Ungár Péter: Ami létezik, arról tudni kell beszélni

Ungár Péter: Ami létezik, arról tudni kell beszélni

Ungár Péter (Fotó: Végh László / Magyar Hang)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A Telexnek adott interjúmban a következőt kérdeztem: „Van a politikának felelőssége, de azoknak hol a felelőssége, akik teleírták a 444 – Telex – Magyar Hang metaverzumot, hogy Dobrev Klára egy szörnyű minőségű ember, és csak Márki-Zay Péterrel lehet nyerni?”. A Magyar Hangnak adott interjúban pedig a következőt mondtam: „a Magyar Hang az előválasztás alatt Márki-Zay Péter kampánykiadványaként funkcionált”.

Erre válaszul György Zsombor, a Magyar Hang főszerkesztője, Stumpf András, a Válasz Online alapítója és sokan mások kifogásolták, hogy igaztalanul, a beszédhelyzetemből következően hibásan és alapvetően amorálisan fogalmaztam: a sajtó és a sajtót író értelmiség nem hibázott.

Kezdjük ott, amiben egyet tudunk érteni: a negyedik kétharmadért a felelősséget az ellenzéki politikai közösségnek kell viselni, így nekem is. Hiába minden azóta – néha elegánsan, néha ízléstelenül – előszedett „mi előre megmondtuk” típusú érve az LMP-nek, a tény az tény marad: Márki-Zay Péter a mi jelöltünk is volt, a kampányt mi csináltuk és ezért mi osztozunk ebben a történelmi kudarcban.

Ugyanakkor bármennyire is posztmodern korban élünk, mégis törekedni kell arra, hogy a nyelvvel megpróbáljuk leírni azokat a jelenségeket, amiket észlelünk a világban, és ezekre a jelenségekre valamilyen választ és magyarázatot adjunk.

Márpedig ha így teszünk, akkor ki kell mondani: az előválasztás két fordulója között a kormánykritikus értelmiség egy emberként, radikálisan, metapolitikai érvekkel tűzdelve és sokszor önellentmondóan beállt Márki-Zay Péter mögé. Célja volt, hogy befolyásolja az előválasztás eredményét, mert volt egy világos elmélete arról, hogy melyik jelölttel lehet nyerni. Politikai szereplőként lépett fel.

És ez nem Márki-Zay Péter kritikája, nincs olyan politikus a földön, aki ne próbált volna kihasználni egy ilyen hátszelet. Ez annak az értelmiségnek a kritikája, akik mosoly nélkül le tudták – vagy még rosszabb esetben ma is le tudják – azt írni, hogy „európai értelemben vett konzervatív”. Azoknak a kritikája, akik szerint a vidéki választóknak fontos, hogy ki hétgyermekes és ki jár templomba rendszeresen, de nem fontos, hogy mit mond. Ez azoknak a kiritkája, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy minden politikai helyzetben ők rendelkezzenek a „történelem jó oldalán állók klubjának” tagsági kártyái fölött.

Amióta ellenzéki politikával foglalkozom, mindig volt egy recept, egy messiás, egy ügy és egy klub, amit követni kellett. Egy rövidebb út, egy csoda, ami megkímél minket az önmagunktól való szembenézéstől. Előválasztás, összefogás, taktikai szavazás, technikai koalíció, Milla, Bajnai Gordon, Karácsony Gergely. Republikon konferencia, Mozsár klub. Lengyel László publicisztika, bojkott, választási törvény. Karantén, Jobbik, Wunderwaffe, O1G. Fudan egyetem.

És ezek közül Márki-Zay Péter volt a legabszurdabb, hiszen az értelmiség, a sajtó és a pártok mellette felhozott érvei valójában nem voltak mások, mint a vereség végső beismerése. Hiszen a gondolatmenet valahogy úgy szólt, hogy bár mindenben igazunk van, de a választók mégsem tudnak velünk azonosulni, ezért a jobboldaliság hétgyermekes trójai falovába rejtve toljuk le vidékre a művelt nyugati gondolatokat. Ráadásul annyira tiszteletlenek voltunk a választókkal, hogy a szemük láttára akartuk átverni őket. Sorra jelentek meg publicisztikák, melyek lényege ugyanaz volt: Márki-Zay Péter ellenszenves, kijelentése többsége vállalhatatlan, programja távol áll tőlem, de vidéken pont ezért működhet. Annyira belefeledkeztünk a saját buborékunkba, hogy már észre se vettük, hogy nyilvánosan csináljuk azt, amit sötét szobákban sem illik.

És mivel most vélhetően semmi nem népszerűtlenebb Magyarországon az ellenzéki pártoknál, eljött az idő, hogy megvédjük őket: ezt a trükköt nem a pártok akarták eljátszani. Ezt a stratégiát a hat párt egyike sem akarta. Persze, a végső felelősség itt is a miénk, hiszen rosszul alkottuk meg az előválasztás szabályait. De ezt a stratégiát az ellenzéki értelmiség, a független sajtó, és persze a választók egy része akarta, az ellenzéki pártok és szereplők pedig nem győzték alávetni magukat az akaratnak, mert pontosan tudták, hogy különben elsöpri őket a Fidesz-bérencező úthenger. Az az úthenger, amelyik például az én pártomat éveken keresztül módszeresen próbálta legyilkolni, majd juttatta a klinikai halál állapotába, azt mondván, hogy mi vagyunk az egyetlen gátja annak, hogy Orbán Viktort rabláncon vigyük el. A legutóbbi választások óta tudjuk, hogy ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet.

Nekem meggyőződésem, hogy a világ attól érdekes, hogy van róla véleményünk. A magyar sajtó egy része azt szerette volna, hogy április 3-án kormányváltás legyen. Nem azért, mert lefizették, hanem mert az ott dolgozó emberek őszintén azt gondolták, hogy ez Magyarország javára válna. Arról is volt álláspontjuk, hogy hogyan van a legnagyobb esély a kormányváltásra: többségük nyolc éve a közös listában, négy éve a koordinációban, most Márki-Zay Péterben látta a megoldást. Politikát csináltak az előválasztás idején. Amivel az ég adta egy világon semmi probléma nincsen. A probléma azzal van, hogy amikor kiderül, hogy tévedtek, akkor az objektivitás ballonkabátjába rejtőzve távoznak a tett helyszínéről, mint akik nem láttak, nem hallottak és főleg nem mondtak semmit. Én egyik megszólalásomban sem akartam számon kérni senkit, főleg nem akartam hárítani a felelőséget. Annak akartam hangot adni, hogy közösen jutottunk ide, és csak közösen tudunk változtatni. Mert azt nem lehet mondani, hogy a pártok hosszabb-rövidebb idő után nem hajtották végre ennek a közegnek minden elvárását. A negyedik pofon után tehát érdemes pár szót az elvárásokra is fordítani.

Fontos különbség, hogy én legkevésbé sem azt az elvárásomat akarom megfogalmazni, hogy az ellenzéki/független sajtó szolgálja ki alázatosan a pártok érdekeit. Én nem tartozom azon politikusok közé, akik szerint a Fidesz módszereinek eltanulása az egyetlen út a Fidesz leváltásához, és nem akarok eljutni oda, hogy négy év múlva azt írjuk a plakátokra, hogy „Orbán megy, propaganda marad”. Szerintem jó dolog, ha a sajtónak is van véleménye a világról, jó dolog, ha kihívás elé állítják a politikát, és azzal sincs baj, ha maguk is politikát csinálnak. Csak azt kérem, hogy akkor lehessen velük is vitatkozni, lehessen kimondani, hogy álláspontom szerint tévedtek, és az ne jelentse egyből azt, hogy fel akarom számolni a sajtószabadságot.

Azt is tudom, hogy az értelmiség, hovatovább a sajtó felelősségének felvetése különösen az én számból olyan normasértés a nem Fidesz világban, ami felér egy öngyilkossággal. Azt sem gondolom, hogy a kritikámnak lesz érdemi hatása, hiszen olyan vonzóan könnyű megoldás most a kulturális bizottság alelnöki helyén pöffeszkedő megélhetési politikusokra kenni, akik vagy akkor hibáztak, amikor nem fogtak össze Gyurcsány Ferenccel, vagy akkor, amikor igen. De a negyedik kétharmadból azt is megtanultam, hogy minél nagyobb erővel hallgatunk a fordított Kasszandrákra, annál kevesebb esélyünk lesz legyőzni a Fideszt. Pont azért, mert addig annyira szomorúan kiszámíthatóak leszünk, hogy Orbán Viktor és a Fidesz évekkel előre tudni fogja minden lépésünket. Az előválasztásból pedig mindannyian megtanulhattuk, hogy ha radikálisan mást mondunk a választóknak, mint amit gondolunk, ha nem arra építjük a politikát, hogy kiálljunk az igazunk mellett, hanem vélt elvárásokat próbálunk meg kiszolgálni, akkor súlyos pofára esés lesz a vége. Ez az írás is egy kísérlet arra, hogy ezeket a hibákat ne kövessük el újra. Akkor már legalább kövessünk el új hibákat.

*

Megjegyzés a fentiekhez: Ungár Péter politikusként nem tett most mást, mint leírta véleményét. Felteszem, azt sem bánja, ha valaki vitába száll vele. De ebben az esetben Ungár Péterrel száll vitába, és nem mondjuk az összes parlamenti képviselővel vagy az összes politikussal. Ungár Péter azt tette, amit április 3. előtt ebben a formában nem: kritikát fogalmazott meg a Márki-Zay Péter mögött felsorakozott ellenzékkel, valamint az értelmiséggel és a sajtó egy részével kapcsolatban is. Ugyanezt megtehette volna akár április 3. előtt is, éppúgy megjelent volna az írása, mint most. Hiszen a véleményrovat akkor jó, ha teret ad vitáknak. Nem kell mindenben egyetértenünk. Nem tett ilyet, mivel nyilván nem érezte volna taktikusnak, ha annak érezte volna, és tollat ragad, nyilván teret is kap a nyilvánosságban. De egy tényt mindenképpen tisztáznunk kell: a kritikus sajtó – ide értve megszólítottként lapunkat is – nem csinált politikát, nem is volt ilyen terve. A munkáját végezte, való igaz, a maga munkáját gyakran profibban és hatékonyabban, mint az ellenzék jelentős része az övét. A tényfeltárás, információgyűjtés, kérdezés, érvek ütközetése nem a politika „csinálása”. Teret adott a sajtó véleményeknek is, melyek között nyilván akadt olyan, melynek szerzője Márki-Zay Péter győzelmét remélte, ahogy olyan is, aki hónapokkal ezelőtt úgy gondolta: az összefogás többet visz, mint hoz. Ungár Péternek nyugodtan lehet vitája bármelyikükkel. Személynek a személlyel, véleménynek a véleménnyel. Azt írja, „nem tartozom azon politikusok közé, akik szerint a Fidesz módszereinek eltanulása az egyetlen út a Fidesz leváltásához”, miközben az összemosás, skatulyázás, mások címkézése, ilyen-olyan sarokba való szorítása pontosan a fideszes gépezet eszköze. Mi ebből továbbra is inkább kimaradnánk. (György Zsombor)

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Háború és béke IKEA-színekben