Azt, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok, egy ideje a nemzetkarakterológia terepén is otthonosan mozgó legfőbb vezetőnktől tudhatjuk meg. A miniszterelnök legutóbb a közszolgálati egyetem tisztavatóján gazdagította újabb határozott ecsetvonással a magyarság kollektív portréját. E szerint tehát mi, magyarok fekete öves válságkezelők vagyunk, bármekkora körülöttünk is a zűrzavar.
A gondolatot továbbfűzve már én teszem hozzá, hogy nekünk, magyaroknak van egy hiteles képviselőnk, aki néplelkünk rezdüléseire figyelve önmaga fejezi ki a nemzet egységét: ez a kormány, élén a miniszterelnökkel. Ezt az alapvetést szem előtt tartva még világosabb az üzenet: az Orbán-kormány fekete öves válságkezelőként, az ország hajóját biztos kézzel irányítva, rettenthetetlen elszántsággal verte vissza a koronavírus-járvány első hullámát. Vezető és vezetett közös sikerét zengte a kormányfő, aki a (siker)propagandának is a fekete öves mestere.
Magyarország a térség legtöbb országához hasonlóan viszonylag csekély veszteséggel vészelte át az elmúlt hónapokat – a csekély jelzőt persze kéretik az értékén kezelni: minden emberi élet számít, minden egyes haláleset tragikus veszteség –, hogy miért, ennek pontos okáról nagyjából annyit tudunk, mint a vírus valós természetéről. Vagyis nem túl sokat. A gazdasági következmények kezelése viszont nagyon hosszú mérkőzésnek ígérkezik, különösen, ha megérkezik a második hullám. Jelen pillanatban csak remélhetjük, hogy ezt sikerül elkerülnünk; a világból érkező hírek egyelőre óvatosságra intenek. E téren mindenesetre korai örömtüzeket gyújtani, ahogy a kormány teszi.
Nem biztos, hogy minden magyar azt érzi most, a kormány nem hagyta egyedül a bajban. A szavakban agyonszeretett hazai kisvállalkozók körében például aligha aratott osztatlan sikert, amikor a miniszterelnök a győri Audi-gyárban lényegében újabb összegeket ígért oda a magyar adófizetők kontójára a német óriáscégnek a gazdaság újraindításának ürügyén. Úgy látszik, az illiberális ideológiával jól megfér a neoliberális gazdaságpolitika.
De vissza a magyar válságkezelés miniszterelnöki dicséretéhez! A krízishelyzet lecsengésével a kormány(fő) a közelmúltat egy kicsit átírva, megszépítve idézi fel a történéseket. Olyan hatalom képe rajzolódik ki a megszólalásokból, amely felkészülten, világos tervvel, a pillanatot mindig uralva, felelősségteljesen várta és kezelte a járvány támadását. Lám, a pillanat utólag is uralható! Mi, magyarok, legalábbis közülünk sokan, egy kicsit azért másként emlékezünk.
Bár Orbán Viktor Kásler Miklóst, az emberi erőforrások miniszterét állítja be a küzdelem kulcsfigurájaként, az igazán drámai pillanatokban nem nagyon lehetett őt látni, az operatív irányítás egyértelműen a Pintér Sándor vezette Belügyminisztériumé volt. Megkockáztatom, a járványgörbe kilapítása nagyrészt azért sikerülhetett, mert mi, magyarok a veszély megjelenése után fegyelmezettebben viselkedtünk, mint amit a hatalom kezdetben előírt. Van, amikor a félelem, a pánik a jó tanácsadó. Amely aztán a jelek szerint a kormánynak is felajánlotta a szolgálatait.
Mi, magyarok ugyanis gondolkodó lények vagyunk, így azt is észrevesszük, hogy a vírus tényleges pusztításához képest a kormány számos lépése utólag súlyosan aránytalannak látszik. De hát a hatalom természete – nemcsak ezé, a mindenkorié – már csak olyan, hogy szívesebben vesz fel hősi pózt, mint hogy beismerje a prózai, bár egyáltalán nem szégyellnivaló igazságot. Ami az, hogy sem neki, sem más országok vezetésének, de még a szakembereknek sem volt túl sok fogalmuk arról, miféle ellenséggel állunk is szemben. Azon országok példája – gondoljunk csak az olaszokra! –, amelyeket előbb ért el a vírus, egyenesen sokkoló volt.
Nem csoda, hogy a döntéshozók itt is pánikba estek, részben ezzel magyarázható a nagy ágykiürítés (meg esetleg azzal, hogy kevesebben fertőződjenek meg a potenciális gócpontoknak számító kórházakban), illetve a különböző védőfelszerelések, a lélegeztető gépek kapkodó és tömeges beszerzése. (Amelyek – ne adj Isten! – egy esetleges durva második hullám esetében még jól is jöhetnek, kérdés persze, van-e elegendő szakember a működtetésükhöz.) – Hazudtok! – reagált a beszerzésekkel kapcsolatos újságírói és ellenzéki kritikákra Menczer Tamás, a külügyminisztérium államtitkára, holott nyilvánvaló, hogy Magyarország alaposan ráfizetett a veszély túlreagálására. Az esetleges túlárazás, a minőségi problémák felvetése magától értetődő a demokratikus közéletben, miközben a kormánynak annyi mentsége bizonyosan van, hogy valóban nem lehetett tudni, hány lélegeztetőgépre lesz szükség.
Ahogy nyilván azért nem erőltették kezdetben a maszkviselést, mert egész egyszerűen nem volt ehhez elegendő maszk az országban. De hát ki gondolta volna akár fél éve, hogy hirtelen ilyen sokra lenne szükség? A normális, korrekt, nyílt tájékoztatást, illetve a nem Háry János módján melldöngető, minden ellenvéleményt toporzékoló dühvel fogadó kommunikációt mi, magyarok szerintem mindannyian nagy örömmel fogadnánk.
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/27. számában jelent meg július 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 27. számban? Itt megnézheti!
