Futótűzként terjedt el a magyar sajtóban, hogy több, mint 10 ezer kutató szerint vészesen közelít a Föld végórája. Szerintem már késő emiatt aggódni.
Közel másfél hete akartam már írni egy cikket arról, hogy az ember gyakorlatilag világháborút indított a természet ellen, és most érkezett el az „ellencsapás” ideje. Mondhatni: 2021 lett a természet elleni világháború sztánlingrádi ütközete, eddig mi pusztítottuk a természetet, mostanra viszont minket pusztít a természet. Megelőzött viszont a tudósok már említett közös felhívása. Ők mind állítják, hogy ideje lenne kihirdetni a klímavészhelyzetet. Tehát már nem az a kérdés, hogy van-e globális felmelegedés, hanem, hogy tudunk-e még tenni valamit a katasztrófa elkerülése érdekében, vagy már az is késő.
Ehhez képest minden más történet másodlagos, sőt, harmadlagos. Teljesen mindegy, hogy hogyan hívják a magyar miniszterelnököt vagy a német kancellárt, mindegy, hogy van-e lehallgatási ügy, vagy nincs, mindegy, hogy ki nyer az olimpián aranyat, vagy az is, hogy van-e egyáltalán olimpia, vagy hogy milyen a magyar iskolarendszer.
A tudósok túlnyomó többsége már évtizedek óta egyetért abban, hogy a felmelegedést az emberiség saját maga okozza. Az (olajlobbi által fizetett) ellentábor viszont kétségbe vonta ezt a ténymegállapítást, mert nem volt 100 százalékos a tudományos álláspont. Ám a tudósok sosem jelentenek ki semmit határozottan egészen addig, amíg az nem egyértelmű – emiatt történhetett, hogy az elmúlt 30 év összes prognózisa szerint az, ami bekövetkezett, a legrosszabb forgatókönyvnél is rosszabb, és hogy még a tudósokat is sokkolni tudja az általuk megjósoltak bekövetkezése.
Szerencsésebb is lenne talán, ha nem globális felmelegedésről, hanem globális klímaváltozásról beszélnénk, sőt, még pontosabb lenne a globális klímakatasztrófa kifejezés. Ám mivel még ez sem eléggé kifejező: mondhatnánk azt is, hogy ez már a hatodik kihalási hullám. Az én bejáratott kifejezésem a globális klímaváltozásra: az emberi civilizáció alkonya. Ragnarök, csak nem örök tél, hanem örök nyár. Könnyű belátni ugyanis azt, hogy ha a természeti csapások miatt nem lesz áram, károkat szenved az infrastruktúra, akadozik a kereskedelem, akkor az a mai fogalmaink szerinti civilizáció végét jelenti. Eljuthatunk odáig, hogy ez bekövetkezzen? Könnyű a válasz. A világ bizonyos részein már eljutottunk oda. Az időnk az átállásra nem vészesen fogyatkozik, hanem elfogyott.
A világ nagyobbik felében viszont még mindig van idő tenni, ha nem is a felmelegedés megakadályozására, hanem a következmények elhárítása érdekében. Mi, magyarok még relatíve szerencsések voltunk eddig, hiszen nálunk „csak” négy hőhullám volt eddig ezen a nyáron, nem volt sem áradás, sem tartósan 40 fok feletti hőmérséklet, sem pusztító erdőtűz, sem nem égett ki a hőhatás miatt a még lábon lévő termés, nem volt példa tartós vízhiányra, hatalmas áradásokra és a városi csatornahálózat túltelitődésére, mint ezekre mind-mind a világ különböző részein az elmúlt héten. Szerencsések vagyunk, hogy velünk mindez nem történt meg…idén. De úgy tűnik, hogy a 2021-es lesz a leghűvösebb nyarunk ebben az évtizedben.
Ha pedig ez így folytatódik világszinten, akkor a sorozatos természeti katasztrófák olyan mértékű terhet fognak róni a kormányokra, amelyeket azok nem lesznek képesek kezelni. A globális kereskedelmi hálózat felbomlása szükségszerű akkor, ha nincs infrastruktúra, így várhatóan éhínség lesz, áramkimaradások, belháborúk, pont, ahogy a szír polgárháború kezdődött: azt tekinthetjük az első klímaháborúnak. Nyilvánvaló, hogy ha 50 fokok lesznek folyamatosan nyáron Délnyugat-Ázsiában, akkor onnét több, mint egy milliárd ember fog megindulni, és azt semmilyen kerítés nem állítja meg. A Szibériában éppen kiolvadó több tízezer éves mikrobák pedig új világjárványokat indíthatnak be ezekkel egyidejűleg. Háború, dögvész, éhínség. Apokalipszis.
A kilátásaink rosszak tehát, a természet ellen vívott háborúban a kezdeti győzelmek után vesztésre állunk. Az én generációm szokott is azzal viccelődni: a nyugdíjas éveimet úgy tervezem, hogy addigra már rég halott leszek a klímaháborúkban.
Mégis: még nincs vége. Még mindig lehet tenni, nem is keveset, a klímaváltozás hatásainak csökkentése érdekében. Így aztán mégis fontos, hogy hogyan hívják a magyar miniszterelnököt vagy a német kancellárt, nem mindegy, milyen a magyar iskolarendszer. Mert olyan miniszterelnök és kancellár kell, amelyik klímavészhelyzetet hirdet, és minden egyes döntést annak a nézőpontnak a figyelembevételével hoznak meg a legfelső és a legalsó politikai szinten is, hogy az hogyan hat a klímára, a természetre; ahol nem lekaszálják a méhlegelőt, hanem feltörik a betont, és ahol az iskolában arról tanulnak a gyerekek, hogyan lehet átvészelnünk ezt a következő időszakot. Hogy csak a klímával foglalkozó cikkek terjedjenek futótűzszerűen, ne maga a futótűz eméssze fel az országot.
