Egy Bokros Lajos minden nemzedéknek kijár. A magyarság április 3-án megszavazta a feudalizmust, Magyarországot továbbra is kétharmaddal kormányozza a legitim önkény, de hiba volna elfelejteni, hogy a magyar állam ettől még nem lett királyság, hanem még mindig részvénytársaság. Kóka János egykori SZDSZ-elnök, Gyurcsány Ferenc széles körben megvetett gazdasági minisztere, a hazai neoliberalizmus arkangyala az illiberális rendszerben kormányküldöttségekkel utazgató és üzletelő oligarcha lett – ez pedig nem rendszerhiba, hanem annak tanúságtétele, hogy Magyarországnak valamennyi szemfényvesztés dacára mindössze egyetlen elitje van.
A nemzeti radikális uralom feudális díszletei közt a neoliberalizmus szelleme őrködik. A magyar kormány tegnapelőtt az árok szélén hagyta a tanárokat, tegnap megfúrta a multinacionális vállalatokra globálisan kivetni szánt minimumadót, ma meg felszámolja a kisadózók kata névvel illetett tételes adónemét, és ezzel kíméletlen csapást mér a hazai kisvállalkozásokra: sokszorosára emeli több százezer család adóterhét, a tetemes adminisztrációs kötelezettségekről nem is szólva. Holnap már akármi jöhet: akár áfaemelés, akár vagyonadó, akár ötszáz forintos euró.
A nagytőkések a túlóratörvény intézményes jogfosztása után újra Dom Pérignonnal koccinthatnak: nemcsak a hatalmas állami megrendeléseken nyerészkednek, de abból is ők profitálnak, hogy Európában Magyarországon a legalacsonyabb a társasági adó, a 27 százalékos áfa meg nem érdekli őket, hiszen azt a Seychelle-szigeteken nem kell megfizetni, ha pedig a költségvetés bajban van, a számlát úgysem azok állják, akik a haszonélvezői, hanem akik már eddig is a kárvallottjai voltak a multinacionális érdekeket kurucos gesztusok kíséretében kiszolgáló és a társadalom felső egy százalékát egyre tovább és tovább hizlaló neoliberális gazdaság- és társadalompolitikának.
A jelenleg zajló folyamat nem más, mint Bokros Lajos és Surányi György szellemének visszatérése, a magyar fizetőeszköz leértékelése, a multinacionális érdekek és a hazai elitcsoportok kiszolgálása, az elemi szolidaritás, a közjó és az igazságosság maradékának felszámolása. Nem önmagában az a megszorítás a baj, amelyet az ország urai az utolsó leheletükig titkolnak – előfordul, hogy válság közeleg, egy kormányzat meg a lehetőségein túl osztogatott, csak hogy választást nyerjen. A magyarok jól ismerik már ezt a harmadik köztársaságot elveszejtő Gyurcsány Ferenc társulatának előadásában, és most alkalmuk lesz megtapasztalni Orbán Viktor nemzeti radikális díszletei közt is.
A magyar költségvetésben nem volt fedezet arra, hogy az oligarchák megtömjék a zsebüket, közben meg a kormány 13. havi nyugdíjjal kényeztesse a hatalmának szempontjából legfontosabb választói csoportot – de az, hogy Orbán Viktor az infláció nyomán amúgy is egyre nehezebb élethelyzetben lévő magyar családokat sarcolja meg, már nem tekinthető másnak, mint vegytiszta, velejéig gonosz neoliberalizmusnak. A pedagógusok és a szociális dolgozók fizetésének vásárlóértéke az infláció nyomán 15–20 százalékkal csökkent, s most csak azért nem kerülnek a kata megvonása nyomán károsultak mellé, mert tőlük már nincs mit elvenni – az elmúlt évtized az ő kizsigerelésük korszaka volt.
Érdemes tudni, hogy ami történik, az meg van mérve, ki van számolva, és le van ellenőrizve. Persze nem a megszorítások gazdaságtanára vagy az érintett családok sorsára gondolok – a kormány azt mérte fel pontosan, hogy a magyar társadalom ezúttal sem lesz szolidáris, nem áll az adókárosultak mellé: majd félrenéz, ahogy mindig is szokott. Csak az egyszeri magyar ember pénzecskéjéhez ne nyúljanak, ő pedig hálából befogja a száját – tudja, hogy mennek itt a dolgok.
A szabadságharc véget ért. Varga Mihály és Matolcsy György unortodox gazdaságpolitikája megbukott, a söralátétes adózás legfeljebb az Orbán-rendszer elitjének offshore-vagyonára vonatkozik majd. A legszomorúbb tanulság mégis az, hogy a magyarság nem társadalom. Minden magyar egyedül van: legfeljebb a családjára számíthat. A hatalom egyenként szalámiz le mindenkit, akinek dagályos gesztusok kíséretében a gyámolítására szegődött. Felmérte, hogy nincs mitől tartania, és ezúttal is jól számol a magyarok önzésével. Az egészségügyi rendszer romokban hever, a tanárok éheztetve és csicskítva várják, mi lesz a sorsuk, szociális, pszichiátriai és hajléktalanokat illető ellátásnak se híre, se hamva – de amint a kormány megfosztja az optimális adózás lehetőségétől a magyarok kicsiny magánüzleteit, ők egyszer csak kerékpárra pattannak, és tüntetni indulnak.
A magyar társadalom semmivel nem különb, mint a nyakán ülő fideszes kurzus, de az ellenzék sem különb, mint a kormány: sem a fentet a lenttel, sem a jobbat a ballal összekötő tengelyen nincs alternatíva – így aztán nincs, aki leváltsa az Orbán Viktort, de legalább nincs is kire leváltani. A kormány kompetens, de lelkiismeretlen. Az ellenzék minden téren alávaló: politikusainak szakmai és kommunikációs képességei hitványak, emberi minőségük pedig nem haladja meg a fideszes káderekét. A magyar értelmiség e neoliberális politikusgarnitúra hol baloldaliként, hol jobboldaliként parádézó uralmának képében aratja le hitszegéseinek rothadó gyümölcseit. Aligha kétséges, hogy sem többet, sem jobbat nem érdemel.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/29. számában jelent meg július 15-én.