Aki egy pókerasztalnál szüntelenül emel és visszaemel az ellenfeleire, az jól tudhatja, hogy előbb-utóbb valaki meg fogja adni a tétjeit, mert az a pókerjátékos, aki folyamatosan hagyja, hogy kiblöfföljék, szerencsés lapjárás esetén is vesztésre ítéli magát. Aligha fog nyilvánosságra jutni, hogy mennyire volt tényleges a nukleáris fenyegetése az iráni teokráciának, amely nemcsak Izrael és az Egyesült Államok elpusztításával fenyegetőzik rendszeresen, hanem regionális vetélytársaival, mindenekelőtt Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emirátusokkal szemben is nagyon agresszív hangot üt meg. A háború kitörése után két héttel minden jel arra utal, hogy Izrael és nyomában az Egyesült Államok sikeresen megsemmisítette az iráni atomprogram legfőbb létesítményeit, és ezzel gyakorlatilag felszámolta a teheráni teokrácia által gyakorolt nukleáris fenyegetést. (Erről ellentmondásos hírek jelentek meg – a szerk.)
Blöffölni csak annak a játékosnak érdemes, akinek sok zsetonja van, így ellenfeleinél inkább megengedheti magának a kockázatot – csakhogy Irán úgy fenyegette sorozatosan és nagyon erőszakos hangnemben Izraelt meg Amerikát, hogy az utóbbi időben épp meggyengült. Az október 7-ei terrortámadásra adott válasz nyomán Izrael lényegében felszámolta Irán két legfőbb csatlósát: a Hamász és a Hezbollah katonai potenciáljának döntő része a szervezetek katonai és politikai vezetésével együtt megsemmisült. Elbukott továbbá Irán legfontosabb térségbeli szövetségese, a szíriai Aszad-rezsim, a helyébe lépett új vezetés pedig a legkevésbé sem barátságos Iránnal. Ebben a helyzetben ideálisnak mutatkozott a pillanat a csapásmérésre. Az izraeli támadást a megelőzés mellett az is indokolta, hogy a zsidó állam okkal sejtette Irán szervező szerepét nem pusztán a síita Hezbollah folyamatos rakétatámadásai, hanem a szunnita Hamász október 7-ei mészárlása mögött is – számos jel mutat arra, hogy utóbbi kifejezetten Izrael történelmi jelentőségű megállapodását volt hivatott megakadályozni Szaúd-Arábiával és több más térségbeli arab állammal.
Ki nyeri meg az Izrael-Irán hazugság-háborút?
Kardos Gábor filozófus írása az izraeli-iráni konfliktusról.
Izrael és az Egyesült Államok lehívta a blöfföt, és kiderült, hogy Iránnak annál is kevesebb zsetonja volt, mint amit bárki elképzelt. Az izraeli erők döbbenetes gyorsasággal számolták fel az iráni légvédelmet – aligha jelent ez jó marketinget a megvásárolt orosz légvédelmi rendszerek gyártóinak: ma az izraeli vadászgépek úgy járkálnak ki-be az iráni légtérben, mintha Tel-Aviv feletti sétarepülésre indulnának. A zsidó állam egyetlen nap alatt lefejezte az iráni hadvezetést, és kevesebb mint két hét alatt elérte az összes célját a mélyen föld alá telepített fordói urándúsító megsemmisítésének kivételével, amelyhez amerikai beavatkozásra volt szüksége – Donald Trump pedig sokak meglepetésére felmondta legendás békepolitikáját, és megtette azt, amit Benjámín Netanjáhú remélt tőle.
Az izraeli támadásra és főleg az amerikai beavatkozásra adott reakciók nagyrészt kiszámíthatóak voltak. A minden sejtjében háborúellenes Bernie Sanders éppúgy elítélte a támadást, mint az amerikai kampuszokon dühöngő woke-mozgalmár diákok, akik bizonyára akkor is cionista népirtást kiáltanának, ha Izrael épp pandákat mentene. Jelzem, hogy ezzel a reakciójukkal éppen a gázaiak iránt tanúsított szolidaritásuk fedezetét élik fel, az Iránban támadott katonai létesítmények és a gázai civil infrastruktúrában végzett pusztítás közt ugyanis az egyetlen hasonlóság, hogy egyaránt zsidók kezéhez fűződik. Történetesen Irán rakétázott egy kórházat válaszcsapása során.
Megszólalt Majka papa is, aki sok minden volt már, de szépségkirálynő még nem: bizonyára a világbékéről szóló beszédét készítette elő, amikor Trump háborúját emlegetve fejezte ki az ellenérzéseit. Felhívom az újdonsült politikai elemző figyelmét, hogy Irán meg az általa gyakorolt muzulmán vallási fundamentalizmus fenyegeti leginkább a nyugati civilizációt és szűkebb értelemben az ő életmódját – így talán az egész jelenség érdekesebbé tehető számára, hogy képes legyen meghaladni az öntetszelgő celebpacifizmus filléres frázisait.
Apokalipszis? Most még nem
Kaiser Ferenc biztonságpolitikai szakértő az elnapolt világháborúról, Trump kiszámíthatatlanságáról, a közel-keleti konfliktus részleteiről és a hazai kettős játszmáról. Interjú!
Persze okkal tart attól a világ, hogy a helyzet eszkalálódik, és az egész közel-keleti térség pusztító háborúba sodródik – ha azonban az iráni nukleáris program nem puszta blöff, akkor épp a be nem avatkozás vezetett volna katasztrofális következményekhez. Ha Irán sikeresen állít elő nukleáris csapásmérő eszközt, akkor Szaúd-Arábia biztosan és az Egyesült Arab Emirátusok is valószínűleg saját atomfegyvert készít, épp, ahogy India nukleáris hatalommá válását követően Pakisztán is minden egyéb szempontot alárendelt a saját atomprogramjának, márpedig egy nukleáris fegyverkezési versenynél semmi nem okozna súlyosabb feszültséget a Közel-Keleten.
Félreértés ne essék: ettől a döntésétől Donald Trump nem válik államférfivá, az akcióra pedig legalábbis árnyékot vet, hogy Benjámín Netanjáhú a politikai túléléséért küzd, ami egymást követő katonai akciókba hajthatja a zsidó államot – de akárhogy is: ha ennek a csapássorozatnak valóban sikerült megfékeznie Irán nukleáris ambícióit, akkor ez mind Netanjáhú, mind Trump súlyosan terhelt mérlegében a kevés jó döntések egyike volt. A síita teokrácia elitje úgy járt, mint aki addig óbégatott részegen a kocsmában, míg véletlenül bele nem kötött az országos cselgáncsbajnokba. Kiderült, hogy Irán, amely évek óta az Egyesült Államok megleckéztetésének és Izrael megsemmisítésének ígéretével házal hívei körében meg a világpolitikában, valójában annyival gyengébb az ellenségeinél, hogy azt még a legderűlátóbb nyugati elemzők sem merték remélni. Az erő álarca lehullott: amint a másik fél erősebb fiatal lányoknál, akiket verni kell, mert nem rendeltetésszerűen viselik a fejkendőt, a fundamentalista rezsim jóformán védtelen, és erre előbb-utóbb a perzsa nép is ráébred majd.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/26. számában jelent meg június 27-én.
