Nem, természetesen nem az áprilisi választásról van szó, hiszen az rendben, meglepetések nélkül ért véget, az eredményre pedig joggal lehet büszke nemcsak a Fidesz, hanem a hatpárti összefogás is. Elvégre az MSZP-Párbeszéd-LMP trió, amelynek statisztikailag kimutatható szavazótábora nincs, mégiscsak újra bejutott a parlamentbe, és velük szövetségbe forrva végre célba ért a régóta a bejutási küszöb környékén billegő Momentum is. A Jobbik pedig, bár összes egyéni jelöltje bukásával és szavazói többségének az elvesztésével alighanem már a bejutási határ alá került, a közös csomagban indulásnak hála ugyancsak parlamenti párt maradt. Ami pedig az előválasztási helyezkedésből a legtöbbet profitáló DK-t illeti, nem árt felidézni, hogy '14-ben és '18-ban is csak nagy üggyel-bajjal küszködte be magát a parlamentbe, s ezért önállóan indulva vélhetően az áprilisi választáson is legfeljebb a bejutási küszöböt ugrotta volna meg. Ezúttal viszont, miután a hatpárti alkudozás során megszerzett pozícióit mandátumokra váltva maga mögé utasította korábbi szövetségeseit, joggal minősítheti magát a parlamenti ellenzék fő erejének (még ha ezzel sokra nem is megy a nála közel tízszer nagyobb kormánytöbbséggel szemben). Más kérdés, hogy ez a „fő erő” nemcsak a teljes népességben, hanem az ellenzéki érzelmű szavazók körében is a leginkább elutasított ellenzéki párt, amelynek a vezetője bő másfél évtizede őrzi stabilan a helyét a politikusok népszerűségi listájának az alján.
Így viszont ez a sajátos, a Fidesz számára szinte álomszerű ellenzéki felállás olyan, mintha egyenesen Orbán Viktor akaratából alakult volna ki, aminek az oka mindközönségesen az, hogy ténylegesen is ez történt. (Arról, hogy a választási törvény 2020-as átírásával a Fidesz által megteremtett ellenzéki összefogás nem vagy alig támogatott pártjai hogyan menekültek meg az önálló indulás és így a parlamentből való kiesés rémétől, és ennek fejében hogyan működtek közre az orbáni status quo megőrzésében, itt olvasható részletes elemzés.)
Az eltűnt szavazók nyomában
Bár a nagyarányú áprilisi vereség igencsak megviselte az ellenzéki érzelmű szavazókat (különösen, ha előzőleg hitelt adtak az összefogók által finanszírozott és őket szisztematikusan felülmérő Idea, Publicus, Republikon és Závecz Research adatainak), az alulmaradt hatpárti szövetség elitjének még sincs oka a panaszra. Az általuk képviselt kvázi- és törpepártok a saját erejükből vélhetően még a közös listás indulás esetén minimálisan szükséges 15 százalékos parlamenti küszöböt sem érték volna el, a tőlük idegenkedő, de alternatíva hiányában mégis rájuk voksoló ellenzéki kényszerszavazók jóvoltából viszont végül közel 35 százaléknyi szavazatot söpörhettek be. A hatpárti ellenzék tehát a papírformánál lényegesebben jobban szerepelt a választásokon, még akkor is, ha vezetői nem győzték hangsúlyozni, mennyire letaglózta őket a szerintük váratlanul gyenge eredmény.
„Általában véve Magyarországon jó vagy rossz irányba mennek-e a dolgok?” – tette fel a kérdést a Medián közvélemény-kutató tavaly decemberben, majd idén februárban és végül az áprilisi választást megelőző héten is a teljes népesség körében végzett reprezentatív felméréseiben. A válaszadók között, ha eltérő mértékben is, de mindhárom alkalommal magasabb volt az ország által követett iránnyal elégedetlenek aránya (hasonlóan a Bige László-féle, múlt év eleji 5000 fős, illetve az Ipsos tavaly ősszel és idén tavasszal is elvégzett felméréseihez). Ha viszont mindez igaz, és a társadalom nagyobbik része a választást megelőzően már hosszabb ideje kormányváltó hangulatban volt, vajon hogyan szerezhetett mégis abszolút többséget a parlamentben a Fidesz?
A közkeletű ellenzéki magyarázatok szerint a vereség egyik oka az volt, hogy az állami kasszából finanszírozott fideszes propagandagépezet akadálytalanul terjeszthette a hazugságait, a másik pedig az a korábbi választási kudarcok után is hangoztatott és most újra felfedezett sajnálatos körülmény, hogy az Orbán-rendszer parlamentáris úton valójában nem is leváltható. Miután pedig ezt bejelentették, megkezdődött a szintén négyévente szokásos vita arról is, vajon lemondjanak-e a választási vereségért felelős pártelnökök, továbbá hogy szabad-e az ellenzékieknek beülniük a parlamentbe, felesküdniük az alaptörvényre, elfogadniuk a bizottsági tisztségeket. Hamarosan azonban ezek a jobbára költői kérdések is lekerültek a napirendről, és az ellenzéki pártvezetők már inkább arról beszéltek, hogy a szigorú önvizsgálat, amit elvégeztek, indokolt volt ugyan, de a sebek nyaldosása helyett immár a teljes megújulásra kell törekedniük, mert ezzel a mostani hibrid rezsimmel szemben csak az igazi ellenállás hozhat eredményt, amelynek érdekében ők a továbbiakban is rendíthetetlenül mennek előre.
Bár a sokadjára elbukott ellenzéki pártoknak ez az ilyenkor szokásos, jövőbe tekintő magatartása a maguk szempontjából teljességgel érthető, a kormányváltást kívánó, fent említett szavazók tömeges felszívódása azért az idézett magyarázatnál többet érdemel. (Mint emlékezetes, a Medián tavaly szeptember-október fordulóján készült mérése idején a Fidesz és a hatpárti összefogás még fej fej mellett állt, és ez a paritás borult fel azután a választásokig.) Vajon miért tűnt el néhány hónap alatt ennyi kormányellenes érzelmű szavazó?
Ha a hatpárti ellenzék nyert volna az áprilisi választásokon, ma mindenütt azt hallanánk, hogy lám, nem hiába álltak össze a kormányváltó erők, és hogy a győzelem záloga kétséget kizáróan a közös indulást megalapozó kiváló innováció, az előválasztás volt. Nem így történt, de ettől még az előválasztás ugyanúgy az áprilisi eredményt meghatározó esemény maradt, csak éppen nem mint a győzelem záloga, hanem a vereségé. Ennek oka pedig az előválasztás eredetileg életképes eszméjének a fokozatos megpuccsolása volt, amelyet a választási győzelemre eleve esélytelen ellenzéki pártok a saját pozícióik megtartása és megerősítése érdekében hajtottak végre. A folyamat főbb lépései címszavakban: a pártokra és pártvezetőkre való szavazás lehetőségének a kiiktatása; a győzelemre legesélyesebb jelölt kiválasztását biztosító kétfordulós verseny egyfordulóssá szűkítése; a kiemelt pártemberek „egyjelöltes körzetekben” vagy súlytalan alibijelöltekkel szemben történő indítása; a nyerhető helyeknek a szavazók feje felett, belső pártalkukon történt leosztása; a preferált pártjelöltek győzelmének a kölcsönös visszalépések és keresztbetámogatások módszerével történt bebiztosítása és így a szavazók statiszta szerepre kárhoztatása; a civil indulók látszólagos bevonása, majd többségüknek a frakcióválasztás kényszerével, vétóval vagy megfélemlítéssel történt kiszorítása; a pártberkekben magasan jegyzett, de a választók által leszavazott jelöltek befutó listás helyekhez juttatása, valamint számos, helyben népszerű jelölt központi pártkáderek javára történt lemondatása.
MZP és az elmulasztott pillanat
Mint ismeretes, a Márki-Zay Péter vezette ellenzéki közös lista teljes népességen belül mért támogatottsága a múlt év október elejére elérte a Fideszét, sőt, a biztos szavazók körében meg is haladta azt. Mindez természetesen nem a hatpárti összefogás nem vagy alig támogatott pártjainak, hanem a mindkét politikai oldallal szemben kritikus Márki-Zay fellépésének volt köszönhető, aki ekkor a társadalom nem fideszes többsége számára a kormány- és ellenzékváltás reményét egyszerre testesítette meg. Mint a Medián október 13-án közzétett felmérése megállapította, Márki-Zay „a férfiak, a fiatalok és a magasabban iskolázottak körében teljesít kiemelkedően, a körükben hozza azt az előnyt, ami a Fidesz legyőzésére is elég lehet”. (A fideszes körökben ekkor kialakult pánikot jelezte a Magyar Nemzet feltűnést keltő, Márki-Zay Pétert támadó és Dobrev Klárát méltató, október 12-i cikke.)
Ez a lendületben lévő ellenzéki tábor nyilvánvalóan érzékelte az előválasztási folyamat visszásságait, különösen azt, hogy a szeptember végén zárult első forduló eredményeként a legtöbb fontos (a Fidesszel szemben is nyerhető) körzetben ismét csak a szokásos, régóta a politikából élő és meglehetősen lejáratódott pártemberek lettek a befutók. A kormányt és ellenzékét egyaránt leváltani kívánó tömeg éppen ezért, azaz az ellenzéki pártelitek törekvéseivel szemben szavazott bizalmat a változás garanciájának vélt MZP-nek, amikor az előválasztás második és egyben egyetlen tiszta (kétfordulós) versenyében fölényes győzelemhez segítette őt.
A következő, sorsdöntő napok története ismert: Márki-Zay Péter váratlanul nagy felhatalmazása birtokában sem állt híveinek a kvázi-ellenzéki pártokkal szemben kibontakozó lázadása élére, és addig kiváló ütemérzékére rácáfolva nem vette át az irányítást az ellenzéki összefogás felett. Október 17-i győzelmi beszédében ugyan elmondta, amit az Anker közben összezsúfolódott, jórészt fiatalokból álló közönsége hallani akart („leváltottuk az ellenzéket”, „a tiszták koalíciója áll mögöttem”), ugyanakkor töretlen lojalitásáról biztosította a hatpárti összefogást, és külön-külön méltatta a pártok megjelent vezetőit. „Köszönöm a megtisztuló szocialista párt támogatását!” – fordult a mellette mosolyogva bólogató MSZP-társelnökhöz (a megtisztulás szó itt egyetlen személy, a párt korrupcióval gyanúsított zuglói képviselőjelöltjének a visszalépésére vonatkozott, aki azonban máig tagja az MSZP elnökségének). „Köszönöm szépen, hogy az LMP is itt van velünk. És a Párbeszéd!” – folytatta Márki-Zay, majd hozzátette: „Dobrev Klárának kérek szépen egy nagyon nagy tapsot! […] Hihetetlen siker az előválasztás, amiben megtisztult az ellenzék!”
A kormány és ellenzéke együttes leváltását ígérő fordulat tehát Márki-Zay Péter szavai nyomán elmaradt, és ezzel eldőlni látszott a tavaszi választás sorsa is. Ennek baljós előjele volt a fenti beszéd után mindössze hat nappal megrendezett október 23-i ellenzéki gyűlés, ahol már nyoma sem volt az Anker közi eufóriának. Mint a hvg.hu helyszíni tudósítója megjegyezte, „látványosan kevesen voltak [...] ahhoz képest is, hogy ez volt az ellenzéki összefogás első, nagy szimbolikus eseménye” (és persze ahhoz képest is, hogy Márki-Zay alig néhány nappal korábban éppen Budapesten érte el legnagyobb, kétharmados előválasztási sikerét). „Sok fiatal nem volt kint, a színpad előtt pedig a zászlók alapján elsősorban a DK tábora gyűlt össze” – folytatta a tudósító, hozzátéve, hogy a „rendezvényen nem érződött, hogy az összefogás és a Fidesz fej fej mellett áll”. És valóban, fej fej mellett ezen a napon már csak három, valós támogatottsággal nem rendelkező kvázipárt (MSZP, Párbeszéd, LMP) és három, a bejutási küszöb környékén billegő törpepárt (DK, Jobbik, Momentum) vezetői álltak a színpadon MZP körül, akit a NER és a saját túlélésük szolgálatában sikerrel húztak le maguk közé.
Öt biztos befutó
Vajon miért hagyta így megvezetni magát Márki-Zay, ha egyáltalán ez történt? Miért mutatta magát mindvégig a kisiklatott előválasztás lelkes hívének, ha pontosan tisztában volt a konstrukció csalárdságaival? Hiszen éppen ő volt az, aki 2021 folyamán a nyilvánosság elé tárta, hogy „az ellenzéki pártok már beárazták a vereségüket, és felmérték, hogy akkor jutnak a legtöbb pénzhez, ha minél több frakciót tudnak alakítani a választás után” (március 1.). „Gyurcsány Ferenc […] mondta, hogy ő a legnagyobb ellenzéki frakciónak a vezetője akar lenni 2022-ben” (június 1.). „A pártok továbbra is próbálnak kisiklani az előválasztás alól egy csomó helyen, és a nyílt demokratikus küzdelem helyett füstös szobákban előre lezsírozni az eredményt” (június 7.). „A pártalkuk […] sok helyen épp a Fidesz legyőzésére legalkalmasabb jelölteket lehetetlenítik el. […] Mi épp a Fidesz választási rendszerében létrehozott egyfordulós lebonyolítás ellen küzdünk. Az egyfordulós választás óriási teret ad a pártok közötti megállapodásoknak, és sok helyen már a nulladik fordulóban eldől így a verseny” (június 28.). „A pártok […] az egymás javára történő visszaléptetésekkel nem a legesélyesebb, hanem a számukra legkedvesebb jelölteket igyekeztek győzelmi pozícióba hozni” (augusztus 27.). „Azok a régi arcok [azaz a harmadik-negyedik-ötödik parlamenti ciklusukra készülő, ellenzékinek mondott képviselők] sok esetben most nagyon jó pozícióból indulnak az előválasztáson” (szeptember 2.). „Sok ellenzéki pártnak jobb egy saját, vesztes ellenzéki jelölt, mint egy közös ellenzéki győztes. Ők igazából a saját pártjuk építésével vannak elfoglalva, és nem Orbán Viktor legyőzésével” (szeptember 2.).
A vereségre készülés jegyeit mutatta a hatpárti összefogás központi kampánya is, amelynek sajátos előjátéka volt a Márki-Zay meglepetésszerű győzelmétől megzavarodott ellenzéki pártok közel három hónapos elnémulása. Csak ez után indították be az úgynevezett „online szakpolitikai sajtótájékoztatókat”, ezeket az élő közvetítésnek álcázott, valójában előre felvett, vizuálisan és tartalmilag is igen szürke videókat, amelyeken másodvonalbeli pártemberek olvastak fel a papírjaikból különféle altató hatású szövegeket (az eseményeken újságírók nem vehettek részt, így kérdések sem hangozhattak el). Közben ugyancsak hónapokon át zajlott az elvileg eltérő nézeteket valló pártok között a közös választási program kemény ideológiai viták látszatát keltő „összecsiszolása” is. Első a program, aztán a lista – magyarázták a pártok a nyilvánosságnak, holott a valódi programjuk maga a lista, az azon elérhető nyerő pozíciók megszerzése volt. A programírást pedig az effélében már az unalomig jártas, három bukott választást is megért pártokkal ellentétben csak MZP vette komolyan, amikor a szöveg jóváhagyását több tucat módosító javaslata elfogadásához kötötte, s jó kompromisszumnak vélte, hogy minden indítványa azonnal teljesült, amint a frakcióalakítási szándékáról letett.
Bár a pártoknak a befutó listás helyekért folytatott belső harcairól viszonylag kevés hír jutott ki, a statisztikailag értelmezhetetlen támogatottságú LMP két elnökségi tagjának múlt decemberi páros interjúja azért némi betekintést nyújt az alkufolyamat nehézségeibe. Mint Kanász-Nagy Máté társelnök elmondta: „A korábbi megállapodások alapján nekünk valóban négy biztos befutós lista hely jár, ez alá nem tudunk menni.” (A frakcióállításhoz szükséges ötödik listás helyet egy nyilvánosságra nem hozott ellenszolgáltatás fejében a DK biztosította az LMP-nek.) A kérdésre, hogy mire alapozzák ezt az igényüket, mert a közvélemény-kutatási adatokra aligha, Kanász-Nagy kifejtette, hogy „egy éve jutottunk el addig a megállapodásig, hogy az együttműködés minden szereplőjének […] lesz külön frakciója a következő Országgyűlésben, mégpedig saját jogon.” (Ez utóbbi kifejezés nyilvánvalóan nem a választóktól kapott felhatalmazásra, hanem a pártelnökök között született egyezségre utal.) „Úgy tudnám összefoglalni, amit Máté elmondott, hogy a kasszától való távozás után reklamációt nem fogadunk el” – tette hozzá az interjúban Ungár Péter, a párt akkori listavezetője, akinek ugyan nem szavaztak bizalmat az előválasztáson, és önállóan indulva a pártja sem jutott volna be az Országgyűlésbe, a választók akaratától függetlenített konstrukciónak hála ma mégis ő az LMP parlamenti frakcióvezetője.
(A második rész csütörtökön érkezik.)
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
