Vajon miben hasonul az Amerikát az elmúlt bő két emberöltő alatt végletesen eladósító neokonzervatív irányzathoz, illetve mely vonatkozásban tér el attól az Európában már rég lejárt neokon lemezt leporoló orbánizmus? Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része.
A kormánypárt gazdaságpolitikai téren rendre ötletel; legutóbb a Fidesz esztergomi kihelyezett frakcióülésén hirdetett meg a kormányfő egy illúzióktól hemzsegő gazdasági stratégiát, valamint Nagy Márton gazdasági miniszter is gyakorta értekezik a radikális bérdinamika hazai szükségességéről. Ritkán esik szó arról, hogy az immár lassan másfél évtizede töretlenül uralmon lévő hazai radikális jobboldal követte gazdaságpolitika illeszkedik egy több évtizedes neokonzervatív megatrendbe. Azonban – miként mifelénk szinte minden téren – e vonatkozásban is jelentős eltérés figyelhető meg az egyébként is rég túlhaladott külhoni mintamodellhez képest, amely sajátosság rávilágít a magyarországi újpopulizmus intellektuális és szakmapolitikai korlátaira.
A kormányfői beszédek sorában felvázolt, afféle sajátosan Kárpát-medencei jellegű, kifejezetten a hazai kreativitást tükröző, egyedien magyar modell valójában korántsem unortodox vonású, hanem virtigli neokonzervatív irányultságú, amely trend a ’70-es évek vége óta dominálja a radikális angolszász jobboldal közpolitikáját. Trump és Orbán rendszerellenesnek maszkírozott szövetsége ezen eszmei rokonságon alapszik, amit közösen szervezett konferenciák és vezetői találkozók sora támaszt alá. Vajon miben hasonul az Amerikát az elmúlt bő két emberöltő alatt végletesen eladósító neokonzervatív irányzathoz, illetve mely vonatkozásban tér el attól az Európában már rég lejárt neokon lemezt leporoló orbánizmus?
1. A kínálatoldali gazdaságfilozófia alapelvei
Az alábbiakban egy – a magyar közéletben máig széles körben vallott – makacs tévhitet célszerű eloszlatnunk: nevezetesen a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus gazdasági vonatkozásban vett csaknem teljes azonosságának vélelmét. Az angolszász újjobboldali mozgalom által évtizedekkel korábban meghirdetett, a társadalom viszonyait mesterségesen átformálni szándékozó (társadalommérnöki késztetésű), sőt egyenesen forradalmi (azaz felforgató) jellegűnek bélyegzett baloldallal szemben önmagát ellenforradalmiként definiáló radikális konzervatív (radkon) irányzat megkésett ideológiaképzése elsőként a korábban mindvégig kidolgozatlanul hagyott konzervatív gazdaságfilozófiai iskola megteremtését célozta.
Az így létrejövő (mindaddig kínzó intellektuális deficitként a konzervatív érvrendszert gyengítő), a demokraták fémjelezte emberöltő során (a New Deal korszakától kezdődően a ’70-es évekig) domináns keynesi iskolával versenyre kelő, kínálatoldalinak hívott gazdaságpolitika sajátosságát az adta, hogy nem minden téren restriktív, és nem zsigerileg fiskalista, mint a neoliberalizmus, így utóbbival teljes egészében nehezen azonosítható, amely megállapítás egyaránt helytálló a makrogazdasági elmélete és közpolitikai gyakorlata tekintetében.
A jóléti állam fenntartására vonatkozó nyugati konszenzussal szembehelyezkedő neokonzervativizmus ugyanis – ellentétben a neoliberalizmussal – gyakorta él az államháztartási hiányfelhalmozás (és azáltal a tartós eladósítás eszközével), ha önnön célrendszere (fegyverkezési verseny, nagyvállalati szubvenciók, beruházás-élénkítés) folytán akut forrásigény lép fel az állami költségvetésben. A neokonzervativizmus paradox módon főbb jegyeit tekintve továbbra is államfüggő (éppúgy, miként a korábban domináns baloldali keynesi modell is volt), azonban nem társadalompolitikai célok vezérlik, hanem a minél gyorsabban kivitelezendő gazdasági növekedés és az azzal párhuzamos nagyvállalati tőkeképzés fokozott támogatása. A neokon kurzus – miként azt alább látni fogjuk – kizárólag bizonyos államháztartási humán részrendszerek vonatkozásában restriktív mentalitású (például felsőoktatás, közoktatás, közművelődés, társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer, kultúra), viszont ezzel egyidejűleg aktív fejlesztéspolitikát folytat a védelmi ipar, a fehérköpenyes gazdasági alágazatok és a nagyvállalati szubvenciók részterületeinek mindegyikén éppúgy, mint az általa szintén bőkezűen finanszírozott felső-középosztályi fókuszú adócsökkentési programok keretében.
Napjaink hazai ellenzéke éppen annak okán képtelen opponálni az orbánizmus gazdaságtanát, mert nem analizálta annak szellemi mögöttesét. Nem érti filozófiai elemeit, tradícióit, velejét, így képtelen mindazzal szemben alternatívaképzési potenciál felépítésére. Ráadásul továbbra sem hajlandó leszámolni a rendszerváltozástól fogva a hazai középbal térfélen domináns szellemi pozíciót birtokló neoliberalizmussal, amely máig élő tradíciója folytán alkalmatlannak bizonyul hiteles ellensúly képzésére a humán reprodukciót szolgáló költségvetési részrendszereket sújtó (éppen a neokon angolszász mintamodell vállalásából eredő) akut orbáni költségvetési forráskivonás ellenében.
A sok értelmiségi csoportosulás szemében mifelénk még napjainkban is afféle szentségszámba menő neoliberális dogmarendszert és a kormányzati szinten másfél évtizede követett neokonzervativizmust egymás szinonimájaként kezelő hazai vezető szakértői kör eme meghatározó tévedése, illetve az abból fakadóan (már-már közvélekedéssé rögzült) terminológiai hiba minden bizonnyal azon féligazságból fakad, miszerint az angolszász konzervativizmusra hagyományosan hatott a szabadpiaci laissez faire ideológia, így a neoliberalizmus valóban nehezen szálazható szét az angolszász jobboldaliság fősodrától. Márpedig a rendszerváltás évtizedében a legsugárzóbb kulturális hatást a jobboldalon és a balközépen akkortájt egyaránt a minden vonatkozásában liberális Amerika fejtette ki.
Az első látásra helytállónak tűnő vélelem viszont azonnal megdől, amint szemügyre vesszük: számos eszmei és gyakorlati ellentét feszül e két – kulturálisan meglehet rokonítható – ideológiai irányzat gazdaságfilozófiája között.
Fontos megjegyeznünk: az angolszász és a kontinentális konzervativizmus (leszámítva a 19. század során az amerikai Délen és a brit agrártérségekben időről-időre megjelenő, agrárius miliőjű protekcionizmust) egészen a ’70-es évek olajválságáig (meglepő módon) nem rendelkezett saját részletekbe menően kidolgozott közgazdasági elmélettel.
A konzervatív irányzatok mindenkori reprezentánsai (mármint a neokon irányzat felbukkanásáig) általában az adott korszellemhez alkalmazkodtak e téren, vagyis más eszmerendszerek irányából származott közgazdasági alapvetéseket kooptáltak meglehetősen felületes módon inkoherens hagyományelvű gondolatkörükbe. Példának okáért az általuk sokáig vallott – a 19. századi korszellemet domináló – szabadpiaci (laissez faire) elvrendszert a klasszikus liberalizmus irányából emelték be heterogén korabeli filozófiájukba, majd a keynesiánus programot a szociáldemokráciától integrálták világképükbe a 20. század középső harmadában. Utóbbi trend során (a New Deal korszakától, illetve a második világháborút követő időszaktól kezdődően egészen a ’70-es évek legvégéig tartó jóléti demokrácia-fázisig) alig lehetett megkülönböztetni egymástól az egymással versengő két nagy pártpolitikai pólus által propagált gazdaságpolitikát. A hagyományelvűség eme sajátossága szoros összefüggésbe hozható azon alapállással, miszerint a hagyományelvű, mentalitás-konzervatív, értéktradicionalista politikai és filozófiai irányzatok egészen a múlt század közepéig kérlelhetetlenül hirdették önnön ideológia-ellenességüket.
Azonban az eredetileg az angolszász térségben kibontakozó (mára a világ egészén jelen lévő) neokonzervativizmus első teoretikusai (mindenekelőtt a magát ordo-liberálisként meghatározó F. A. Hayek) megértették, hogy a tömegdemokrácia korában egyetlen világszemlélet sem képviselhető sikerrel közérthető és koherens – minden közpolitikai területet filozófiailag megalapozni képes –, szerteágazó ideológia rendszer megléte nélkül (amely megállapítás nyilvánvalóan helytálló a gazdasági alrendszer tekintetében is).
A neokonok a baloldal észak-amerikai és nyugat-európai szellemi dominanciájával fémjelzett ’40-es, ’50-es és ’60-as évek során alulról építkező, de kifejezetten szisztematikus kutatómunkával megalkották a hagyományelvűség hiánypótló ideológiáját, amelyből természetesen nem hiányozhatott a gazdasági alapvetések gyűjteménye sem. A Reagan, Thatcher, ifj. Bush, majd Trump kormányzása alatt a gyakorlatban is alkalmazott közgazdasági ideológia tekinthető az első valóban konzervatív közgazdasági programnak a nyugati politikatörténet során. E megalapozó szellemi tevékenységnek (és a neokon irányzat más szakterületeken is megmutatkozó mély intellektuális orientációjának) köszönhetően a fennállása során (tulajdonképpen a nagy francia forradalomtól kezdődően) mindvégig reaktív (azaz védekező jellegű) eszmeáramlat történetében először átvette a kezdeményezést a baloldali politikai irányzatoktól. Ezen korszakalkotó jelentőségű fordulat folytán a jobboldal sokfelé képessé vált kitörni a korábbi marginális társadalmi pozíciójából, egyidejűleg a hagyományelvű irányzat önnön hosszú távú többségi támogatottságának megszerzése irányába is hathatós lépéseket tett.
Minden gazdaságpolitikát alapvetően jellemez annak elsődleges prioritása, célfókusza. A neokon irányzat elemzése is e nézőpontból végezhető el a legplasztikusabban, ugyanis a neokonok meghatározó célkitűzése a széles bázisú felső-középosztály létrehozásának igénye (a demokrácia megszilárdítása és működőképességének biztosítása érdekében), azonban e cél realizálásának költségét (a neoliberálisokkal ellentétben) bármikor hajlandóak voltak ráterhelni az államháztartásra, valamint a baloldal révén az azt megelőző évtizedekben a jóléti modell perifériájához kapcsolt szűkülő roncstársadalomra és a jóléti állam fénykorában egyre magasabb életszínvonalnak örvendő alsó-középosztályra.
Ugyanis a neokonzervatív álláspont szerint az ingatlantulajdonnal, részvényportfólióval, nyugdíj-megtakarítással rendelkező felsőpolgárság autonóm, felelősségteljes és mindennemű szélsőségtől zsigerileg mentes mentalitású osztályként a demokráciák alapját képezi világszerte. A modern demokráciák ezen okfejtés alapján kizárólag fejlődőképes, minden feltörekvő társadalmi csoport számára (ha nem is azonos mértékben) érzékelhetően prosperáló gazdasági viszonyok közepette szilárdulhatnak csak meg. Ezen – főként a polgári rétegekre vonatkozó – jóléti legitimáció megléte kulcskérdés minden demokratikus rezsim számára, hiszen a tartósan magas életszínvonal a képviseleti rendszer és az azzal összefonódott kapitalizmus konszolidációjának záloga. A tulajdonnal rendelkező középosztály szélesítése (azaz a demokrácia megszilárdulása érdekében) vállalt eladósítás központi eleme a neokon ideológiának. A neokonok még akár a magas államháztartási deficitet, a fokozott külkereskedelmi mérleghiányt és az egekbe emelkedő államadósság-rátát is elfogadják a dinamikus gazdasági növekedés fenntarthatóságáért. Ezen alapvető társadalompolitikai fókusz függvényében értelmezhetők a neokon közpolitika egyes elemei mint a fenti primer végcélt szolgáló kimunkált kormányzati eszközök.
2. A neokon válságkezelés módszertana
A vegytiszta neokon gazdaságfilozófia teljes körű alkalmazására elsőként az Egyesült Államokban lett precedens (ugyanis a kissé korábban kezdetét vevő brit példa az Atlanti-óceánon túli változatától némiképp eltér), mégpedig a Reagan, ifj. Bush és Trump fémjelezte kormányzati időszakok során. Az irányzatnak a kontinentális Európára az elmúlt évtizedekben – földrajzi közelsége miatt - nagyobb hatást gyakorló brit változata kevésbé növekedés vezérelt jellegű (miként azt látni fogjuk): a korabeli szigetországbeli sajátosságokból adódóan (például túlméretezett állami tulajdonú nehézipar, az amerikainál mindaddig sokkal kiterjedtebb jóléti szolgáltatások) primer mértékben alkalmazott restriktív elemeket az egyensúly megteremtése érdekében. Azonban a később a kontinentális – mindenekelőtt a cseh (Klaus), az olasz (Berlusconi), a francia (Sarkozy), a német (Merkel) és a magyar (Orbán) – neokon kormányzatokra nagy hatást gyakorló Thatcher-éra szintúgy neokonzervatív eszmei megalapozottsága (ezen eltérés dacára) vitathatatlan.
A keynesi modell akkortájt vitathatatlan csődje láttán a neokonzervatív közgazdászok (például G. Gilder, M. Freedman) országuk korabeli válságának elsődleges okaként nem a magas költségvetési hiányt vagy a fokozódó államadósságot jelölték meg, hanem a magas adóterhek miatti alacsony gazdasági növekedést, amely alapbetegségből – álláspontjuk szerint – minden egyéb pénzügyi nehézség is fakadt. A gazdaági szereplők eme „túlterheltségére”, vagyis az „adóteher-enyhítés” általános szükségszerűségére fókuszáló neokon tévhit máig beégett a jobboldali politikusok agyába (köztük Orbánéba is). A gazdasági konzervatívok tehát alapvetően abban különböznek a neoliberális (libertariánus vagy libertárius) irányzat képviselőitől, hogy nem a (költségvetési, külkereskedelmi) hiánymutatókra koncentrálnak elsősorban, hanem a gazdaság bővülés mindenkori ütemére. A fenti filozófia jegyében Orbán szájából is gyakorta volt hallható az elmúlt másfél évtizedben: „ha van növekedés, akkor van munka, ha munka van, akkor minden van” – mely szóvirágból tükröződő leegyszerűsített törvényszerűség mára kormányzati dogmává magasztosult hazánkban. (Nyilván ekként jönne létre idővel a magyar államvezetés szerint a magyar munkaalapú társadalom „paradicsoma”.)
E sajátos gazdaságfilozófia gyakorlati következményeként – elsőként Reagan elnöksége alatt – a vitathatatlan gazdasági fellendüléssel párhuzamosan soha nem látott szintre emelkedett az USA államadóssága, amely trend a költségvetési hiányt és az államadósságot egyaránt lefaragó neoliberális Clinton-érát leszámítva azóta is folyamatosan tart Amerikában főként a neokonok csillagászati forrásokat felemésztő fegyverkezési programjai miatt. A radikális jobboldali kormányzatok alatt a jóléti rendszerekből kivont gigantikus közforrások nem a költségvetés konszolidációját szolgálták, hanem költséges fegyverkezési programok megvalósítását (például a reagani csillagháborús terv, Ifjabb Bush háborúja Afganisztánban és Irakban, a Trump alatt útjára induló – az amerikai nyomásra az észak-atlanti szövetségen belül elfogadott 2 százalékos GDP-arányú fegyverkezési szabály révén a NATO-tagállamok mindegyikére kényszerűen kiterjesztett – fegyverkezési program). A hagyományosan neokon jellegű militarizmus jegyében értelmezendőek többek között a GDP-arányt tekintve néhány év leforgása alatt összességében megháromszorozódó, sőt nominálisan csaknem megötszöröződő magyar védelmi büdzsé eszközbeszerzési kiadásai is.
A felső-középosztály kiszélesítésének neokon célja első látásra megegyezni tűnik a kereszténydemokrata és szociáldemokrata társadalompolitika fókuszában álló jóléti társadalommal, azonban a neokonzervatív ideológia szerint a jóléti állam nem fenntartja, hanem egyenesen akadályozza a jólét terjedését (azaz a középosztályosodás folyamatát), mert intézkedéseivel jelentős mértékben lefékezi az annak alapjául szolgáló vállalkozói szabadságot és lakossági kezdeményezőkészséget, mindezzel erodálva a gazdasági növekedés mentalitásbázisát. A jóléti állam intézményrendszere, vagyis a jövedelem-átcsoportosító államháztartási alrendszerek e vélelem okán válnak a radikális jobboldali politikusok ellenségévé szerte az északi féltekén.
Az állam funkcióinak megítélését illetően – a fentiekből kiindulva – a neokonzervativizmus korántsem lehet azonos a minimális államot hirdető neoliberalizmussal. Ugyanis előbbi nem veti el zsigerileg a gazdasági folyamatokba való állami beavatkozás gondolatát (a Reagan- és a Thatcher-korszakban a nagyarányú adócsökkentési politika ellenére továbbra is az állam maradt a gazdaság legnagyobb szereplője), hanem a neokon érák a közforrások egalitárius jellegű baloldali felhasználási gyakorlatát opponálják. Vagyis a neokonzervatív kormányzatok mindegyike a szociálpolitika és a közoktatás irányából a hazai vállalkozások és a globális nagyvállalatok számára nyújtott (kedvezményes vagy vissza nem térítendő) munkahelyteremtő fejlesztési támogatásokra csoportosította át a központi büdzsé mobilizálható forrásait (persze ennek révén az irányzat erodálta a távlati növekedés humán alapjait). Ezzel szemben a neoliberalizmus a laissez faire kapitalizmus (vagyis a piaci fundamentalizmus) dogmáját bátran vállalja, és a 19. századból ismert éjjeliőr-állammodell visszaállításának célszerűségét képviseli: azaz ideális esetben a lehető legszűkebb funkciójú, minimális bevétellel rendelkező intézményhálózatként definiálja az államot, amelynek nem dolga dotációk folyósítása se a nagytőke felé, se a társadalom széles rétegeinek irányában (legfeljebb a rászorultság-elvű segélyezés szükségszerűségét fogadják el e nézetrendszer akadémikus reprezentánsai).
A neokon kormányzatok vonatkozó gyakorlati intézkedéssorozatai mindig a foglalkoztatás-politikát preferálták a szociálpolitika rovására (lásd az orbáni munkaalapú társadalom dogmáját). Szembehelyezkedtek azzal a jóléti állam intézményes keretében megjelenő (fél évszázadig megkérdőjelezhetetlen) baloldali társadalompolitikai törekvéssel, amely szerint a szociális szolgáltatások teljes körét monopolizálni és központosítani szükséges a társadalmi jólét garantálása érdekében. Ennek megfelelően az általuk vezetett kormányzatok az állami népjóléti ellátórendszerrel párhuzamosan létező (azt szerintük jelentős részben kiváltani képes) egyéni-öngondoskodási és civil-alternatív (kisközösségi, egyházi, alapítványi) szociális hálózatok szimbiózisát preferálják. Tartalmilag ezt jelenti a jóléti szolgáltatások megosztásának és az állam tehermentesítésének (anno többek között ifjabb Bush és Cameron által is propagált) neokonzervatív tévtana, ami hazánkban munkaalapú gazdaság elnevezéssel jelenik meg a kormányzat kommunikációjában.
Azonban a neokon teoretikusok mindettől még vállalták a rászorulók támogatását, amely célt azonban nem a baloldali bürokratikus eszközökkel szándékoztak megvalósítani, hanem a vásárlóerőt folyamatosan biztosító – máig viták tárgyát képező – garantált létminimum bevezetésével (F. A. Hayek) vagy úgynevezett negatív (jövedelemkiegészítő) jövedelemadó-rendszer révén (M. Freedman). Mindennek összefoglaló elnevezése a később ifjabb Bush és Cameron időszakában meghirdetett együttérző konzervativizmus ideológiája, amely irányzat – legalábbis reprezentánsai szerint – nem passzivitásra ösztönzi a rászoruló csoportokat (mint a baloldali segélyezési gyakorlat), hanem sorsuk aktív alakításának irányába tereli őket. Az orbánizmus mindennek jegyében hirdette meg az otthonteremtő támogatásoknak és az szja-kedvezményeknek egyaránt a felső-középosztályt preferáló rendszerét.
3. A gazdasági és társadalmi korszakváltás jelensége
Orbán Viktor legutóbbi tusnádfürdői beszéde többször használta a korszakváltás kifejezést, mintha e trendforduló mostanság vette volna kezdetét. Valójában a gazdasági és társadalmi értelemben vett korszakváltás a glóbusz egészén a neokonzervativizmus megjelenésével párhuzamosan jelentkezett másfél-két emberöltővel korábban.
A korszakváltás gazdasági és társadalmi folyamata, valamint a neokonzervatív szellemi és közpolitikai ellenforradalom a ’70-es és a ’80-as évek fordulójától napjainkig kölcsönösen feltételezte és erősítette egymást. A nagy gazdasági világválságtól, illetve a második világháború végétől az első olajválságig terjedő időszakot társadalompolitikai szempontból a jóléti állam, közgazdasági oldalról tekintve a keresletoldali-anticiklikus (keynesiánus) gazdaságpolitika korszakaként szokás jelölni. Mindkettő pozitív voltában évtizedekig világszerte konszenzus uralkodott a konzervatív térfélen és a baloldalon egyaránt. E közmegegyezés részeként a jóléti állam alapvető funkciójának tartotta az amerikai politikai paletta mindkét szereplője (miként a nyugat-európai gyűjtőpártok sora is) a szociális hátrányok központilag megtervezett és irányított minimalizálását, amely missziót átfogó kormányzati programok sorával (például New Deal, New Frontier, Great Society), illetve a „társadalom mérnökség” (social engineering) gyakorlati alkalmazásával módszertanilag reálisan elérhető célkitűzésnek tekintett középtávon.
A legfejlettebb országok gazdasági szerkezetében ezen (a kollektív emlékezetben mára afféle aranykor számba menő) évtizedek során egyértelműen az ipari (azon belül is a nehézipari és gépipari) szektorok domináltak. Az indusztriális társadalom-fejlődési szakaszt Észak-Amerika- és Nyugat-Európa-szerte a nagyipari méretekben folytatott futószalagos technológiájú tömegtermelés (fordizmus), az ipari munkásságnak a foglalkoztatottak körén belüli 40-50 százalékos részaránya, a tartósan magas adókulcsok, a vegyes gazdasági modell, valamint a csaknem teljes foglalkoztatottság jellemezte.
Azonban a ’70-es évek folyamán az energiahordozók árszínvonalának ugrásszerű emelkedése folytán jelentős gazdaságszerkezeti változások indultak meg a kapitalista centrum országokban. Kezdetét vette a reálgazdaságot korábban domináló nehézipari szektorok leépülése, amely trenddel párhuzamosan ugrásszerűen emelkedett a szolgáltatások GDP-n belüli részaránya. Mindemellett a nemzetállamok eszközrendszerével természetszerűleg ellenőrizhetetlen globális szférában, vagyis a pénzgazdasági jellegű „áramlások terében” kibontakozó (utóbb információs, illetve újgazdasági jelzővel illetett) innovatív ágazatok köre rohamosan megerősödött a „helyek vagy lokalitások teréhez” köthető tradicionális reálgazdasági szegmentumok rovására. Az indusztriális társadalom spontán módon megkezdte átalakulását posztindusztriális (információs) társadalommá az ezen megatrendet kutató világhírű szociológus (M. Castells) terminológiájával élve. Ilyen körülmények között (leginkább az általánossá váló nagyvállalati adóelkerülési gyakorlat és az államadósság-refinanszírozási költségek fokozódása okán) nyilvánvalóan a jóléti állam fenntartása (pláne annak további bővítése) immár finanszírozhatatlanná vált.
A gazdasági korszakváltás ugrásszerű társadalmi változásokat generált, amelyek következtében a polgároknak felelősséget kell vállalniuk önmaguk sorsáért, illetve annak aktív alakításáért. Ezen első hallásra kifejezetten pozitív csengésű, már-már a hagyományos polgári mentalitást sugalló – egyúttal a hazai közgondolkodást máig mérgező – korszellembeli fordulatot hatásosan ragadja meg az információs társadalomnak a szociológiában használatos másik elnevezése: a kockázat társadalom (a folyamatot kutató A. Giddens szavaival). Az ebből eredő folytonos innováción alapuló mentalitás jelenti az újgazdaság fejlődésének társadalmi talapzatát (legalábbis ezen irányzat szerint). A változások valóban (ellen)forradalmi erejét mutatja, hogy a ’70-es években az USA-ban létrejövő 20 millió új munkahely 90 százaléka az információs gazdaság keretei között alakult ki, amelynek következtében az évtized végére az újgazdaságban foglalkoztatottak száma megduplázódott, megközelítve a gazdaságilag aktív lakosság 2/3-ának mértékét. A ’60-as években felgyorsuló társadalmi individualizáció következtében sokrétűbbé és változékonyabbá váltak a fogyasztói igények, amelyeket a döntően nagyipari keretek között zajló addig domináns uniformizált tömegtermelés egyre kevésbé volt képes kiszolgálni; vagyis a tömegfogyasztás korszakát felváltotta a rendkívül differenciált lakossági kereslettel fémjelezhető fogyasztói társadalom szakasza.
Mindezzel párhuzamosan (részben az olcsó fogyasztói hitelek rendelkezésre állása révén) trendszerűen nőtt a szabadon elkölthető jövedelemrész, valamint a munkaidő csökkenése miatt egyúttal fokozódott a szabadidő is, amely egyidejű trendeknek betudhatóan a szolgáltatói szféra forgalma tartósan bővült, ami az újonnan létrejövő kisebb családi cégek és az innovatív középvállalkozások versenyképességét erősítette a nagyvállalatok kárára. E folyamattal szoros összefüggésben számottevően emelkedett az önfoglalkoztatók számaránya is.
A ’70-es években lezajló „kisvállalkozói forradalomnak” köszönhetően az évtized végére a kkv-szektor foglalkoztatta az Egyesült Államok munkavállalóinak több mint felét (52 százalékát), és adta az USA GDP-jének közel felét (48 százalékát); emellett ekkorra már a cégek 97 százaléka volt önfoglalkoztató mikrovállalkozás vagy pár fős alkalmazotti állománnyal bíró kisebb családi cég. Azonban a ’80-as évek elején alapított 600 ezer kkv legproduktívabb része (12-15 százaléka) már nem a tradicionális családi vállalkozási szektorokból került ki (építőipar, kiskereskedelem, vendéglátás, agrárium), hanem az innováció motorjaként a high-tech gazdaságból. Ez utóbbiak 2,5-szer innovatívabbnak bizonyultak, mint nagyipari versenytársaik. A kisvállalkozások és a nagyvállalatok közötti viszony a korábbiakhoz képest a folyamat végére sokkal kiegyensúlyozottabbá vált a beszállítói hálózatok kialakulásával és a tőkekoncentrációt tovább fokozó cégfelvásárlási megatrend tartós érvényesülésével.
Paradox módon a kommunikációs forradalommal elkezdődő globalizáció szekunder hatásaként a társadalmiság számos alrendszerében decentralizációs folyamat vette kezdetét. E gazdasági tendencia – amelynek során az eleve atomizált kisvállalkozói termelés és az utóbb gyorsan terjedő nagyvállalati szervezeti decentralizáció szerepe felerősödött – a korábban domináns nagyipari szféra mellett idővel a politikai és igazgatási területen is éreztette hatását. Csakúgy, mint a globalitás intézményei, a lokális (regionális, tájegységi) szféra is megerősödött a nemzetállami szint rovására, ami a központi kormányzattal szemben zsigerileg kritikus, tradicionálisan lokálpatrióta angolszász konzervativizmus számára további felhajtóerőt jelentett önnön központjában.
A jóléti állam túlszabályozottsága és inflációt gerjesztő túlköltési hajlama okán ekkortájt számos tekintetben önnön kulturális, gazdasági, társadalmi létalapjait számolta fel. Addigra a New Deal kezdetétől számított félszázados fennállásának legfőbb eredménye a munkásosztály polgárosodása, vagyis az alsó-középosztály számottevő kiterjesztése volt. Viszont a modell árnyoldalaként elharapózott (leginkább a szegények adójaként ismert) inflációs trend éppen az alsó középréteg munkajövedelmeit és megtakarításait erodálta kritikus mértékben a gazdaság-szervezési modell végnapjaiban. A keynesi iskolát követő korszak az önnön legitimációját biztosító alapvető jóléti funkció megőrzésének kizárólag a bürokratikus apparátusok mértékének ugrásszerű bővítése árán tudott megfelelni, ami éppen az állam primer fókuszterületein generált számottevő lakossági ellenérzéseket. A ’70-es évek végétől napjainkig azt propagálja a neokon jobboldal, hogy a magas állami redisztribúció haszonélvezői nem a legrászorulóbb csoportok, hanem maguk a modellt irányítását végző (egyre terebélyesebb) közületi apparátusok (amiben volt némi igazság).
Tulajdonképpen egyfajta torz (horizontális) redisztribúció megvalósulását láttatták, amelynek keretében a piaci középosztály adóit nagyrészt az állami középosztály támogatására fordították az államok a segélyezett körre való állandó hivatkozással. E vélelemből fakadóan a korábbi jóléti konszenzust fokozatosan feladta a jóléti állam aránytalanul magas közterheit viselő felső-középosztály ideológiája hatására az annak előnyeiből korábban részesülő – ennek hatására középosztályosodott – szakmunkás réteg is. Ezen – a neokonok révén mesterségesen generált társadalmi – konfliktus révén az alkalmazotti, bérmunkás csoportok szembeállítása sikerrel realizálódott, hiszen a sokszor önfoglalkoztató munkásarisztokráciát eredményesen állították szembe a nagyipar bérmunkás csoportjaival.
A folyamat részeként a baloldal csaknem mindenütt a jóléti bürokrácia (azaz a képzett nagyvárosi értelmiségi réteg) pártjává vált (lásd a johnsoni fehérgalléros liberalizmust), amely közeg számára a jóléti állam fenntartása egzisztenciális létkérdéssé vált, míg az újjobboldal eközben antielitista retorikával nyitott a kékgalléros alsó-középosztály irányába, és támogatni kezdte egyre gyakoribbá váló „adólázadásaikat” (ezek közül a legelső a kaliforniai Prop 13 mozgalom volt még Reagan ottani kormányzósága alatt). Orbán e korántsem nóvumértékű (sőt meglehetősen avítt) szellemi trend részeként kezdte pár éve elhangzott beszédei alkalmával egyre többször szó szerint „diplomás kommunistákként” láttatni napjaink nagyvárosi baloldali választóit.
A fenti megatrend keretében zajló gazdasági decentralizációval párhuzamosan a politikában is nőtt a decentralizációs igény: ennek jeleként az ’70-as évek folyamán az USA tagállami és helyi szintű hivatalaiban 4 millió új munkahely létesült, miközben a központi kormányzati szervek létszáma nem emelkedett a korábbi szinthez képest. Ezzel szemben az orbánizmus a települési és a megyei önkormányzatok intézményrendszerét helyezte át a központi (kormányhivatali, minisztériumi) szervek égisze alá, amivel elsőként helyezkedett szembe a vonatkozó nyugati neokon trendekkel a jobboldali kormányzatok közül.
A neokonok szerint gazdaságilag önmaga felszámolójává vált a jóléti állam, mert szociális transzfereivel aláásta a gazdaság ösztönzési mechanizmusait, és a működtetése érdekében fenntartott magas adószint – legalábbis a neokon bírálók nézőpontjából – tartósan visszafogta a gazdaság növekedését, valamint mérsékelte a magánszektor távlati beruházásokra fordítható tartalékképzési potenciálját. A szociál-liberalizmus és a liberál-konzervativizmus a korszakváltástól kezdődően helyet cseréltek egymással a politikai palettán: előbbi status quo őrző (vagyis a jóléti államot védelmező) pozícióval bírt, míg utóbbi a spontán társadalmi és gazdasági változások menedzselőjévé vált az angolszász szférában és a rendszerváltozási trend során, illetve az államszocializmus összeomlását követően Közép-Európa számos pontján. Paradox módon az öreg kontinens nyugati felére egy emberöltővel később (az egyként atlantista Sarkozy és Merkel időszakában) érkezik el a neokon forradalom (Nagy-Britanniát leszámítva), mint a posztszocialista tömb államaiba.
Felettébb nehéz eldönteni, hogy vajon a Reagan és Thatcher nevével fémjelzett ’80-as évekbeli neokon korszak generálta mesterségesen a társadalmi szerkezetváltást, vagy a csaknem egy évtizeddel korábban a nyersanyagár-robbanással kezdetét vevő spontán pénzügyi trendek sorozata volt a korszakváltó tendencia primer kiváltó oka. Mindenesetre a neokon kormányzatok hozzáigazították társadalompolitikájuk fő csapásirányát e gazdasági reálfolyamatokhoz, azaz korlátozták (térségünkben néhol felszámolták) a jóléti állam intézményrendszerét, valamint növekedés fókuszú gazdaságpolitikájuk révén igyekeztek elősegíteni és felgyorsítani (a szerintük pozitív irányú) változásokat. A neokonzervatív forradalmat sok tekintetben megelőzte (és egyben megalapozta) a társadalmi individualizáció és a gazdaságban elinduló – a nagyipari összeomlás okán nagyrészt kényszerű – „kisvállalkozói forradalom. Hiszen Thatcher és Reagan alatt éppúgy tömegesen váltak önfoglalkoztatóvá a nagyvárosi szakmunkások, miként a közép-európai rendszerváltás éveiben (sajátos hazai kifejezéssel élve) kényszervállalkozóvá.
Reagan hatalomra kerülését megalapozta az USA gazdasági súlypontjának a déli és nyugati államokba való áttolódása, amely trend elsősorban a fegyvergyártási vertikum és a petrolkémiai ipar megerősödésének, valamint a kaliforniai központú számítástechnikai szektor megjelenésének volt köszönhető. A ’68-as diákmozgalom utáni évtizedben a fenti államokat magába foglaló úgynevezett Sun Belt (Napfény Övezet) térségében jött létre az USA új munkahelyeinek kétharmada, ez is jelzi az Egyesült Államok gazdasági központjának a korábbi New-York-Chicago-Detroit közötti tengelyről a Los Angeles-Houston-Miami közöttire való áthelyeződését. Kalifornia, Texas és a Florida-láncolat virágkora jelzi ezen alapvető átrendeződés hozadékait, ami a közgondolkodást meghatározó populáris filmkultúrában alapvető jelleggel reprezentálódott évtizedeken át (például Elfújta a szél, Dallas, Miami Vice, San Francisco utcáin).
Ezzel párhuzamosan ezen évtizedben a Napfény Övezeten belüli nagyvárosok és az óceánok mentén fekvő gigapoliszok agglomerációjába tartozó amerikai szuburbán térségek – több évtizede e lokációkat sújtó elnépesedési trendek váratlan lezárultát követően – ismét általános fejlődésnek indultak: a szóban forgó nagyváros közeli vonzáskörzeti lokációk amellett, hogy 3,5 millió új (döntően a szolgáltatói szektoron belüli) munkahellyel gazdagodtak, összességében lélekszámuk terén is bő 15 százalékkal gyarapodtak Reagan elnöksége alatt. E trendek azóta is szünet nélkül érvényesülnek, hiszen a középnyugati térség és a Dél nagy része (leginkább a Texasi-öböl térségét és Floridát leszámítva) mára érzékelhetően kiürült, miközben a partvidékek Amerikája napjainkra túlnépesedett, ami az indusztriális korszak népesedési trendjeihez képest azzal ellentétes tendenciát mutat.
A neokonzervatív kormányok mindegyike koherens gazdaságélénkítő programot dolgozott ki és indított útjára, amelynek forrása a jóléti rendszerekből (mindenekelőtt a közoktatásból és az állami egészségügyből) kiszivattyúzott forrásállomány és az állami hitelfelvétel volt. Miként az Magyarországon is érzékelhető immár másfél évtizede. Habár a Thatcher, Reagan, idősebb és ifj. Bush, valamint Trump vezette kormányzatok sok tekintetben különböző gazdasági történelmi környezetben működtek, gazdaságpolitikájuk összevetésekor (a nyilvánvaló ideológiai azonosságuk következtében) számos párhuzamosság figyelhető meg, ami Amerikán túlmenően az ezredfordulótól eltelt bő egy emberöltő során meghatározó hatással bírt az öreg kontinens viszonyaira is. E trend keretében született és jutott sikerre mifelénk az orbánizmus ideológiája.
