A közjót elvétve szolgáló orbánizmus elmúlt másfél évtizedének teljesítménye még neokon mérce szerint is pusztán középszerűnek minősíthető. Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének befejező része.
1. A máig mintaértékűnek maszkírozott thatcherizmus
A hozzávetőlegesen egy időszakban jelentkező, illetve egyidejűleg lezajló (egymással állandó interakcióban lévő) brit thatcherizmus (1979-1991) és amerikai reaganomics (1980-1988) közgazdaságtani ideológiája a monetarizmus volt. Ezen elmélet a költségvetés-politika évszázados primátusa helyett (amely dogmát az egymással élesen szembenálló fiskális-restrikciós jellegű neoliberális irányzat és az anticiklikus alapállású keynesiánus iskola egyaránt képviselt) az elhúzódó gazdasági válság megszüntetését szinte kizárólagosan kamatpolitikai és árfolyam-politikai (azaz együttesen monetáris) eszközrendszerrel vélte elérhetőnek.
A neokon gazdaságpolitika másik elemét a kínálatoldali gazdaságtan adta, amely tudományos iskola a növekedési dinamika fokozását a jelentős mérvű adóteher-enyhítés révén megvalósított beruházásiráta-emelés útján kívánta elérni. (Az adócsökkentésnek természetesen emellett van a belső fogyasztást serkentő keresletélénkítő vetülete is.) E két alapelvnek a kormányzati gazdaságpolitika középpontjába való állításával a neokonok a korábbi elosztás-centrikus gazdaságpolitikát növekedésközpontúval váltották fel önnön értelmezésükben (lásd az orbánizmus szakadatlanul erőltetett növekedési programjainak sorát). Elvetették az árfolyam-leértékelés útján történő exportélénkítés baloldali politikáját (amit hazánkban csaknem minden kormány alkalmaz a ’90-es fordulat óta), mert azon módszertan hosszútávon konzerválja a termelési szerkezet versenyképességi deficitjeit. (Orbán e tekintetben atipikus neokon, hiszen a forintárfolyam állandó gyengítése a korábbi baloldali liberális kormányzati korszakhoz hasonlóan az Orbán-éra eszköztárának is része napjaink Magyarországán.) A gyökeresen új monetáris politika alkalmazását azon alapvető körülmény indokolta, amelynek keretében az angolszász térségben a ’70-es évek folyamán kialakuló gazdasági válság újszerűségét a korábban még sosem tapasztalt stagfláció (vagyis a párhuzamosan fennálló magas inflációs ráta és a stagnáló gazdaság együttesen érvényesülő) jelensége adta. Éppúgy, miként az megfigyelhető a pandémia, valamint az orosz-ukrán konfliktus és a gázai háború óta zajló válságkorszakban is hazánkban.
Az orbánizmus avítt gazdaságtana I.
Vajon miben hasonul az Amerikát az elmúlt bő két emberöltő alatt végletesen eladósító neokonzervatív irányzathoz, illetve mely vonatkozásban tér el attól az Európában már rég lejárt neokon lemezt leporoló orbánizmus? Pétervári Zsolt nagyívű esszéjének első része.
Thatcher a monetarizmus jegyében szakított a baloldali iskola nyomására Nagy-Britanniában akkor már csaknem fél évszázada töretlenül alkalmazott (már-már közgazdasági tabuvá rögzült) árfolyam-politikai tradícióval, amely a nemzeti valuta többszöri (a dollárral és a német márkával szembeni) nagyarányú leértékelését jelentette (1931, 1949, 1967 és 1976 folyamán) a brit exportágazatok ároldali (és korántsem minőségoldali) versenyképességének elősegítése érdekében a világpiacokon. A vaslady kormányra kerülésének első évében bevezette a Középtávú Pénzügyi Stratégia (MTFS) elnevezésű programot, amelynek középpontjában afféle primer gazdaságpolitikai eszköz gyanánt a fontárfolyam megvédése állt ettől kezdve csaknem három kormányzati cikluson keresztül (fontos megjegyezni: ekkortájt a jegybank még kormányzati irányítás alatt állt Nagy-Britanniában).
A legaktívabb és legjelentősebb neokon népszerűsítője a fenti változássorozatnak Milton Friedman közgazdász volt, aki monetarista ellenforradalomként nevesítette e gazdaságpolitikát, amelynek köszönhetően vitathatatlanul felgyorsult a gazdasági korszakváltás folyamata Nagy-Britanniában. A gyökeresen új narratíva alapján kidolgozott gazdaságpolitika pozitív makrogazdasági következményei (az erősödő fontárfolyam, a csökkenő infláció és a süllyedő kamatlábak formájában) viszonylag hamar megmutatkoztak. A ’79-ben még 23 százalékos inflációs rátát (ami a szegények adójaként leginkább a brit alkalmazotti rétegek vásárlóerejét csökkentette, illetve a nyugdíjas generációkat sújtotta a szigetországban) Thatcher első ciklusának végére (’83-ra) a korabeli Európában egyedülálló módon 4-5 százalékos szinten sikerült stabilizálnia a neokon kormányzatnak.
Mindennek azonban hatalmas reálgazdasági ára volt: a világháború utáni brit gazdaságtörténet legmélyebb recessziója következett be váratlanul, amelynek mélypontján (’80-’81-ben) az ipari termelés 14 százalékkal, a GNP 3,2 százalékkal csökkent. Vagyis a gyenge fontárfolyam útján korábban államilag közvetve dotált alacsony hozzáadott értékű, globálisan akkor már többnyire versenyképtelennek bizonyuló brit exportágazatok (például agrárium, élelmiszeripar, nehézipar, bányászat) jelentős mértékű leépülése következett be a nemzeti valuta számukra túlságosan erőssé váló árfolyama következtében.
A ’60-as és a ’70-es évtized során a termelékenységi versenyben folyamatosan lemaradó brit gazdaság a ’80-as évek alatt nemcsak behozta korábbi lemaradását a korabeli globális élvonalhoz képest, hanem egyenesen megközelítette a korszakban éllovas Japán ipari termelékenységének mértékét is. Ez volt az úgynevezett „termelékenységi forradalom”, amelynek számottevő sikerei mellett meg kell említeni a néhány év leforgása alatt egyről 3,5 millióra (!) duzzadó (néhol egyenesen 20 százaléknyi mértékű munkanélküliségi rátát jelentő) állástalan tömeg megjelenésében kicsúcsosodó árnyoldalait is. Az alacsony képzettségű, idősebb, főként az elmaradottabb egykorvolt bányaipari és nehézipari térségekben (mindenekelőtt Skóciában és Walesben) élő kékgalléros rétegek komoly egzisztenciális válságba kerültek ekkortájt; őket nevezte a népnyelv „Maggie millióinak”. Mindezzel párhuzamosan a főleg dél-angliai, szakképzett, feltörekvő csoportok körében rohamosan terjedt az önfoglalkoztatás gyakorlata: a ’80-as évek jelentős munkanélküliségének idején számuk 2,5 millióval (összességében 18 százalékkal) emelkedett. A munkaerő-piaci és szerkezetváltási trendek ekként zajlottak le a rendszerváltó Közép-Európában is egy bő évtizeddel később, így katasztrofális egzisztenciális hatásukról vannak emlékei a magyar olvasóközönség nagy részének.
Azonban a versenyképtelen szektorok leépítése (és az ennek nyomán ideiglenesen kibontakozó recesszió) önmagában nem jelentett volna többet egy átlagos (csak a korábbi fiskális helyett monetáris jellegű) kormányzati megszorító intézkedéscsomagnál, ha nem párosul mindez (a későbbi növekedést és újabb eladósodást megalapozó) gazdaságfejlesztési célú fiskális aktivizmussal. Az amerikai történésekhez kísértetiesen hasonló módon a közszolgáltatásokat sújtó restrikció (főként a vasúti közlekedés, az egészségügy és a közoktatás) révén megtakarított közforrások terhére finanszírozott állami tudásipar-fejlesztés Thatcher második ciklusára tehető. Leginkább előremutató volt ezen intézkedések közül a londoni pénzügyi központ (a docklands-i City) „Big Bang”-nek nevezett közületi fejlesztése, amely korszakalkotó ingatlanfejlesztési és infokommunikációs grand projektet az építőipar bővülése és az ingatlanpiac fellendülése követte. A neokon korszak végére a munkanélküliségtől leginkább sújtott (korábban elmaradott bányászati és nehézipari régiókban) a kormányzati beruházási kedvezmények és a megvalósuló társaságiadókulcs-csökkentés hatására megjelentek a magasabb hozzáadott értékű „klasszikus” iparágak (például hadiipar, vegyipar), valamint a legmodernebb újgazdasági szektorok első képviselői is (például a számítástechnika ipar kibontakozása a „skót szilícium-völgyben”). Ez utóbbi szféra majd a Major-kormány és a Blair-kabinet alatt erősödik meg (a thatcheri alapoknak köszönhetően); betetőzve a gazdasági és társadalmi korszakváltás emberöltőnyi folyamatát. Fontos megállapítani, hogy az orbánizmus ugyan jelentős forráskivonást hajtott végre – a többi neokon kormányzathoz hasonlóan – a közszolgáltatások kárára, azonban mindeddig adós maradt a brit és amerikai példához hasonló innovációs fordulat megvalósításával.
A thatcherizmus fenti áttekintéséből is kitűnik, hogy a neokon gazdaságpolitika jelentős fejlesztési funkciókat tartott meg az állami eszközrendszer keretei között, vagyis alapfilozófiája folytán az irányzat korántsem híve a minimális állam koncepciójának minden téren (legfeljebb a jóléti rendszerek vonatkozásában antietatista), azonban nem dotál versenyképtelen ágazatokat (még az általuk foglalkoztattak magas számára való tekintettel sem). Emellett a neokon gazdaságpolitika középpontjában az állami tulajdonlási, jövedelem-elvonó és szabályozó funkciók gyengítése (privatizáció, adócsökkentés, dereguláció) révén, valamint monetáris eszközök által megvalósuló versenyképesség-növekedés áll, amellyel nem párosul középosztályi reáljövedelem-vesztés, hanem inkább a roncstársadalmi csoportok és az alsó-középosztályi rétegek kisegzisztenciái látják kárát a jóléti transzferek radikális szűkítésének (miként az a brit példához hasonlóan hazánkban is végbement).
Társadalompolitikai szempontból a Thatcher-korszak a folyamatosan alkalmazott költségvetési takarékossági intézkedéscsomagjai ellenére a terebélyes brit felső-középosztály jövedelmi és kulturális kiszélesedését eredményezte (például az átlag feletti képzettséggel bíró dél-angliai szakmunkás réteg tekintetében). Egy átlagos brit középosztályi család reáljövedelme ezen időszak alatt (1979 és 1991 között) összességében 37 százalékkal emelkedett. Mindez egyenletesen oszlott meg a korszak egészében: a középosztályi lakossági csoportok szabadon elkölthető jövedelme éves szinten 3 százalék körüli mértékben bővült még a legkeményebb thatcheri restrikció (például a bányászsztrájk) alatt is. Vagyis Thatcher részben a középosztályi életszínvonal-emeléssel (azaz a szellemi humántényező korábbi relatív alulértékeltségének megszüntetésével) orvosolta a hatalomra jutásakor már tíz éve tartó strukturális válságot; mindez elengedhetetlenül szükséges volt a nagyvárosi vásárlóerő fenntartásához és az infokommunikációs szektor későbbi megjelenéséhez. A felső-középosztály jövedelmi pozícióinak folyamatos javulásával szoros összefüggésben az egész időszakot a belső piac bizonyos szegmentumainak élénkülése és a brit kkv-szektor további fejlődése fémjelzi. A korszak elejének – a transzformációs válságból adódó – recessziós szakasza alapvetően az ipari exportágazatokat érintette, a belső piacra termelő, döntően kis– és középvállalkozói szféra az aktív jövedelempolitika (például szja-csökkentés, reálbéremelés) hatására fokozódó középosztályi nagyvárosi keresletélénkülésnek hála (főként Dél-Angliában) tovább bővült.
Azonban mindennek rendkívül súlyos szociális ára volt a rurális és indusztriális térségek döntő részében. Ekkortájt fajul kezelhetetlen mérvűvé a nagyvárosok korábbi munkásnegyedeinek bűnözési hulláma, illetve ezzel párhuzamosan romlik a második világháború óta soha nem látott mértékben a valamikori nagyipari munkásság leszármazottainak képzettségi szintje, valamint ekkoriban válik tipikus tömegjelenséggé az addig a brit stadionok világától merőben idegen futballhuliganizmus is. A történelmi hitelesség kedvéért fontos megjegyeznünk: az orbánizmus a fenti neokon példát követve szintén a hazai felső-középréteg erőforrásait fokozta adójóváírások, kedvezményes vállalkozói és ingatlanvásárlási hitellehetőségek, valamint alacsony adókulcsok állandó biztosítása útján, miközben a népesség alsó felét-kétharmadát kritikus mérvű forráselvonással sújtott a közszolgáltatások színvonalvesztése és a korábbi szociális transzferek elvonása révén.
2. Az újgazdaság térnyerése az Egyesült Államokban – Reagan, a Bush-klán és Trump neokon ellenforradalma
Tekintettel arra, hogy a retorikai szinten gyökeres változásokat (azaz a „washingtoni mocsár lecsapolását”) ígérő Trump-kormányzat is teljes egészében a szokványos republikánus gazdaságpolitikai „csodareceptet” valósította meg az alacsony adószintre és a nagyvállalati szubvenciókra építve, így az amerikai republikánus irányzatnak az orbánizmussal szoros szövetségi viszonya okán felettébb javallott fókuszálnunk a máig – legalábbis a hazai rezsim szempontjából – mintaértékűnek tekintett trumpizmus szellemi mögöttesére. Annak betudhatóan, hogy a neokonzervativizmus kormányzati szerepe lassan ötvenévnyi múltra tekint vissza, jócskán adva van már a kellő időtáv az irányzat történelmi mérlegének megvonásához.
A rendkívül heterogén összetevőkkel bíró amerikai neokonzervatív gazdaságpolitikai mixet a fiskális elem mérsékeltebb jelenléte különböztette meg leginkább az Atlanti-óceán túlsó partján működő brit párjától, amely sajátosság révén az új gazdaságfilozófia gyakorlati alkalmazása sokkal kevésbé járt társadalmi konfliktusokkal, mint az akkortájt széles bázisú szociális ellenállást kiváltó brit esetben (gondoljunk példának okáért a brit bányászsztrájk történetére). Abból adódóan, hogy az USA-ban sosem létezett olyan széleskörű jóléti állam (ideértve a keynesi vegyes-gazdasági modell megvalósulását szolgáló, a demokrata kurzus alatt burjánzó intézményrendszer egészét), mint Nagy-Britanniában, így annak dekonstruálása sem lehetett olyképp radikális, miként a brit neokon közpolitika érvényesülése során. Miként azt korábban említettük: a gazdasági életben akkortájt már folyamatban lévő általános decentralizációs trend következtében egyre nőtt az igény a politikai decentralizációra, ami természetesen kihatott az amerikaiak adórendszerrel kapcsolatos igényeire is. Ebből adódóan az adócsökkentés sokkal központibb eleme a reaganomicsnak, mint a thatcherizmusnak volt, valamint az USA szuperhatalmi pozíciójából fakadó hidegháborús fegyverkezési szükségletek következtében a brit példához hasonló mérvű fiskális restrikció se jellemezhette az amerikai neokonzervativizmus kormányzati korszakát. Hiszen az államháztartási aktivizmus fenntartása szükségesnek bizonyult továbbra is a hidegháborús fegyverkezési dinamika megőrzéséhez, illetve a hadászati büdzsé Reagan alatti fokozásához.
A reaganomics alapvetően egy (a Republikánus Párton belüli) széles bázison formálódott gazdaságpolitikai kompromisszum eredményének tekinthető, amelynek során a kínálatoldaliak (vagyis az adócsökkentés-pártiak) a monetaristák (azaz a kamatcsökkentést és a nemzeti valuta árfolyamának védelmét vallók), valamint a mainstream neoliberálisok (tehát a klasszikus fiskális restrikció szükségességében hívők) között tartós és dinamikus alkumechanizmus kezdett formálódni. (Fontos megjegyezni, hogy a magas szinten állandósuló államháztartási hiány és az eladósodás felgyorsuló üteme miatt a második Reagan-ciklus során a fiskalisták távoztak a neokonok mögött felsorakozó széles republikánus koalíció szakmai holdudvarából.)
Az újgazdaság központjából (Kaliforniából) érkező kétciklusos kormányzó (Ronald Reagan) nyolcévnyi elnöksége alatt az USA számos gazdaságszerkezeti innovációt és makrogazdasági eredményt tudott felmutatni, amelyek legjava mára rég érvényét vesztette a korszak következtében napjainkra előálló adósságtömeg terhei alatt roskadozó Amerikában. A korábban magas infláció és a tartósan alacsony termelékenység okaként a neokonok a magas adószintet és a gyenge dollár segítségével életben tartott versenyképtelen exportágazatok társadalmi költségét jelölték meg (csakúgy, miként azt a brit esetben is láttuk). A berendezkedő neokonzervatív kurzus az elsődleges céljának tekintett növekedés felgyorsítása (valamint a vállalati beruházások serkentése és a lakossági megtakarítási ráta emelése) érdekében indította útjára a radikális mérvű adócsökkentési programját (ez volt az úgynevezett Gazdasági Fellendülési Adótörvény - Economic Recovery Tax Act). Közgazdasági szempontból Reagan elnök legkarakteresebb intézkedése tehát a nagyarányú adócsökkentés volt, a neokonok H. D. Thoreau (19. századi amerikai gondolkodó) nyomán – aki az első adófizetés elleni népmozgalom vezetője volt Amerikában – az alacsony adószintet tradicionális amerikai értékként láttatták a nyilvánosságban, így a közvéleményben egyre inkább közmegegyezés tárgyát kezdte képezni az általános adócsökkentés szükségszerűsége.
A számottevő személyi jövedelemadó-csökkenés, az újonnan bevezetett társasági adókedvezmények, valamint a vállalati nyereségadó korábbi legmagasabb 48 százalékos sávjának 34-re való leszállítása ellenére a szövetségi adóbevételek a GDP 20,2 százalékáról mindössze 18,2 százalékára csökkentek. Vagyis amellett, hogy az adócsökkentés hatására (1982-ben) egy tíz évig tartó recesszió mentes időszak vette kezdetét az USA-ban, jelentős mértében folytak be új bevételek is az államkasszába, amelyek nagyrészt képesek lettek volna ellensúlyozni az adócsökkentés miatt kieső közforrásokat. Azonban a fegyverkezési verseny látványos felgyorsításának finanszírozásához e tételek már elégtelennek bizonyultak.
A jelentős adócsökkentések teremtették meg a (korábbi demokrata időszakhoz képesti) radikális makrogazdasági fordulat alapvető feltételrendszerét. Ennek során a gazdaságpolitika súlypontja a lakossági megtakarításokról rövidtávon áthelyeződött a (belső piacot élénkítő) adócsökkentések révén generált többletfogyasztásra (aminek napjaink Magyarországán is láthattuk jeleit a belpiac stagnálását hozó Covid-krízis éveit megelőzően). Ezzel párhuzamosan az elfogadott vállalati adóteher-enyhítésnek és a továbbra is magas szintű működő tőkebeáramlásnak köszönhetően a beruházási ráta sem csökkent. Vagyis Reagan (a brit példához hasonlóan) igyekezett bővíteni a hazai vállalatok legfőbb piacául szolgáló (belső) lakossági fogyasztást, ezt a célt szolgálta (szintén a brit példához hasonlóan folyamatosan emelkedő felső-középosztályi reálbérszint mellett) az általa bevezetett államilag támogatott fogyasztási-hitelkonstrukció, valamint a fogyasztói bizalmat folyamatosan fenntartó viszonylag alacsony inflációs ráta és az ahhoz illeszkedő mérsékelt kamatszint. A gazdaságpolitikai fordulat hatására a (’81-ben még némi többletet mutató amerikai) külkereskedelmi mérleg hiánya rendkívül gyorsan alakult ki: 1984-re már elérte a 100 milliárd dolláros szintet, azonban mindezt – az alkalmazott közpolitika addigi átmeneti hozadékai láttán – negligálta a korabeli neokon kormányzat. A szóban forgó hibás döntésnek máig ható következményei lettek a szabad világot napjainkban is vezető nagyhatalom végzetes eladósodása formájában.
A demokrata Carter elnöksége alatt (a ’70-es évek második felében) a dollár rövidtávon 25 százalékos árfolyamveszteséget szenvedett el a legnagyobb kereskedelmi versenytársak (Japán és Németország) nemzeti valutáival szemben. A folyamatos dollár-leértékelések célja az amerikai ipar versenyképességének fenntartása volt (miként az akkortájt történt Nagy-Britanniában is). A Thatcher-kabinet azonos irányú intézkedéseivel párhuzamosan a Reagan-adminisztráció is áttért a korábbi vonatkozó monetáris gyakorlatot opponáló módon az alacsony inflációs ráta és az erős nemzeti valutaárfolyam kombinációját képviselő – a korszakban kifejezetten innovatívnak minősülő – új monetáris politikára. A ’80-as évtized első felében Nagy-Britanniához hasonlóan a pénzromlás ütemének megfékezése érdekében Amerika hatalmas áldozatot hozott: nemzeti jövedelmének közel ötödét (!) fordította az árstabilitás megteremtésének primer céljára.
E gazdaságpolitika alapvetően (a tényszerűen megállapítható reálgazdasági veszteségek ellenére) részben sikeresnek bizonyult már középtávon is: az infláció a reagani nyolc év alatt 13-ról 4 százalékra csökkent, amely trenddel párhuzamosan a termelékenység 1,8 százalékkal nőtt évente, a munkanélküliség 7-ről 4,4 százalékra történő csökkenése (azaz 8 millió munkahely létrejötte) mellett. Vagyis kijelenthető: a számottevő hatékonyság-javulás nem az elbocsátások következtében fokozódott elsősorban, hanem a technológia-intenzív ágazatok erősödése révén. Emellett az átlagos reálbér évi 1,9 százalékkal nőtt szemben a Carter alatti (többnyire az akkortájt felettébb magas inflációs rátának betudható) évenkénti reálbér-csökkenési ütemmel (amelynek évi átlaga e baloldali korszakban -0,8 százalék volt). A Thatcher-érához hasonlóan felgyorsult a felső-középosztály bővülési folyamata: a képzett nagyvárosi szakmunkásréteg csúcsa (a kapcsolódó brit trenddel megegyező módon) vállalkozóként integrálódott a piaci középosztályba, körükből került ki a növekvő számú önfoglalkoztató és kisvállalkozó többsége; őket nevezték akkoriban Reagen-demokratáknak, vagyis a korábban a demokrata szavazó közeg magasabb státuszú csoportjai a jobboldali táborhoz csatlakoztak az alkalmazott gazdaságpolitika körükben érzékelhető sikerei folytán (leginkább az amerikai Dél térségeiben).
Emellett a magánvagyonok átlagosan 8 százalékkal nőttek évente (főként az ingatlanárak és a vállalati részvények általános értékemelkedésének betudható módon), valamint a reagani két ciklus alatt a családok évi átlagjövedelme 4000 dollárral emelkedett. A gyermekvállalási kedv élénkítése érdekében a neokon kormányzat családi adózást vezetett be, amely baloldali kritikák ellenére nemcsak a jómódú családoknak kedvezett, hanem a társadalom kétharmadát kitevő széles amerikai középosztály egészének (habár a közszolgáltatások addigi színvonalának trendszerű leépítése e többletjövedelmek javát utóbb erodálta).
A neoliberális közgazdászok kritikáját azzal váltotta ki a reaganomics, hogy az amerikai történelem legnagyobb arányú adócsökkentésével egyidejűleg nemzetbiztonsági okokból nem csökkentette radikálisan a védelemipari közkiadások szintjét és a szektort koordináló központi állami bürokrácia létszámát, aminek következtében addig soha nem látott mértékű költségvetési hiány alakult ki. Valójában Reagan 29 százalékkal csökkentette a központilag finanszírozott népjóléti programokra fordított állami kiadásokat (!), azonban az így megtakarított közforrásokat nem a költségvetési hiány lefaragására és az államadósság csökkentésére fordította, hanem a globális fegyverkezési verseny (nem mellékesen innováció-serkentő és magas képzettséget igénylő munkahelyeket teremtő) felgyorsítására. A ’80-as évek alatt végig toronymagas (majd a hidegháború lezárultát követően természetszerűleg mérséklődő hadikiadások folytán a Clinton-korszakban könnyűszerrel mérsékelt) költségvetési hiány átlagosan évi 300 milliárd dollár körüli mértéke szinte pontosan megegyezett a védelmi kiadások összegével az első neokon kormányzat korszakában.
A Reagan által meghirdetett „csillagháborús program” útjára indítása a biztonságpolitikai célokon túlmenően gazdaságfejlesztési tervnek is minősült. A brit esetben éppúgy látható ugrásszerű védelmi kiadás-emelkedés hozzájárult az (erősödő nemzetivaluta-árfolyam miatt) exportpiacait vesztő angolszász ipar romló pozícióinak részleges belföldi ellentételezéséhez (a fokozódó állami védelemipari megrendelések folytán), az ipari szerkezetváltás elősegítéséhez, valamint a technológiai előny megszerzéséhez. A hadiipar kormányzati támogatásának technológiai eredményei nélkül (amelyekből később számottevően profitált a számítástechnika-ipar is) nem alakulhatott volna ki a nyugati-parti újgazdasági ökoszisztéma innovatív exportbázisa. E tekintetben fontos tényezőnek bizonyult a ’80-as évek radikális neokon adócsökkentési politikája is, amelynek hatására Kaliforniában innovációs kisvállalkozások sora alakult; az állami hadiipari megrendelések mellett e garázscégek szerepe egyenesen felbecsülhetetlen a Szilícium-völgy high-tech iparának létrejöttében. Vagyis ezen innovatív szegmentumot nem pusztán a piaci folyamatok spontán alakulása teremtette meg, hanem az informatikai ágazat virulenciája az azt megalapozó évtizedes állami szerepvállalás révén állhatott utóbb elő (éppúgy, mint a brit fehérköpenyes gazdaság esetében az egykori bányavidékeken).
Mindez bizonyítéka a neokonzervatív gazdaságfilozófia azon vonásának, amely nem tart eleve elfogadhatatlannak a gazdasági életbe történő mindennemű állami beavatkozást. Ezen gyakorlati példák alapján megállapítható, hogy a kínálatoldali gazdaságtannak jelentős keresletoldali elemei is vannak; amelyek közé sorolható a belső piacot erősítő intézkedések mindegyike: a lakossági fogyasztás élénkítésétől az állami hadiipari megrendelésekig bezárólag. A neokon kínálatoldali politikát (különösen annak jelentős hiányt felhalmozó amerikai válfaját) szokás új merkantilizmusként is jelölni. Utóbbi megnevezés arra utal, hogy a reagani vezetés deklaráltan makrogazdasági prioritást váltott. A neokonzervatívok ugyanis felismerték, hogy a korszakváltáson áteső amerikai gazdaság jövője szempontjából többé nem a – szerintük legfeljebb ideiglenesen – romló egyensúlyi mutatók alakulása a meghatározó, hanem sokkal inkább annak kérdésköre tekinthető központi jelentőségűnek, hogy az Egyesült Államokba érkező iparcikk-behozatal, befektetői tőkeállomány és (az agyelszívás miatti) humántőke-állomány középtávon összességében képes legyen fedezni a keletkező makrohiányokat.
E stratégia időszakos sikerei kapcsán megállapítható, hogy az újgazdaság térnyerésének alapvető hatásaként a globális gazdaság perifériatérségeiben termelt reálgazdasági cikkek behozatalán elszenvedett veszteségeknél a centrumban működő információs jellegű szolgáltató szféra sokkal jelentősebb komplex (társadalmi, gazdasági, kulturális) hozadékokat generált az USA területén (legalábbis a neokon dogma értelmében). Mindezen összefüggéseket a neokonzervatív irányzat értette meg legkorábban. Az alapvető probléma a globalizmus primer centrumának számító Amerika szempontjából abból eredt, hogy a neokonok a modell hozadékaiból nem fordítottak kellő mérvű erőforrásokat az adósságráta mérséklésére.
A modell – neokon agytrösztökben serénykedő – kidolgozói már annak létrehozásától kezdve alapvetően pozitív értéktársításokat fűztek a kínálatoldali gazdaságpolitikához, ugyanis előbb-utóbb minden réteg számára érzékelhető hozadékokat megjelenését remélték a mindennapok szintjén eme gazdaságfilozófia elveiből levezetett gyakorlati relevanciájú eszközrendszer tartós érvényesülése esetén. Akkortájt e vélelemnek betudhatóan nevezték „lecsepegő gazdaságnak” (trickle down economy) a neokon gazdaságpolitikát az irányzat kormányzati kulcspozíciókban lévő reprezentánsai.
A kínálatoldali iskola baloldali és neoliberális ellenzői a folyamatosan romló hiánymutatók miatt egyaránt rendkívül károsnak ítélték e kormányzati orientációt, ezért „fekete mágia gazdaságtannak” nevezték el azt. Összességében azonban megállapítható, hogy a reaganomics a korszakváltás keretében már évekkel korábban elkezdődött társadalmi és gazdasági folyamatokat erősítette fel, aminek betudhatóan megalapozta az USA (Nyugat-Európával és Japánnal szemben közel egy emberöltőig meglévő) vitathatatlan versenyelőnyét. Negatívumként ténylegesen megemlíthető, hogy a ’80-as évtized végére kialakult minden idők legmagasabb amerikai államadóssága és költségvetési hiánya, azonban ennek mértéke elsősorban nem a nagyarányú reagani adócsökkentés következtében halmozódott fel, hanem a fegyverkezési verseny újbóli elindítása (az úgynevezett „csillagháborús terv” meghirdetése) folytán, amelynek köszönhetően az USA néhány évvel később váratlan gyorsasággal nyerte meg a fél évszázadon keresztül legyőzhetetlennek vélt szovjet birodalommal szembeni hidegháborút.
Az izolacionista jobboldali körökben népszerű Ross Perot milliárdos üzletember függetlenként történő indulása folytán a Reagan alelnökeként egy ciklussal korábban hatalomba került idősebb Busht ugyan „elütötte” ’92-ben a választási matematika a közvélemény számára addig biztosnak tűnő második ciklusától, de a neokonzervativizmus költségvetési felelőtlenségétől köztudomásúlag idegenkedő volt CIA-igazgató vélhetően egyébként se folytatta volna maradéktalanul a Reagan-korszak pénzügypolitikai irányát. Az ismeretlenségből előtörő korábbi Arkansas állambeli demokrata kormányzó (Clinton) két egymást követő elnöki ciklusa során helyreállította a neokonok alatt megbomló államháztartási egyensúlyt, amely eredményes költségvetés-politikai törekvés primer hozadékaként a GDP-arányosan napjainkban már a 100 százalékos szintet is meghaladó (nominálisan 97,1 billió dollárra tehető) amerikai államadósságot uralma végére 60 százalékos mértékűre csökkentette.
A környezetvédelem ügye iránt elkötelezett addigi demokrata alelnök (Al Gore) 2000-ben történt legyőzését követően Ifjabb Bush és ízig-vérig héja alelnöke (Dick Chaney) vezetésével nyolc esztendő kényszerű szünet után Washingtonba újfent visszaköltöző neokonok ismételten az egekbe tornázták az államadósság-rátát fegyverkezési programjukkal és háború centrikus külpolitikai stratégiájukkal (leginkább az afganisztáni konfliktus és az újabb iraki háború kirobbantásával). Az eladósodási szint Amerikában a neokonok primer örökségeként azóta is megállíthatatlanul növekszik, amit az is jelez, hogy az IMF vonatkozó kimutatásai szerint az USA államadósság-rátája 2054-re 166 százalékra fog emelkedni a szabad világot vezető hatalom akkori nemzeti össztermékéhez mérten.
A 2000-ben hivatalba lépő ifj. Bush kormányzásának kezdetétől a kínálatoldali (adócsökkentés-preferáló, a költségvetési hiányt negligáló) közgazdasági iskolát követte. A 2001-2003 között megvalósított 1700 milliárd dolláros adócsökkentés hatására a ciklus végére a folyó fizetési mérleg és a költségvetés éves együttes hiánya 1000 milliárd dolláros (!) szintre emelkedett. A helyzetet tovább súlyosbította a tőkepiacot és a hitelezési szférát egyoldalúan preferáló – kisebb szünetekkel Reagan óta zajló – deregulációs politika következtében kibontakozó amerikai jelzálogpiaci válság következtében 2008 őszén kirobbanó globális pénzpiaci krízis (amelynek következményei hazánkban is közismertek).
Az Afganisztán és Irak elleni háború gigantikus költségvetése miatt a Clinton-korszakban felettébb kedvező makromutatók villámgyors romlása folytán újratermelődő makrogazdasági egyensúlytalanság orvoslására a Bush-adminisztráció egy hagyományos neokon adócsökkentési (növekedés-generáló) programot fogadtatott el a Kongresszussal. Ifjabb Bush (Reagant idéző) érvelése szerint az átlagos adószint és a deficit mértékének egyszerre történő csökkentése reálisan megvalósítható.
A nagyarányú adócsökkentés politikája a korabeli részeredmények fényében átmenetileg a neokonokat igazolta (legalábbis rövidtávon): az adóbevételek 2005 folyamán (az amerikai gazdaságtörténetben kizárólag a 24 évvel korábbi reageni eredményekkel összevethető módon) 15 százalékal emelkedtek. 2006-ban további 11 százalékos emelkedés ment végbe, amely még mindig jelentős mértékben meghaladta a korszakban átlagos 7,5 százalékos bevétel-emelkedési szintet. A GDP-hez mért költségvetési hiány 2007 egészében mindössze 2,6 százalékra volt prognosztizálható a krízis kirobbanását megelőzően. Az elnök második ciklusa végére úgy tűnt, hogy a központi büdzsé hiánya 1,3 százalékos szinten fog stabilizálódni. Az adócsökkentési politika révén a Bush-kormányzat második négyéves periódusa alatt több mint a felére csökkent volna a költségvetés hiánya, ha Reaganhez hasonlóan nem költ a kormányzat erőn felül újabb és újabb fegyverrendszerek kifejlesztésére és vásárlására. A világhegemónia áraként Amerika ekkoriban már egymaga többet költött hadászati célokra abszolút értékben, mint a többi regionális nagyhatalom együttvéve, amit rendkívüli módon sínylett meg mára az USA gazdasága és a társadalma.
A második elnöksége végén kirobbanó jelzálogpiaci krízis miatt Ifj. Bush egy – a republikánusok piacpárti jobbszárnya és a demokraták antikapitalista balszárnya részéről egyaránt elvetett – unortodox kríziskezelő programot fogadott el, amelynek révén több globális autóipari konszern került – korábban elképzelhetetlen módon – állami tulajdonba, valamint ezzel párhuzamosan számos pénzintézet részesült pénzügyi mentőcsomagban. E lépéssorozat a neokonzervatív gazdaságpolitika végének volna tekinthető, ha nem lépett volna színre 2016-ban Trump, aki újfent az addigra már rég elátkozottnak vélt neokon receptekhez nyúlt vissza populáris köntösbe csomagolt javaslatai terén. A korábbi jobboldali kormányzati ciklusok (mindenekelőtt a Reagan-korszak) gazdasági szakértői körének a Fehér Ház apparátusába történő újbóli kinevezése, valamint saját elitkritikus kampányszakértőinek a villámgyors eltávolítása (például Steve Bannon kiebrudalása) jelezte az elitellenesség és a rendszerkritika alkalmazhatóságának szigorú korlátait a republikánus párt által meghatározott Amerikában. Washingtonban továbbra is elmaradt az első Trump-kampányban fennhangon hirdetett „mocsárcsapolás”. A külpolitikától ténylegesen távol tartott konfliktuspárti héják gyengülése ellenére a Trump-kormányzat által alkalmazott gazdaságpolitikai és társadalompolitikai modell nem különült el élesen a nagyvállalati szubvenciókra és a felső-középosztály adóteher-enyhítésére fókuszáló korábbi „lecsepegő gazdaságpolitika” neokon eszmerendszerétől. Ami napjainkban is vélelmezhető a republikánus elnökválasztási sikert követő újabb négyéves időszakra vonatkozóan.
3. Konklúzió
Orbán Viktor évek óta tartó fegyverkezési programja, valamint adócsökkentési, adó-visszatérítési és vállalat-szubvencionálási jogszabályainak sora jelzi, hogy az orbánizmus gazdaságtana valójában virtigli neokon közpolitikát valósít meg. Szóba se kerülhetett a Matolcsy által korábban vizionált heterodoxnak és unortodoxnak keresztelt unikális gazdasági mix kialakítása az elmúlt másfél évtizedben. Orbán – nyilván nem függetlenül a neokon kurzusok idején Nagy-Britanniában és Észak-Amerikában töltött rendszerváltás-korabeli tanulmányútjaitól – a neokon gondolkodásmódot sajátította el, és máig annak igézetében él. E rég meghaladott dogmarendszer részsikerei ellenére jelentős szociális áldozatokkal járt, eladósította az államháztartást világszerte, alulfinanszírozta a gazdasági fejlettséget megalapozó közszolgáltatásokat (mindenekelőtt a közoktatást és az egészségügyet), valamint növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, látványosan rontotta a demográfiai viszonyokat.
Orbán Magyarországának neokon jellege megtestesül a sorra nyíló magánkórházakban, az egyre terebélyesebb egyházi oktatási intézményhálózatban, a deklasszálódó alsó-középosztály romló jövedelmi és egészségi mutatóiban, a magyar állam által felvett (újabban kínai, korábban orosz forrásból származó) államközi devizahitelekben, valamint az immár ötödik éve (legalábbis uniós összevetésben) magas szinten lévő hazai államháztartási hiányban.
A fegyverkezési versenybe történő bekapcsolódás egyenes következménye a velejéig militarista példaképekhez történő szolgai idomulásnak, azonban súlyponti jelentőségű különbség, hogy hazai tulajdonú védelemipar híján a költségvetés ezen kiadási fejezete az importot fokozva hozzájárul a külkereskedelmi mérleg többletének csökkenéséhez (vagy rosszabb években egyenesen annak hiányához) szemben az angolszász példával, ahol a fegyvergyártó alágazatok dotációja legalább lényegileg járult hozzá az ipar innovációs potenciálját és exportképességének állandó erősítéséhez. Emellett Reagan és Thatcher korszaka melletti legfőbb pozitív érvként megemlíthető, hogy a szegények adójának nevezett inflációt sikeresen törték le, azonban az Orbán-kormányzat e neokon tradícióval szemben az eredetileg a 2022-es választási évben és az azt megelőző esztendőben általa folytatott költségvetési túlköltés generálta pénzromlási ütemet az elmúlt négy évben állandóan az uniós szint felett tartotta. Az ágazati különadók bevezetése és fenntartása ugyan első látásra idegen közpolitikai vonás a neokonzervativizmus ideológiájához képest, viszont azok hazánkban kizárólag bizonyos szolgáltatói körre korlátozódnak (azon belül meglepő módon még olyan hazai központú – afféle nemzeti büszkeség számba menő – nagyvállalatokra is kiterjednek, mint a Mol vagy az OTP), míg a reálgazdasági profilú globális tőkés társaságok magyarországi leányvállalatait korántsem sújtják. Azaz a hazai és a nemzetközi nagytőke számottevően több dotációt kap hazánkban, mint amennyit elvon e szférától a kormányzat a magyar fogyasztókra egyébként is döntően áthárított különadók révén.
Azon közérthető összefüggés rögzítésén túlmenően, miszerint a régtől fogva meghaladott dogmák ritkán hasznos tanácsadók, összességében még azon igazság is megállapítható a fentiek alapján, hogy a közjót elvétve szolgáló orbánizmus elmúlt másfél évtizedének teljesítménye még neokon mérce szerint is pusztán középszerűnek minősíthető. Hazánk és a nagyvilág igazi tragédiája viszont nem e tényben rejlik, hanem sokkal inkább abból következik, hogy a ’70-es évek stagflációs krízise során megbukott keresletoldali tanokat leporolni szándékozó poszt-keynesi baloldal és az egy bő emberöltővel későbbi globális pénzügyi krízisért felelőssé tehető neokonzervatív dogmarendszerrel házaló neokon jobboldal egyre radikálisabb jellegű nemzetközi küzdelme – a mindkét pólusképző irányzatot jellemző intellektuális deficit okán – nem ad választ a Földkerekséget sújtó elhúzódó gazdasági pangásra.
