Túl sokak tapasztalata a Kárpát-medencében, hogy az illiberális rezsim a magyaroktól beszedett adót nem az országra költi. Orbán Viktor minden téren, ahol Magyarország fejlesztésre szorulna, újabb és újabb expókat rendez. Nincs tömegsport, tehát úszó- és atlétikai világbajnokságot kell rendezni. Rothad az egészségügy, a magyar társadalom fizikai állapota lesújtó, tehát Budapestnek olimpia rendezéséért kell pályáznia. A vidék Magyarországára visszatér a nagybirtokrendszer, a termőföldek zöme tőkés társaságok kezében van, tehát Debrecenben FarmerExpót kell rendezni, és úgy tenni, mintha a magyar földet helyi gazdák művelnék. A magyarok alig-alig hajlanak a vallásosságra, a templomok konganak az ürességtől, tehát meg kell rendezni az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust.
A rendszer romlottsága és cinizmusa olyan átfogó kihívás, amelyre Orbán Viktor rendszerszintű választ ad – így válik mindenből kirakat. Az illiberálisnak feltüntetett rendszer és az unortodoxnak nevezett kormányzás képlete: neoliberalizmus plusz expó. A cél, hogy a figyelem fókuszában soha ne a valóság, hanem mindig a díszlet álljon. Az Orbán-rendszer expótól expóig tervez, és működik.
Országot kellene vezetni, intézményi és társadalmi reformokat kellene végrehajtani, ehelyett a közvagyon módszeres kifosztása zajlik – plusz expók. Ha a kormányzásnak lenne expója, Orbán Viktor már megrendezte volna. Eközben a szociális szféra, az egészségügy, az oktatás és az önkormányzatiság lassan elbomlik, és csak tűzoltásra van szándék, vagy még arra sincs.
Már egy évtizede az a közélet tárgya, hogy a kormány harcban áll az ellenzékkel, mert az nem akar expót. Állandó gyanúsítgatás, magyarságból való kirekesztés, szüntelen sértett dühöngés zajlik afelett, hogy a hígmagyar ellenzék gáncsoskodása miatt a szuverén magyar kormány nem rendezhet expót. Az expó a magyarok sikere: az ország azért van, azért dolgozik és adózik, hogy újabb és újabb expóknak adhasson otthont. Aki pedig ezt vitatja, az vagy nem normális, vagy nem magyar, de leginkább egyik sem. Mert ha ezt vagy azt az expót végre megrendezhetnénk, milyen nagyszerű ország lenne ez – de a mocskos ellenzék miatt nem lehet. Mintha ezek a nyomorult ellenzéki pártok bármit is tehetnének az aktuális expók ellen. Magyarország mindig egyetlen expónyi távolságra van Ausztriától – és ezt az expót akarják elvenni tőlünk, magyaroktól ezek a nemzetárulók, akik arra tették fel az életüket, hogy az ország sikerét meghiúsítsák.
Soha nem az a politikai viták tétje, hogy az ellenzék akarja-e az egészségügy vagy az oktatásügy modernizálását. Soha nem az a politikai viták tétje, hogy az ellenzék partnere-e a kormányzatnak valami olyasmiben, ami segíti a magyarok mindennapjait, és élhetőbbé teszi a hazájukat. Ehelyett amint az egyik expóhoz tatozó szabadságharc véget ér, a másikhoz tartozó szabadságharc azonnal el is kezdődik. Ez a magyar kormány önérzetesen emlegetett szuverenitásának tényleges tartalma, hogy újabb és újabb expókat rendezhessen, ahová eljöhetnek a gazdag külföldiek jókat piálni, nagyokat zabálni, magyar lányokat felpróbálni, és megcsodálni a nemzet kirakatának remekbe szabott pavilonjait – hadd lássák, micsoda élet zajlik itt, a Kárpát-medencében.
Nem akad a költségvetésben 40 milliárd forint, hogy a kormány biztosítsa a Velencei-tó vízutánpótlását – hisz a Velencei-tó csak egy tó, és nem egy expó. Az nem az illiberális elité, csak a partján élő magyaroké – ugyan minek kéne megmenteni? Helyette 80 milliárdból megnyílik Magyarországon a Vadászati Világkiállítás, ahová a világ minden tájáról ellátogathat a magasságos elit k.rvázni és kokainozni – mennyivel hasznosabb, mennyivel távlatosabb, mennyivel nemzetibb, mint az árának a feléből megmenteni egy tavat. „Egy a természettel” – hirdeti az expó plakátja. Ezt a fogalmat, hogy „természet” persze nem kell, hogy a Velencei-tó is magára vegye – hisz azt nem lehet sörétes puskával agyonlőni, és a trófeáját a falra kifüggeszteni.
A Continental makói gumigyárában bármi megtörténhet: a menedzsment megtilthatja, hogy a dolgozók beszéljenek egymással, munkavállalói jogokat lábbal tipró, Charles Dickens korát idéző szabályozással akadályozhatja meg, hogy a munkások közösen lépjenek fel érdekeik védelmében, hisz ők csak magyar állampolgárok, nem futballisták, és nem olimpikonok, nem ennek vagy annak az expónak a nélkülözhetetlen kellékei. Ennek megfelelően nem is számíthatnak az államra: Bayer Zsolt nem ragad töltőtollat a védelmükben, Bencsik András nem szervez Békemenetet, hogy az Orbán-rendszer elitje a gyalázatos jogfosztás ellen tiltakozzon. Az önmagát illiberálisnak előadó rezsim gazdaságpolitikája minden ízében neoliberális – ez Orbán Viktor legsötétebb titka, ennek elfüggönyözésére szolgál a liberálisok ellen folytatott, őrjöngő kultúrharc.
A véget nem érő expók nem pusztán az ország lerablásának álcáiként funkcionálnak, de önmagukban is kiváló alkalmat képeznek, hogy a rendszer oligarchái túlárazott megrendelések révén még többet lophassanak. A szüntelen expózás intézményes illúziókeltés, egy megállás nélkül épülő Patyomkin-falu, melyben hetek alatt százmilliárdok égnek el, mielőtt a pavilonokat szétszednék, hogy semmi ne maradjon a helyükön, csak a magyar ugar.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/37. számában jelent meg, szeptember 10-én.
