Ülök a Romban, ipát szürcsölök, a sima világoshoz képest tapasztalható apró árkülönbség okozta kamaszos lelkifurdalás rég a múlté, ezek szerint bizonyára nagyon jól megy a sorom (v.ö. Mibű?), ennek később még lesz jelentősége.
Körülöttem a szokásosan összeverődő törzstársaság zsizseg, még Tompi is, az a Tompi, aki jó időre eltűnt közülünk, mivel nem kívánt közélettel foglalkozni, elege lett, csömör s bánat, hovatovább idegbaj s irritáció, és – valószínűleg helyesen – úgy érezte, a digitális detoxon túlmenően ivócimborái elkerülése is hasznos lépés az ideiglenes politikamentesség minden orcát kisimító útján. Most azonban újra itt van a nagy csapatban, és a társaság együtt elemzi a napi történéseket, van itt minden, röhögés, pánik és bagatellizálás, gumicsontok tömkelege, kispolgári érzelmi hevület, alulinformált és felülemocionált monológok, és mégis, mégis, mégis valahogy polgárság-szagú ez, valahogy olyan jószándékú, univerzálisan igazságpárti a buké.
Tulajdonképpen sosem gondoltam bele, hogy a pultmenti derengés testvériségében egyetlen kormánypárti szavazó, hatalomvédő agitátor vagy akár ide-oda relativizálgató elem sem fordul meg, és nem, nem azért, mert ilyen kirekesztőek volnánk (lásd még: „a liberálisok az igazi fasiszták” és egyéb ostobenkó egysorosok). Pedig elég sokféle helyről jövünk, kifejezetten diverz háttérrel, aztán mégis az a helyzet, hogy a rocker, az irodista, az alter, az életművész, az informatikus, az értelmiségi, a büszke proli, a megélhetési szaki, mind-mind abból az alapállásból indulnak, hogy mocskos Fidesz.
(Bezzeg a szomszédos, deklaráltan „jobboldali”, ennek jegyében konzervatív filozófusról elnevezett ivó folyton üresen ásít, nem mutatkozik igény egy jófajta polgári mulatásra, a pultosok sápadtan törölgetnek valamit, minden nap kinyitnak, várnak valahány órát, bezárnak. Csodának mondanám, hogy nulla piaci népszerűséggel még életben van a hely, de hogy lenne csoda, mindig a legsikertelenebb bizniszeknek sikerül haverilag alányúlni, ha fiatalosch vállalkozásokról – például kocsmáról – van szó. Mindegy, minket igazán nem zavar, hogy még akkor se megy oda senki, ha a mi szeretett barlangunkba egész egyszerűen nem lehet beférni; akkor inkább söröznek az utcán.)
A felvidéki Gombaszögön is szólt a „mocskos Fidesz”
Eddig csak a hazai fesztiválokon volt ilyen skandálás.
Visszatoppanva narratívának alig nevezhető gondolatgomolyagomba, ebben a sokféle, ám ellenzékiségében mégis kérdés nélkül egységes közegben a napi közéleti sztorik többnyire a bulvár szemüvegén át kerülnek a látótérbe, a tágabb összefüggések pedig néha tájékozatlan óvatosságot, máskor otromba konteókat is kiváltanak – de így van ez rendjén, nem elvárható, hogy mindenütt kifinomult, a vaskos félreértésektől vagy épp leegyszerűsítésektől mentes politikai diskurzus folyjon. Én mindenesetre levonom a tanulságokat a köznapi közösségre nézvést, Tompit használva kontrollszemélyként.
Most éppen a fesztiválozó ifjúság által skandált kormányellenes megszólalások kerülnek szóba, na meg az, ahogyan erre a hatalom emberei reagálnak – arrogancia, fojtott harag, burkolt fenyegetőzés, és még valami, van ott még valami, csak egyelőre nem érzek rá elég pontosan, mi is az. Kortyolok, hátha attól menni fog.
Tompi szerint „dojcstomi” – rövid közjáték következik a pult körül, hogyan is kell ejteni, dajcs vagy dojcs, nincs megnyugtató feloldás, haladunk tovább – fél, retteg, látszik a szemén. Mondjuk szerintem pont más látszik a szemén, de mielőtt bárki bizonyítékot hiányolva hőzöngeni kezdene, a fáradtság az, igen, a fáradtság látszik a szemén. Elnézve legutóbbi, napsütötte villáminterjúját, a magam részéről nem gondolom, hogy fél, legfeljebb kissé össze van zavarodva, de ez igazán nem idei jelenség őnála. Engem jobban érdekel, amit mond, mondani próbál, persze nem azért, mert ő mondja, felőlem aztán mondhatna ő bármit, csakhogy amit beszél, azt nyilván nem ő beszéli, hanem a politikai gépezet, amelynek alkotóeleme, reklámfelülete, papagája – igaz, bármelyik pillanatban bekövetkező kommunikációs katasztrófával, látványos és közröhejes összeomlással fenyegető elem (talán csak Kósa Lajos megszólalásai kockázatosabbak az állampárt számára).
Amit pedig a sok sületlenség közepette valahogy elnyökög, az bizony visszaköszön más hatalompártiaknál is, egyre többeknél; nevezetesen, hogy ezek a fiatalok igazán hálásak lehetnének a kormánynak, amiért engedi nekik, hogy éljenek, pénzt költsenek, sőt, azért is, hogy egyáltalán van pénzük fesztiválozgatni, inni a sok csúnya alkoholt, nyomni a sok bűnös kábszit (szúrni a marihuánát, ugye), ezek szerint nem olyan rossz nekik, mindenkinek van elég pénze, támogatást is felvehet, van csok meg plusz, szemük sincs kilőve, erre ezek divatból szidják a Fideszt, de aztán majd szépen hazamennek, magukba szállnak, és két percen belül áldani fogják a Vezért (rokonaival, üzletfeleivel egyetemben), amiért ilyen jó életük lehet.
Flaszter 364. – Zeng a mocskos Fidesz
Jó ötlet-e fejbe lőni Bindzsisztán miniszterelnökét? Fiatalok és a Fidesz: ajjaj? Néhány téma csak, nézze meg Ön is legújabb műsorunkat!
A mocskosfideszezés tehát megvásárolt celebek projektje, a hülye fiatalság hülyén megy velük, agymosottan, de aztán a normálisabbja (amelyik nem hazaáruló) rájön, hogy mégiscsak a kormánynak lehet hálás, amiért van egyáltalán valami a zsebében és amiért magyar lehet. És ekkor bevillan, mi az, amit nem tudtam elsőre megfogalmazni: az efféle nyilatkozatokban a jól érzékelhető sértettségen túl ott feszül az alapvető meggyőződés is, miszerint a magyar emberek pénze, továbbá a családtámogatások, a kedvező hitelkonstrukciók, a segélyek, egyáltalán bármi és akármi, amivel a haza fia vagy leánya találkozhat, mindez valójában a kormány ajándéka. A fiataloknak azért nem volna szabad rondaságokat skandálni, mert kaptak pénzt. A kormánytól. A miniszterelnök bizonyára sóhajtott egyet, mélyen a zsebébe nyúlt, és adott a fiataloknak zsebpénzt a sajátjából. Úgy is mondhatnánk, elosztogatta a vagyonát, ezek az ifjak meg semmibe veszik a jótéteményt, és brüsszeli zenészek dollárból vásárolt hergelésére pogóznak.
Hogyan jutnak odáig a köz szolgái, hogy saját pénzüknek tekintik az állami vagyont, jótékonysági adománynak látják a nemzetre fordítandó kiadásokat, hűséghez kötik a megélhetés biztosítását? Nehéz megfelelő nyelvi leleményt találni ennek leírására, legyen mondjuk világszégyen, nem, ez sem elég erős.
Bármekkora blődség, tisztázzuk: az adóforintok nem a kormány és nem a kormányfő tulajdonát képezik. Az ország pénze nem magánvagyon. A kórházi ellátás, az oktatás és a közszolgáltatások rendszere nem adomány, nem jófejség. A működésképtelen szektorokra nem az a válasz, hogy „mindent azért mi sem tudunk megoldani helyettetek”, ahogy az sem kielégítő, hogy „így is annyit költöttünk rátok”. A civilek vegzálása, a kisebbségek gyalázása, a kultúra kisajátítása, az ország szétlopása nem természetes joga az országvezetésnek. Az, hogy nem verik le a vesénket, nem ad okot semmiféle hálára. Aki azt akarja kiabálni, hogy mocskos a Fidesz, miután az adóját nem arra használták, amire adta, egészen nyugodtan kiabálhatja. Csak semmi „oda piszkít, ahonnan enni kap”, mert nem ő kap enni, ellenkezőleg, ő etet. Ő eteti azt, aki számonkéri rajta a véleményét. És ezt látványosan, fájdalmasan elfelejtették azok, akik most arról handabandáznak, hogy a fiatalság igazán megköszönhetné nekik a boldogulását, a fröccseit, a koncertjegyét.
Hát, anyádat – üzente Bayer Zsolt a kormánnyal elégedetlen fiataloknak
„Mi a jó isten bajod van, kicsi barátom? Nem tudtad eldönteni, hogy Amszterdamba vagy Berlinbe menj egyetemre? Vagy az, hogy a szemét Orbán nem engedi, hogy ott drogozz, ahol akarsz?” – kérdezte még.
Felespoharak koccannak, folytatódik az elszórt témázgatás, megint dagonyázunk kicsit a kisszerű acsarkodások megvitatásában, erősítjük és informáljuk egymást, mindezt nem megrendelésre, nem is azért, mert bármiféle előnyt remélnénk tőle. A saját pénzünkből fogyasztunk, a saját leadózott keresetünkből, hogy közben igenis elmondhassuk egymásnak, mennyire működésképtelen az állam, amit finanszírozunk. Mennyire vérlázító, amikor a saját adónkból gyaláznak minket. A szomszédos „konzervatív” kocsma pediglen töküres. Magas lehet a rezsi, bevétel nélkül biztos nem könnyű fenntartani. Ugye? Ennyit arról, hogy mi autentikus.
