A szexuális másság társadalmi megítélése az elmúlt évtizedekben egyre inkább az elfogadás irányába mozdult el, ám ez a tendencia mára megtorpanni, sőt megfordulni látszik. Az elutasítás egyre markánsabban jelenik meg különösen a konzervatív felfogásban; a korábban rejtőzködő stigmatizáció pedig ma már politikai programok részévé vált. Sokak szerint a baloldal is túldimenzionálta a témát – a folytonos felszínen tartással és súlyos lakatot téve a szólásszabadság kapujára –, de mentségére, mindezt az előítéletesség apropóján tette. Napjainkra az LMBTQ-kérdés a politikai polarizáció fontos sarokkövévé vált.
Hirdetés
Az előítéletesség vádjai
Homo- és transzszexualitás
A homoszexualitás romantikus és szexuális vonzódás a saját nem iránt, míg a transzneműség a nemi identitás eltérése a biológia nemtől. A homofóbia és a transzfóbia előítéletes attitűdök a homoszexuális és transznemű emberekkel szemben. Az intolerancia mindkét esetben a férfiakra vetül erőteljesebben, nagyobb a megértés a leszbikus és a biológiailag nő transznemű személyeket illetően. Nézzük meg, milyen vádak fogalmazódnak meg a szexuális mássággal kapcsolatban.
Sokan mentális zavarnak, azaz betegségnek tekintik mindkettőt, amely kezelést igényel. Betegségnek nevezzük azt az állapotot, amikor a szervezet biológiai, pszichológiai vagy társadalmi funkciója tartósan vagy jelentősen eltér az egyénre és környezetére jellemző normától, és az eltérés károsodást, tüneteket vagy szenvedést okoz, illetve veszélyezteti az egészséget. Korábban maga a szakma is kóros állapotnak tekintette a homoszexualitást, azonban az amerikai pszichiátriai diagnosztikai kézikönyv (DSM) már 1973-ban eltávolította azt a mentális betegségek listájáról, a WHO pedig 1990-ben törölte a Betegségek Nemzetközi Osztályozásából (ICD). Azóta az orvosi közösség elfogadja, hogy a homoszexualitás a nemi orientáció természetes variációja, tehát nem kóros. A WHO a transzneműséget 2019-ben eltávolította a mentális zavarok közül, és a szexuális egészséggel kapcsolatos állapotok közé sorolta, gender inkongruencia (nemi diszharmónia) néven. Ez nem jelenti azt, hogy ez az állapot önmagában betegség lenne, de előfordulhat, hogy a biológiai és a megélt nem közötti eltérés okozta pszichés teher következtében orvosi beavatkozás (hormonkezelés, műtét), vagy pszichológiai támogatás válik szükségessé.
Míg a rasszizmus és a szexizmus azt feltételezik, hogy bizonyos népcsoportok és a nők biológiai adottságaik folytán rendelkeznek gyengébb képességekkel, addig a homofóbia és transzfóbia tudatos választásként, azaz bűnként kezeli a szexuális másságot. A cél nyilván az, hogyan lehet leginkább lealacsonyítani a másikat. Ha ugyanis feltételezzük, hogy más rasszok vagy etnikumok, illetve a nők mentális sajátosságait genetikai tényezők határozzák, akkor létezik egy természetes korlát, amelyet az érintettek nem képesek átlépni – ez magyarázná, miért nem vagyunk egyenrangúak. A homoszexualitás és a transzidentitás esetében viszont az örökletes háttér felmentené az érintetteket, ezért az intolerancia erkölcsileg teszi felelőssé őket azáltal, hogy szándékos döntésnek állítja be az állapotukat. A fundamentalista vallásos álláspont a Bibliára hivatkozik ezt illetően, mondván, hogy a homoszexuális cselekedetek ellentétesek Isten teremtési rendjével, és a Szentírás több helyen is elítéli azokat – például a Leviták könyvében és a Római levélben. Ugyanakkor az utóbbi években a keresztény berkekben is növekedett a másság iránti tolerancia. Én magam is számos amerikai templomon láttam színes zászlót és a homoszexuálisok invitálását a szertartásokon való részvételre. Ferenc pápa 2013-ban így nyilatkozott: „Ha valaki meleg, és Istent keresi, jó szándékú – ki vagyok én, hogy megítéljem?”
A társadalmi haszontalanság vádja a gyermektelenség érvet alkalmazza. Ennek kapcsán felvethető a kérdés, vajon az egyén társadalmi szerepéhez hozzátartozik-e a gyermeknemzés kötelessége. Akik erre igennel felelnek, vajon miért nem teszik fel maguknak a kérdést, hogy ők maguk mindent megtettek-e, hogy minél több gyermekük legyen? A természetellenesség vádja morális aspektusokat is tartalmaz, de főként azt jelenti, hogy a természetben nem fordul elő a homoszexualitás. Ez azonban tévedés, hiszen több mint 1500 állatfajnál dokumentálták ezt a sajátságot, s különösen magas arányban fordul elő a szociális főemlősöknél. Az „evolúciós zsákutcának” való titulálásban is az intolerancia deklarálása a lényeg, nem pedig a tudományos indíttatású rácsodálkozás arra, hogyan maradhatott fenn a homoszexualitás, ha egyszer nem eredményez utódokat. A reprodukció hiánya egyébként nem zárja ki feltétlenül a homoszexualitás fennmaradását, mert ez hozzájárulhat például a közösségi összetartozáshoz, vagy a gyermekgondozásban való részvételhez.
A gyermekekre való veszélyességet elsősorban azok hangoztatják, akik patológiásnak vagy természetellenesnek tartják a homoszexualitást. A férfi homoszexualitással kapcsolatban gyakran megfogalmazott kritika a gyakori partnerváltás. Ebben a kérdésben azonban a kulcs nem a szexuális orientáció, hanem a férfiak közismerten nagyobb változatosságra való törekvése lehet. A transzszexualitás specifikuma a gender kérdés, melynek vulgáris megjelenítése az a dilemma, hogy milyen vécébe mehet be az érintett személy. A transzfóbia nem ismeri el a társadalmi nemet, csak a biológiait. Magyarország Alaptörvénye 2020-ban rögzítette, hogy a születési nem nem változtatható meg.
A homo- és transzszexualitás a politikai táborok között egyre intenzívebben zajló kultúrharc legszélesebb hadszínterévé vált napjainkra. A politikai propaganda erkölcsi hanyatlást vizionál a túlzottnak vélt szabadosság ürügyén, azt állítván, hogy a szexuális másság rombolja a hagyományos családmodellt. E nézőpont szerint a Pride felvonulás nem a szabadság melletti kiállás, hanem perverz magamutogatás; a gyermekeknek szánt, e toleranciát erősítő művek pedig nem a kiskorúak ön- és mások általi elfogadását segítik, hanem a szexuális orientáció és identitás megváltoztatásának eszközei. A homoszexualitás összemosása a pedofíliával pedig a félelem, a gyermekekért való aggódás, az undor és a csoportösztön velünk született mechanizmusait ébresztik fel politikai haszonszerzés érdekében.
Interszexualitás
A korábban hermafroditizmusként ismert állapot jellemzője, hogy az egyén nemi jellegei (ivarszervek, kromoszómák, hormonális szint, stb.) nem illeszkednek egyértelműen a hagyományos férfi vagy nő kategóriákba. Egykor patológiás állapotnak tartották, s lehetőség szerint korrekciót javasoltak már gyermekkorban. A WHO és egyéb szervezetek szerint azonban az interszexualitást ma már nem kóros állapotnak, hanem a biológiai változékonyság részének tekintik. Orvosbiológiai szempontból ez egy kényes kérdés, hiszen a hasonló genetikai vagy hormonális elváltozásokat, amelyek nem a nemiséget érintik, rendellenességnek tekintjük. Mindenesetre bizonyos hormonális zavarokat, a zárt hüvely és a rejtett here problémáit illetően az orvosi beavatkozás indokolt lehet, de ezt mindig a konkrét kockázat -haszon elemzés alapján kell eldönteni. Az interszexualitással kapcsolatos viták elsősorban a sportesemények kapcsán bukkannak elő. Sokan azt nehezményezik, hogy női nemi identitású, de egyes biológiai jellemzőiben (például Y kromoszóma megléte, magas tesztoszteronszint, alkat, izomzat) férfiakra hasonlító transznemű személyek bizonyos rendezvényeken nőként versenyezhetnek. A férfiak számos sportágban jobban teljesítenek a nőknél, ezért léteznek nemi kategóriák. Ennek logikai folyományaként nem igazságos az interszexuális személyek nőként való regisztrációja a sportversenyeken, hiszen férfias sajátságaik miatt előnyt élveznek versenytársaikkal szemben. Mindez természetesen nem érinti annak jogát, hogy az illető milyen neműnek tartja magát.
Túltolt antitézisek
A baloldali mozgalmak és ideológiák eredetileg a kirekesztés és a társadalmi egyenlőtlenségek ellenében jöttek létre. Bírálóik szerint azonban az LMBTQ mozgalmak, a törléskultúra (cancel culture; CC), a woke-mozgalom, a biztonságos tér kultúra (safe space culture), a politikai korrektség (PC), valamint a queer- és gender-elméletek, gyakran túlzásba esnek, és ezáltal kontraproduktívvá váltak. Az intolerancia ezen ideológiák gyakorlatilag minden formáját elutasítja, ugyanakkor a balliberális táboron belül is jelentős nézetkülönbségek tapasztalhatók. A klasszikus liberalizmus például a progresszív baloldal egyes beszédszabályozási törekvéseit – különösen a PC, a CC és a woke-diskurzusok terén – a szólásszabadság veszélyeztetésének tartja. A gender- és queer-elméleteket gyakran összemossák, holott jelentős különbség van közöttük: míg a gender-ideológia szerint a nem nem csupán biológiai, hanem társadalmilag is konstruált, a queer-ideológia radikálisabban közelít, és a nemi identitás kategóriáit is lebontja, azokat fluidnak és kontextus-függőnek tekinti. Richard Dawkins – ismert tudománynépszerűsítő, Az önző gén és Az isteni téveszme szerzője – szintén kritikus e nézetekkel szemben, mivel szerinte a biológiai nem tagadása tudományellenes. J. K. Rowling, a Harry Potter-könyvek szerzője szintén heves vitát váltott ki az LMBTQ közösségben, transzfóbnak minősített nézetei miatt. A gender-elmélet és a feminizmus között is feszülnek ellentétek – különösen a nemi identitás kérdésében –, noha a nemi egyenlőség terén gyakran közös célokat képviselnek. A balliberális ideológiák a közöttük levő eltérések ellenére többnyire egyetértenek a szabadságjogok és a társadalmi egyenlőség alapelveiben, ami megkülönbözteti őket a szélsőjobboldali felfogástól.
Jogi intolerancia
Több közép-kelet-európai uniós tagállamban – köztük Magyarországon – a homoszexuális párok házassága és általuk gyermekek örökbefogadása nem engedélyezett. Az EU-ban jelenleg egyedül Magyarország nem ismeri el a transznemű személyek jogi nemváltását. A 2020-ban elfogadott T/9934-es törvénymódosítás értelmében a hivatalos nyilvántartásban szereplő ’születési nem’ kizárólag biológiai jellemzőként értelmezendő, és annak megváltoztatására nincs jogi lehetőség. Hasonló korlátozások vannak érvényben többek között Oroszországban, Iránban, Afganisztánban és Szaúd-Arábiában is. Az Egyesült Államokban szövetségi szinten engedélyezett a jogi nemváltás, ugyanakkor több republikánus vezetésű államban – például Floridában és Texasban – korlátozzák a nemváltást elősegítő orvosi beavatkozásokat.
A homoszexualitás biológiája és pszichológiája
A homoszexualitás kutatása elsősorban a férfiakra irányul, részben talán azért, mert esetükben a szexuális orientáció jellemzően kizárólagos, míg a nőknél nagyobb fokú fluiditás figyelhető meg. A genetikai megközelítések az örökölhetőséget, a kandidáns gének azonosítását és az epigenetikai változásokat vizsgálják. Az örökölhetőség (heritabilitás) azt mutatja meg, hogy egy populációban egy adott sajátság mekkora hányada tulajdonítható genetikai hatásnak a környezethez képest (a környezeti komponensbe beleértve a külső és a testen belüli hatásokat is). E tudományterület fő terepe az ikerkutatás, melyben a legfontosabb modellt az egymástól függetlenül nevelt egypetéjű ikrek vizsgálata képezi. A homoszexualitás örökölhetőségét 25–35 százalék közé teszik, a többi a terhesség alatti hormonhatásokkal és epigenetikai változásokkal függ össze. A tudományos konszenzus szerint tehát a homoszexualitás hátterében elsősorban biológiai tényezők állnak, nem pedig szociálisak. A környezet hatással lehet ugyan a hormonális és az epigenetikai mechanizmusokra, mégsem azonosítottak eddig olyan nevelési mintázatot, ami szisztematikusan (nem véletlenszerűen) homoszexualitáshoz vezetne. E sajátság vallásos, liberális, elutasító és elfogadó családi környezetben egyaránt megfigyelhető. A kutatások szerint tehát egy gyermek szexuális orientációjára nincs szignifikáns hatással, ha homoszexuális pár neveli fel. Az ilyen családokban felnövő gyermekek nem szenvednek nagyobb arányban pszichológiai problémáktól sem, szemben a társadalmi stigmatizációval, ami növelheti a pszichés terhelést. Több tanulmány is vizsgálta a konverziós terápiákat, de egyik sem talált bizonyítékot arra, hogy ezek hatékonyak lennének. Továbbá, a kutatások azt is egyértelművé tették, hogy a szexuális orientáció nem egyéni választás kérdése, hanem veleszületett jellemző. A genetikai kutatások másik fontos iránya a homoszexualitásban szerepet játszó gének azonosítása képezi. A témában eddig a legátfogóbb vizsgálat a rangos Science folyóiratban jelent meg, amely félmillió egyén genetikai adatait elemezte. A kutatás rámutatott, hogy nem létezik egyetlen „meleg gén”, hanem számos génvariáns egyenként kismértékű hatással együttesen befolyásolhatja a szexuális orientáció kialakulását. Ezek a gének jellemzően hormon receptorokat kódolnak és az agy fejlődését irányítják. Mivel egyetlen gén hatása önmagában csekély, az egyes gének nem oki (determinisztikus), hanem hajlamosító (valószínűségi) tényezőként értelmezhetők a homoszexualitás kialakulásában. Noha relatíve magas az örökletes komponense, jelenleg genetikai alapon nem jósolható meg a szexuális orientáció. Az agykutatás határozottabb különbségeket tárt fel. Funkcionális MRI-vizsgálatok szerint a homoszexuális férfiak hipotalamuszának INAH3 területe hasonlóan reagál, mint a nőké, és eltér a heteroszexuális férfiakétól. Ezenkívül a szaglás és a szexuális vonzalomhoz kapcsolódó agyterületek – például az amygdala és az orbitofrontális kéreg – működése is eltér a heteroszexuális kontrollcsoporttól a szexuális ingerekre adott reakciókban.
A transzneműség biológiája és pszichológiája
Jelenleg ez a téma még kevéssé kutatott. Egyes tanulmányok találtak ugyan különbségeket a nemi identitással kapcsolatos gének kifejeződésében, például androgén hormon receptor- és idegi fejlődést szabályozó géneknél, de a transzneműségnek sincs egyelőre azonosított genetikai markere. Több vizsgálat kimutatta, hogy egyes agyterületek – például a hipotalamusz BSTc régiója – olyan szerkezeti jellemzőket mutatnak, amelyek inkább a társadalmi nem pedig a biológiai nemnek megfelelő agyi mintázatokhoz hasonlítanak.
Az interszexualitás biológiája
Alapműveltségünk része annak ismerete, hogy a nemet a szexkromoszómák határozzák meg: a nők XX-, míg a férfiak XY-készlettel rendelkeznek. Kevésbé köztudott viszont a pontos genetikai háttér. Az alapértelmezett genetikai program a női test programja, ezt téríti el a férfi fejlődési irányba az Y kromoszómán elhelyezkedő SRY gén által kódolt TDF fehérje. Ha ez a gén nem működik, akkor hiába van egy egyénnek Y kromoszómája, nő lesz az illető, igaz terméketlen. Az interszexualitás hátterében az alábbi biológiai tényezők állhatnak: a nemi kromoszómákban való eltérés, hormonális rendellenességek, enzim defektusok, ivarszervek fejlődési rendellenessége, vagy genetikai mozaikosság. A Klinefelter-szindróma (XXY) esetében az extra X kromoszóma nőies jelleget produkál, csökkent tesztoszteron szinttel és terméketlenséggel. A Turner-szindróma (X0) esetében hiányzik az egyik szex kromoszóma. Azt érintett egyén külsőleg nőies, de a petefészkei alulfejlettek, ezért meddő. Ritkán fordul elő az XX férfi szindróma, melynél az SRY gén átkerült az X kromoszómára. A fenotípus férfi lesz, de jellemzője a terméketlenség. Az androgén érzéketlenségi szindróma esetében az XY kromoszómával rendelkező személyeknél a sejtek nem reagálnak a tesztoszteron hormonra, ezért nőies külsővel rendelkeznek. A veleszületett mellékvese-hiperplázia esetében az XX kromoszómájú személyeknél túlzott androgén hormon (pl. tesztoszteron) termelés következik be, ami férfias külső nemi jellegekhez vezethet. Az 5α-reduktáz enzimhiány miatt az XY kromoszómájú egyén nem képes dihidro-tesztoszteront termelni, ami a férfias külső kialakulásához szükséges. A nemi hormonok szintézisében szerepet játszó enzimek (pl. aromatáz) hiánya következtében a petefészek és a here rendellenesen fejlődnek. Egyes egyének teste többféle sejtvonalat hordozhat. Ilyen az például XX/XY mozaicizmus, aminél eltérő nemi jellegek alakulhatnak ki az egyes testtájakon. A mozaikosság oka lehet például két különböző zigóta (XX és XY) összeolvadása, vagy kromoszóma szétválási hibák a korai embrionális fejlődés során. Az interszexuális egyének neme tehát nem sorolható be egyértelműen a bináris “nő” vagy “férfi” kategóriába. Az orvosi beavatkozások – például korai nemi szerv műtétek – etikai-alapú kritikája szerint a probléma nem az interszexualitás, hanem a társadalmi normák erőltetése. Ebben a kérdésben persze lehet vitatkozni, hiszen úgy tűnik, hogy a nemet érintő anatómiai és egyéb biológiai elváltozások gyakran más megítélés alá esnek, mint az egyéb, betegségként diagnosztizált esetek. A jelen szakmai egyetértés – amit például a 2006-os Chicago-i konszenzusnyilatkozat is jelez – azon alapul, hogy az ismert spektrumok egy része nem minősül kórosnak. A „nemi fejlődési variáció” megnevezés – mivel a természetességre utal – elfogadhatóbb az érintettek és az empatikusan gondolkodók számára is, mint a stigmatizáló, patológiás felhangú „fejlődési rendellenesség” kifejezés.
Evolúciós aspektusok
Az az állítás, hogy evolúciós alapon nem magyarázható a homoszexualitás fennmaradása nem feltétlenül helyes. Íme néhány lehetséges magyarázat. A szociális haszonelmélet szerint a homoszexuális egyének fontos társadalmi szerepeket töltenek be (például békéltetők, gondoskodók, spirituális vezetők), amik erősítik a közösség kohézióját. Például, a bonobók esetében a szex nemcsak szaporodásra, hanem társas békére, a dominancia rendezésére is szolgál – a homoszexuális interakciók e fajnál igen jelentősek. A rokonszelekciós elmélet szerint a homoszexuális egyének evolúciós sikerre tehetnek szert azáltal, hogy a rokonaikat segítik: mivel részben közös génkészlettel rendelkeznek, az altruista cselekedettel közvetetten növelik a saját génjeik terjedési esélyét is. Az epigenetikai elmélet szerint a homoszexualitást kiváltó hormonális és az ennek hatására bekövetkező epigenetikai változások a szülők számára valamilyen szelekciós előnyt jelentenek, melynek ára, hogy egyes utódaik nem vesznek részt a szaporodásban. A nemi fluiditás elmélet szerint a szexualitás nem „fekete-fehér” kérdés – sokak életében időszakosan vagy részlegesen jelenik meg a homoszexualitás, ezért lehetnek gyermekeik.
Utószó
Az interszexualitás különféle formáinak orvosbiológiai hátterét ma már viszonylag jól ismerjük. Ezzel szemben a homo- és transzszexualitás mögötti biológiai mechanizmusokról még kevés adat áll rendelkezésre; annyi azonban általánosan elfogadott, hogy elsősorban genetikai, hormonális és epigenetikai tényezők játszanak benne szerepet, de a véletlenszerű környezeti hatások sem zárhatók ki. A kutatások szerint azonban a szisztematikus családi, iskolai és egyéb társadalmi tényezők nem járulnak hozzá a szexuális orientáció kialakulásához. A szexuális másság nem is tudatos választás eredménye. E tények magyarázzák az átnevelő terápiák hatástalanságát. Jelenleg a szexuális orientáció és identitás kérdésköre talán a legélesebb demarkációs vonalat képezi a politikai táborok között. A konzervatív oldal jobb fele egyre kevésbé toleráns ebben a kérdésben, és ez az attitűd terjedőben van Európában és az Egyesült Államokban egyaránt. A balliberális ideológiák bírálói gyakran azok szélsőségességét hangsúlyozzák, és még az eszmerendszeren belül is tapasztalhatók viták és fenntartások egyes túlzások kapcsán. Az intoleranciát ugyanakkor súlyosabb problémának tartom, mint az esetenként túlzó védelem megnyilvánulásait. Megjegyzem, hogy a szexualitással kapcsolatos előítéletesség csupán egyetlen aspektusa a napjainkban zajló civilizációs ellenforradalomnak.
