki – édes, jó Istenem), hanem mert ez a feladatunk, a hivatásunk, amiért sok kolléga az életét is kockáztatja, sőt, fel is áldozta. Igenis itt az ideje, hogy kiálljunk magunkért, s bár visszás túl sokat foglalkozni magunkkal, most mégis kell. Értsék meg az értetlenek is, hogy a független, kritikus sajtó értük is, a társadalomért dolgozik, amit most felvetettünk, az maga a minőségbiztosítás. Nagyon sok munka kell még a médiatudatosság növeléséhez, annak megértetéséhez, hogy a hírszerkesztőségek nem valamifajta show-t akarnak csinálni, hanem tájékoztatni szeretnének, megmutatni a dolgot őt magát. Annyira egyszerű ez, a polgári lét alapjaihoz tartozik, és lám, mégsem. Remélni tudjuk, hogy valami azért most megmozdult, s nagyon jó tudni, hogy az orvostársadalom jelentős része is érti: közösek az érdekeink.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/15. számában jelent meg, április 9-én.