Dmitrij Furman baloldali orosz politológus szerint Vlagyimir Putyin államának felvállalt és büszkén hirdetett neosztálinizmusa „nem ideológiai sztálinizmus”. Tamás Gáspár Miklós számtalanszor próbálta leválasztani a kommunizmus eszméjét az Oroszországban 1917 után történtekről, mondván, hogy a marxi tanok hamis, de átélhető ideológiai felhatalmazást adtak Sztálin baloldali fordulatnak álcázott és elképesztő brutalitással levezényelt vörösfasizmusához, meg az ahhoz tartozó államkapitalista modernizációhoz. Nem teljesen értek egyet: aligha véletlenül sikerült Leninnek a hitelét és erejét vesztett cárizmus helyére pont ezt az új üdvtant állítania, ami aztán minden egalitárius morál nevében elkövetett gaztettre feljogosította a vöröshatalmat. Legalábbis feltűnő, hogy a marxizmus eszmerendszere milyen sallangmentesen simult össze a Kreml új urainak törekvéseivel, akárcsak az, hogy bár a kizsákmányoltak közössége a humánum nevében lépett fel, esélyt sem kapott a tényleges önszerveződésre, ami az ideavilágot a bemocskolódástól, a Szovjetunió polgárait meg a tömeggyilkosságoktól óvhatta volna meg.
A bolsevizmus összeszervülése az orosz realizmussal számos területen eredményezett sikeres társulásokat. A nehézipar kommunista fétise kiválóan illeszkedett az elmaradott cári birodalom legégetőbb problémájához: sem nagy létszámú munkásosztály, sem megfelelő technológia nem állt rendelkezésre ahhoz, hogy a birodalom betöltse a maga hatalmi szerepét. Abban feltétlenül egyetértek Tamás Gáspár Miklóssal, hogy ha nem állnak elő a bolsevikok, az orosz állam a vörös helyett valamilyen más színű zászlóba burkolózik – hisz Oroszország már a kezdetektől súlyos nehézséggel nézett szembe, ami ráadásul több, egymást erősítő problémából fakadt, ezek pedig egyik válságból a másikba sodorják a bolygó legnagyobb országát.
A probléma maga a dicsőséges tény, hogy Oroszország területe hatalmas, határai elképesztően hosszúak, az uralt területhez képest azonban a lakosság lélekszáma rendkívül csekély – a feleakkora méretű Egyesült Államokban például háromszor annyian élnek, a szintén feleakkora területű Kínát pedig úgy népesíti be tizenegyszer több ember, hogy az ország nyugati fele gyakorlatilag lakhatatlan. Az oroszok birodalmában ugyanakkor nagyszámú és sokféle, szeparációra törekvő etnikum és vallási közösség él, határaikon túl mindenhol ellenségek: legtöbbször a Nyugat képében, amely nem hagyja Oroszországot terjeszkedni és kijutni a meleg vizű tengerekhez, de ilyen volt korábban Japán, amely a Csendes-óceán felől jelentett kihívást – a második világháborúban pedig a két fenyegetés egyszerre jelentkezett. Ekkora terület határainak biztosítása még egy nagyon fejlett államnak is súlyos gondot jelentene – Oroszország pedig történelmileg fejletlen és tőkehiányos ország. Az orosz feudalizmus sem a késő középkorban, sem az újkorban nem fordult át polgárosodásba és iparosodásba, hanem iskolázatlan, röghöz kötött parasztok által alkotott kicsiny, izolált faluközösségek, az obscsinák létrejöttének kedvezett, így az ország biztonságát úgy a múltban, mint a jelenben egyedül a hadsereg, a titkosszolgálatok és a bürokrácia együttes parancsuralmi kontrollja garantálhatja, no meg az, ha minden mindig egyformán orosz.
A nyilvánvaló gyengeségek a hadikommunizmus megfagyasztott terrorjával, permanens erődemonstrációval, gyanakvással és zavarkeltéssel ellensúlyozhatók, az orosz állam ugyanis jólétet nem tud, szabadságot meg nem akar kínálni senkinek. Ilyen körülmények közt átvezetni az országot a XIX. század túlhordott feudalizmusából a modernitás kihívásai közé csak minden képzeletet felülmúló erőszak révén volt lehetséges – és a Szovjetunió az orosz ember rendkívüli értelme és kitartása révén végül sikerrel vizsgázott: embertelensége dacára több mint hetven éven át fennmaradt, katonái leverték a nemzetiszocialista Németországot, tudósai embert juttattak a világűrbe, s bár születésének oka a túlélésért folytatott öldöklő küzdelemben keresendő, lakói idővel elfogadták, s talán meg is szerették a rendszert, amely az egyénnek a kevésnél is kevesebbet nyújtott, az orosz pszichének viszont annál többet: világhatalmi érzetet. Az oroszok félelemvezérelte agresszivitásának terméke a kelet-európai államszocializmusok negyvenöt éve, ahogy a jelenleg zajló orosz–ukrán háború is.
1991-ben a szolganépek esélyt kaptak – az oroszok is, a Szovjetunió egyéb népei is, Kelet-Európa társadalmai is. A történet a térségre jellemző módon folytatódott: kiderült, hogy az oroszok még mindig a hatalmas területű államuk meg az ahhoz tartozó birodalmi ábrándjaik foglyai, továbbá kiderült, hogy az egykori csatlósállamok a saját útjukat akarják járni. Oroszországnak nincs többé szüksége a vörös mázra, mindössze Sztálin világhatalmi örökségére meg a biztonsági garanciákat kínáló, erőszakos, gyanakvó és állandó zavarkeltést végző rendszerére – ez Vlagyimir Putyin ajánlata, ami az oroszoknak a háború kitöréséig jónak is tűnt, a KGST és a Varsói Szerződés egyéb tagállamai pedig az Európai Unióhoz meg a NATO-hoz való csatlakozásukkal igyekeztek biztosítani, hogy a huszadik századi vörösterror ne térjen vissza többé.
Egyetlen állam lóg ki a kelet-közép-európai régióból: Magyarország. Sokáig tart majd megérteni, hogy miért épp ennek a latin ábécét tanult, római katolikus, illetve protestáns vallású, ráadásul megszállói ellen 1956-ban véres forradalmat vívó népnek vált a lelki pillérévé a mély érzelmi elköteleződés az újrasztálinizált Oroszország iránt. Semelyik környező nép – sem a román, sem a lengyel, sem a cseh, sem a szlovák, sem a szlovén, sem a horvát, sem a bolgár, sem az ukrán – nem kér Moszkva uralmából. Még az oroszokkal legközelebbi rokonságban álló szlávok, illetve a görögkeleti ortodox vallású népek is elutasítják Putyint és rendszerét – aki azonban körbenéz a magyar nyelvű internetes fórumokon, döbbenetes képpel szembesül: a magyarok nagy többsége hasonló nézeteket vall a világról, a Nyugatról, mint amilyeneket a moszkvai propaganda diktál, a magyar társadalom zöme az oroszokhoz hasonlóan paranoiás, az ideális berendezkedést pedig az olyan tekintélyelvű rezsimekben látja, mint Vlagyimir Putyin rendszere.
A kulturális gyökerek megtagadásának magyarázata minden bizonnyal a kádárizmus érzelmi legitimitásában, a gulyáskommunizmussal való azonosulásban és az az iránti nosztalgiában keresendő – ez az indoklás azonban hiába helyes, korántsem elégséges. Váratlan és drámai fordulat, hogy Magyarország lett az Európai Unió és a NATO egyetlen olyan állama, amelynek népe visszasírja Moszkva uralmát, s melynek elitje is a putyini szövetségben érdekelt, úgyhogy ha van most feladata a közélet szereplőinek, akkor az az, hogy ezt a jelenséget feltárják, megértsék, és amit lehet, elkövessenek ellene, amíg nem késő. Orbán Viktorról már Keleten és Nyugaton is tudják, hogy a resztálinizációban érdekelt, a küzdelmet pedig elviszi a végsőkig. A mai magyarok felelőssége lesz, hogy amikor ez a háború véget ér, ne a történelem hulladéktelepén találják a hazájukat Oroszország történelmi testvérnépei és pravoszláv szövetségesei, Szerbia és Fehéroroszország oldalán.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/5. számában jelent meg február 3-án.
