A Donald Trump elleni sikertelen merénylet, amely után az egykori elnök véres fejjel és felemelt ököllel mémesült, jóformán eldöntötte az amerikai elnökválasztást. Nem elég, hogy Biden elnök a Trumppal folytatott televíziós vita során alkalmatlannak mutatkozott hivatalának betöltésére, amelynek nyomán a Demokrata Párt alighanem új elnökjelölt állítására kényszerül, de ennek a jelöltnek a kiléte is egyre kevésbé érdekes, mert Donald Trump a történtek nyomán az elit elleni lázadás elpusztíthatatlan prófétájává emelkedett. A politikai pankrátor a jelenkor amerikai történelmének mitikus terében immár szuperhős, akit a vesztüket érző, gyáva liberálisok hiába akarnak levadászni, mert emberfeletti ereje elpusztíthatatlanná teszi. Maga a tény, hogy meg akarják ölni, azt jelzi: őt szemelte ki a végzet arra, hogy visszafoglalja az Ovális Irodát, és megkezdett küldetését, a liberális Amerika elleni keresztes hadjáratát véghez vigye.
A merénylet szándéka és kudarca nyomán Trump körül felsűrűsödő gigászi felhajtóerő hatékonyan riasztja el az indulástól az esetleges demokrata párti alternatívákat, mert az amerikai politikában egy elvesztett elnökválasztás kevés kivételtől eltekintve minden politikai karriert lenulláz, de ha Trump idén megbízatást kap is az amerikaiaktól, négy év múlva mindenképp elhagyni kényszerül a Fehér Házat, a politikai inga egyre nagyobb lengéshossza pedig azzal kecsegteti a demokrata politikusokat, hogy bárki legyen is a trumpista fordulaton átment Republikánus Párt elnökjelöltje 2028-ban, a 2024-es Donald Trumphoz képest mindenképp verhető lesz. Miért áldozná fel egy szépreményű demokrata politikus a karrierjét, ha a Trump elleni küzdelem idén jóformán reménytelen? Ennek fényében azt sem lehet kizárni, hogy a demokrata pártelit, amely a gyilkossági kísérlet előtt még Joe Biden visszaléptetését fontolgatta, ma már arról győzködi, hogy mégis induljon, és simán veszítse el a választást anélkül, hogy a borítékolható kudarc egy négy év múlva eséllyel induló politikus karrierjét is maga alá temetné.
Ha a Demokrata Párt vezetői az idei választásra a veszteség minimalizálásának igényével tekintenek, az Amerikát felforgató és korábbi önmagából kiforgató Trump-jelenség tanulságainak levonását akkor is legfeljebb négy évvel halaszthatják el. A washingtoni elit az elmúlt évtizedekben párthovatartozástól függetlenül annyit hazudott az amerikaiak arcába, hogy azok többsége legalább egy évtizede már a vesztét kívánja, és nem érdekli őket semmilyen más közéleti ügy, csak az a médiaélmény, hogy valaki végre leszámol velük – ez a valaki lett Donald Trump. Ha a demokrata pártelit nyolc éve nem gáncsolja el Bernie Sanderst, ő simán legyőzte volna Trumpot, és a demokraták hajthatták volna a vitorláikba az elit elleni lázadás viharos szelét, a liberális elit azonban két diadalmas Obama-ciklussal a háta mögött fölényben érezte magát, úgyhogy a jóérzésű amerikaiak által gyűlölt és megvetett Hillary Clintont állította elnökjelöltnek, és sokadszor is a kisebbik rosszra való szavazás kényszerével zsarolta meg az amerikaiakat, akiknek ekkor lett elegük ebből, és beintettek a korrupt elitnek: kinyilvánították, hogy jöjjön a nagyobbik rossz, jöjjön Donald Trump – és a korrupt elit a gyalázatos hazárdjátékával ugyanúgy megégette magát, ahogy az Atlanti-óceán túlpartján a Konzervatív Párt egy ócska blöff kudarcának keretében belesodorta Nagy-Britanniát az Európai Unióból való távozásba. A többi már történelem: Donald Trump, a reality médiaműfajának hőse és nagymestere elnöki ciklusának négy éve alatt annyira átélhető valóságshow-t gyártott az elit elleni lázadásból, hogy az identitásformáló élménnyé vált amerikaiak tízmilliói számára. Trump szimbólummá, a lázadás hús-vér manifesztumává vált. Ma már Amerika megtagadott szellemének visszatérését, a washingtoni mocsárban elsüllyedt nagyság utolsó reményét jelenti nemcsak a republikánus amerikaiaknak, de a munkásosztály egykor demokrata párti szavazóinak is, akiket a liberális elit könnyelműen etnikai és szexuális kisebbségek tagjaira cserélt le.
Trump visszatérése a pax russica jövőjét ígéri Európának
A háború jelenleg Ukrajnában zajlik, de mindenkiért eljön a kontinensen, aki az ukránok szolgaságával reméli megváltani a maga szabadságát. Ha Európa ezen a fronton nem állítja meg Oroszországot, akkor Közép-Európában lesz majd kénytelen.
Ha a demokraták sikerrel akarják megvívni akár az idei, akár a négy év múlva esedékes elnökválasztást, akkor jól teszik, ha nem elitista, hanem elitellenes jelöltet állítanak – nem elég azonban az elitellenesség trumpi szemfényvesztése: a jobboldali populizmus megfékezéséhez a demokrata elnökjelölt elittel szembeállított politikájának ténylegesnek és érvényesnek kell lennie. Donald Trump valójában úgy ellenzi az amerikai elit uralmát, ahogy a Tchibo a legtöbb, mi adható, ahogy a Red Bull szárnyakat ad, vagy ahogy a macskák Whiskast vennének – még a vak is látja, hogy Trump minden ízében az elit tagja és pillére. Az amerikaiak is látják, csakhogy nem érdekli őket: a médiaélmény az, aminek nem tudnak és nem is akarnak ellenállni. Ha a demokraták talpon akarnak maradni az elitellenesség forgószelében, akkor olyan elnökjelöltet kell kiállítaniuk, aki a valósága annak, aminek Donald Trump a hazugsága. Ehhez pedig egyszer és mindenkorra szakítaniuk kell a társadalmat gazdasági erőforrásnak tekintő kaszinókapitalizmussal – hogy utat találjanak az elveszített választóikhoz, az elitellenesség kulturális gesztusain túlmenő szociálpolitikai fordulatra, tényleges baloldali politikára lesz szükségük. Bernie Sanders kijelölte azt az utat, amely a Demokrata Pártot a trumpi politikával szemben versenyképessé teheti, és amelynek gazdasági feltételei réges-rég adottak, csak a kapzsi elit foga nem fűlött hozzá, amíg volt más választása: a szolidáris és jóléti Amerika útja ez.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/29. számában jelent meg július 19-én.
