Az Orbán-rendszer propagandagépezete bármikor készen áll arra, hogy addig hajlítsa a valóságot, míg a kudarcokat sikerként nem tüntetheti fel. A tanú című filmből ismert magyar narancs, amely a rendszerváltáskori Fidesz identitásképzésében és szimbólumválasztásában egyaránt kulcsszerepet játszott, 2025-ben még mindig kicsit sárga, még mindig kicsit savanyú, de még mindig a magyaroké, csak Brüsszel el akarja venni tőlük.
A valóság épp meghajlításra szánt szelete az a tény, hogy Magyarország a harmadik legrosszabb eredményt nyújtja az Európai Unió 27 tagállama közt a diplomások arányát illetően a huszonöt és harmincnégy év közti korosztályban. Amint a magyarok Lánczi Andrástól megtudhatták, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”, úgy Orbán Viktor most hasonló gesztussal juttatta kifejezésre, hogy ami a közoktatás csődjének tűnik, az maga a Fidesz oktatáspolitikája.
A miniszterelnök a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara rendezvényén jelentette ki, hogy 2010-ben, amikor ő kétharmaddal elfoglalta Magyarországot, „legtöbben még gimnáziumba mentek, hogy onnan felsőoktatásba mehessenek”. Félreértés ne essék: a miniszterelnök ezt súlyos problémának látja, a gimnáziumba és egyetemre törekvő fiatalok ugyanis szerinte „jobban bíztak egy darab papírban, mint a saját tudásukban, szorgalmukban és akaraterejükben”. Márpedig Orbán Viktor álláspontja az, hogy „az ilyen ország végelgyengülésre van ítélve, és előbb-utóbb dögrovásra jut”. Ezt persze a másfél évtizede uralkodó illiberális hegemóniának hála sikerült elkerülni, így mára a munka visszanyerte becsületét, a fiatalok többsége pedig szakmát tanul, és nem egyetemen vesztegeti drága életét.
Orbán Viktor: a balsors, aki nemzetnek hazudja magát
Egy olyan politikus rekeszt ki négy magyar közül hármat a nemzetből, aki a széles gesztusokkal előadott szabadságharcát valójában nem Brüsszellel és nem Sorossal, hanem a saját népével vívja.
Az ország megmentése a dögrovástól minden jel szerint túlságosan is leköti a miniszterelnököt, nem csoda, hogy nem marad ideje a gyereknevelésre. Így eshetett meg, hogy Orbán Viktor gyermekei nem voltak tisztában a diplomának nevezett darab papír dögrováshoz vezető hatásával – ennek nyomán került Orbán Ráhel a svájci École Hôtelière de Lausanne nevű egyetemre, Orbán Gáspár pedig a Sandhurst Royal Military Academy nevű brit katonai elitiskolába ahelyett, hogy átérezték volna a munka becsületét, és a saját hazájukban tanultak volna villanyszerelőnek, asztalosnak vagy kőművesnek. Úgy tűnik, Orbán Viktor másfajta sorsot szán a saját gyermekeinek, mint az általa teljhatalommal uralt Magyarország fiatal nemzedékeinek. Bizonyára a magán- és a politikai erkölcs közti macchiavellista különbségtétel magyarázza a jelenséget: míg a magánerkölcs a rothadó Nyugat elitképzéseinek nívóját, addig a politikai erkölcs a félperifériás szerelősor melletti képzettség elsajátítását diktálja. Orbán Viktor jó édesapja a gyermekeinek, de annál rosszabb vezetője a többi magyarnak, hiszen Orbán leszármazottjainak is szükségük lesz szerelőkre, melósokra meg háztartási alkalmazottakra, és ugyan mire való az itt élők következő generációja, ha nem arra, hogy az urait szolgálja?
Azt vizsgálva, hogy melyik országokban legmagasabb a diplomások aránya, aligha a végelgyengülés fogalma az első felvetődő gondolat az asszociációk sorában: Írországban a 25 és 34 év közti fiatalok 62 százaléka, Luxemburgban 61 százaléka, Cipruson 59 százaléka, Svédországban pedig 56 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Magyarországon ezzel szemben a legfeljebb középiskolát végzett fiatalok bő kétharmados többségben vannak: a diplomások aránya a szóban forgó korcsoportban mindössze 32 százalék, amellyel a magyar társadalom messze elmarad az Európai Unió 42 százalékos átlagától.
Jelzem, hogy a KSH adatai szerint a diplomások átlagosan nagyjából 40 százalékkal keresnek többet, mint a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők. A tények tehát korántsem igazolják vissza Orbán Viktor intelmét a biztos megélhetést biztosító becsületes munkáról meg az egyetemeken szerezhető, értéktelen „darab papírról”. A KSH által megnevezett érték természetesen statisztikai adat, amely a nagy számok alapján teljesül, tehát nem determinisztikus törvényszerűség: rosszul kereső orvos vagy tanár és náluk sokkal vagyonosabb gázszerelő is akad Magyarországon – mégis, aki az Orbán Viktor által lesajnált darab papírral indul az életnek, annak annyival jobb esélye van az érvényesülésre egy diploma nélkülivel szemben, mint annak, aki pókerben tízes párral a kezében hatos pár ellen licitál: időnként előfordul, hogy a hatos pár nyer, az esetek többségében azonban nem ez teljesül.
A miniszterelnök legalább kiindulhatna a saját példájából, hiszen az ő jogi karon szerzett diplomája sokkal többnek bizonyult, mint egy darab papír: jogászként elsajátított tudását parádésan kamatoztatta a jog igazság elleni kijátszása terén – és mert ez nem volt elég, a Soros-ösztöndíjjal Oxfordban tanulmányozott liberális politikai filozófiának a jogállam lebontásában, a fékek és ellensúlyok felszámolásában meg a parlamentarizmus kiüresítésében vette hasznát. Talán nem követek el felségárulást azzal a kijelentéssel, hogy a miniszterelnök úr kimagasló képességeinek kifejlődésében bizonyára szerepet játszott mindaz, ami a felsőoktatásban ráragadt. Egyetemre ugyanis nem azért érdemes járni, mert az ott megszerzett tudás változatlan formában kamatoztatható egy életen át. Boris Johnson kevés hasznát vette ógörög tanulmányainak, Theresa May nem alkalmazta a földrajz szakon szerzett diplomáját, Rowan Atkinson képesítése ellenére nem villamosmérnökként helyezkedett el, és Brian May a diplomája birtokában sem lett asztrofizikus – mégis mindannyiuk gondolkodásának és képességeinek fejlődésében szerepet játszott az a tény, hogy egy jó egyetemen tanultak.
Orbán Viktor a diktatúra restaurációját készíti elő
Orbán Viktor az elmúlt hetekben olyan lépésekre szánta el magát, amelyek hibrid rendszerét nyílt elnyomássá alakítani hivatottak, és kétségessé teszik, hogy egy 2026-os választási vereség esetén önként átadja a kormányt Magyar Péternek.
Az egyetem értelme, hogy megtanít nagy mennyiségű információt feldolgozni, rendszerezve áttekinteni, miközben hatékonyan fejleszti a kritikus gondolkodást. Korábban átvihető készségnek nevezték az ilyesmit, manapság divatosabb XXI. századi készségként hivatkozni rá. Akármilyen neve legyen is, a Világgazdasági Fórum idén januárban kiadott jelentése a jövő munkahelyeiről ugyanezeket a képességeket emeli ki a siker zálogaként – példaként rámutat arra, hogy a piac az analitikus gondolkodást minősíti az egyik legfőbb készségnek, amelyet tízből hét munkaadó vár el alkalmazottjaitól, 43 százalékuk pedig a diplomát is megköveteli, éspedig nem a tárgyi tudás miatt, amely a „darab papír” megszerzése során elsajátítható, hanem mert a végzettség megszerzése feltételezi azokat a képességeket, amelyekre a dolgozóktól igényt tartanak.
A munkaadók persze e tekintetben sem egyformák. Közhelyszámba megy ugyan, hogy harminc év múlva a munkavállalók jelentős része olyan állásokban fog dolgozni, amelyek ma még nem is léteznek, így az ő esetükben a tanulásra való képesség, amelyet a diploma megszerzése jelez, nagyon hasznos lesz – csakhogy az akkumulátorokba mérgező vegyületeket töltő munkásoknak semmi szükségük nincs tanulékonyságra, a kritikus gondolkodású választópolgárok meg a magyarországi illiberális rezsimet egyenesen a létében fenyegetik.
Orbán Viktor nemzeti összeszerelő műhelyében valóban haszontalan a diploma, akárcsak mindaz, amit a diploma megszerzése valószínűsít. Az is nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök által leginkább lenézett diplomások a bölcsészek és a társadalomtudományi területen végzettek. Az ő tudásuk a rendszer számára értéktelen, kreativitásra vagy szellemi rugalmasságra vonatkozó képességük felesleges, kritikus gondolkodást illető hajlamuk pedig hazafiatlan. Orbán Viktor mérnökök és szakmunkások megkérdőjelezhetetlen hierarchiájára épülő, munkaalapú társadalma nyilván nem nyújt vonzó perspektívát a fiataloknak – Brüsszelnek kell hálát adniuk, amiért a haldokló Nyugaton, ahol már elveszett a munka becsülete, számukra is van elég egyetemi férőhely.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/19. számában jelent meg május 9-én.
