Az Orbán-vallás hívei meghatottan, méltóságteljes főhajtásként könyvelték el Orbán Viktor szótlan, rövid koszorúzó aktusát Wittner Mária ’56-os Corvin közi szabadságharcos oldalán. A hívősereg ezúttal sem hiányolt semmit, univerzumában Viktor isten most is tökéletes volt. Teljes, kerek. Ha negyvenperces beszédet kapott volna az ünnepen, akkor azt találta volna helyénvalónak és hibátlannak.
Mi ne menjünk el eme nagy csönd mellett! Volt már ilyen nagy-nagy csönd, és kísértetiesen hasonló körülmények között. 1994. június 16-án a frissen győztes MSZP elnöke, a miniszterelnök-jelöltség várományosa koszorúzott némán, nézők kizárásával az Új Köztemető 301-es parcellájában. Horn Gyula is egy hölgy társaságában kereste fel az évfordulós halott, Nagy Imre sírját – a mártír miniszterelnök leánya, Nagy Erzsébet oldalán hajtott fejet. Emlékirata szerint meghatotta, hogy a közös koszorúzást a kivégzett miniszterelnök leánya ajánlotta fel. Ismerői szerint egyébként Nagy Erzsébet afféle missziónak tekintette, hogy 1956 emléke ne legyen a nemzetet megosztó teher, azért is kezdeményezhette a közös megemlékezést.
Maga Horn Gyula szédítő pályaívet futott be a kültelki nyomorteleptől az ’56-os pufajkásságon és Munkás-paraszt Hatalomért emlékérmen át az 1990-ben megkapott Nemzetközi Károly-díjig, no meg a baden-württembergi Wertheimben kiérdemelt Horn Gyula Strasséig. Karakteres politikus volt ő, és amit a mi történelmünkben bizony hangsúlyozni érdemes: eredményes. Nem volt teoretikus, viszont egészségesen realista volt. Gyakorlati érzékével jutott el a sztálini közgazdaság-tudománytól a vasfüggöny átvágásáig és a szovjet csapatok kivonulását rögzítő megállapodásig.
Emlékezzünk meg arról is, hogy nem sokkal beiktatása után, 2010-ben Orbán Viktor miniszterelnökként határozottan leszögezte, hogy az akkor már nagyon beteg Horn Gyula kórházi ellátása nemzeti feladat és erkölcsi kötelesség.
Ha Orbán Viktor pályaívét akarjuk térképre tenni, akkor az mondhatni ellentétes irányú. Az elkötelezett atlantista fiatalemberből mára a posztszovjet térség európai uniós előretolt helyőrségévé avanzsált. Elkötelezett szabadelvűből, a Liberális Internacionálé alelnökéből mára az illiberalizmus prófétájává lett. Az egyházat erőteljesen kritizáló liberálisból dohos, középkorias „kereszténnyé” lényegült át, aki hétfőn, szerdán, pénteken a keresztényüldözés ellen mennydörög, kedd-csütörtök-szombaton pedig muszlim diktátorokkal bájolog és üzletel. Keble dagad a türk öntudattól, és minden erejével támogatja az ujgurokat a legvadabb náci módszerekkel „rendszabályozó”, egyébként keményen egyházellenes Kínát. Kiadja az azeri baltás gyilkost, és inkább felszámolja hazánk örmény kapcsolatait, noha utóbbiak bejegyzett kisebbséget is alkotnak nálunk, szemben a muszlim azeriekkel.
Annak idején pontosan értettük Horn Gyula hallgatását. Egyébként nem hallgatott ő mindig, elő-előfordult, hogy meg is nyilatkozott ’56-ról – és nem kertelt, soha nem próbálta eliminálni a pufajkában töltött szolgálatát, sőt (néha az volt az érzésünk, dafke, bosszantásul) ragaszkodott ahhoz a korai Kádár-kori érvhez, hogy a csőcselék vandalizmusa tartotta félelemben akkor Budapestet.
Orbán Viktor más élethelyzetet kapott a sorstól. Ő úgy ’56-os, hogy meg sem született még akkor. Ő úgy demokrata, hogy semmibe veszi a demokrácia világszerte bevett normáit. Ő úgy EU-tag, hogy folyamatosan szidalmazza az uniót. Ő úgy tagja az Európai Néppártnak, hogy rendre gyalázza a testvérpártokat és azok politikusait.
Mit is mondhatott volna Horn Gyula egy 1956-os emlékünnepen? Mit is mondhatott volna Orbán Viktor most, 2020-ban október 23-a alkalmából? Igen, az a kérdés, hogy maradt-e még bármi érvényes 1956-ból a mai Magyarországon?
Keserű kérdés ez. Aznap hosszabb utat tettem meg Budapesten. A házak fele fel sem volt lobogózva. Egyébként idén nem is emlékeztette erre a lakosságot az állami sajtó. Világos kormányzati szándék volt, hogy múljék el az ünnep nyomtalanul. És sikerült! Megint sikerült, mert Orbánéknak minden sikerül…
Mit mondhatott volna október 23-án az az Orbán Viktor, aki hetek óta a 13. havi nyugdíj „visszaépítésével” hizlalja a népszerűségét? Aki rendre azt ismételgeti, hogy az MSZP elvette, a Fidesz „visszaépíti” a plusz havi nyugdíjat? Hiszen tudjuk, hogy a 13. havi nyugdíj ordenárén demagóg ígéretével nyerte meg Orbánékkal szemben a 2002-es választást a Medgyessy-féle MSZP. Arra is emlékszünk, hogy Medgyessyék is tudták, ez az ígéret jószerivel abszurd, de a vitatható győzelmet meg kellett erősíteni, ezért azt találták ki, hogy évente egy-egy plusz heti nyugdíjjal növelik a járandóságot – és ezzel nyerték meg a 2006-os voksolást is.
Orbán most pontról pontra lemásolja a Medgyessy-féle demagógiát. Kerül, amibe kerül. És persze a szolgasajtó nem fog emlékeztetni sem Medgyessyékre, sem arra, hogy annak idején a Fidesz még volt olyan korrekt, néven nevezve: polgári, hogy nem adta a nevét ehhez az alpári demagógiához.
Keleti irányultsága okán ma már sokan Orbánisztán néven emlegetik országunkat. Nemcsak a térbeli kapcsolatai keletiesek a mai rezsimnek, hanem az illiberalizmusa sem originális.
Szimpla despotikus rendszer épült fel, pontosabban épült újjá. Megelevenedett az a kádári aranykor, amely valójában sokkal mélyebb gyökerű.
A latifundiumon vegetáló cselédtömeg, amelyet sötét tudatlanságban tart a gróf és az uradalmi tisztikar – és amely elégedett, mert elhitetik vele, hogy ez az élet, hogy nincsen más távlat, és hogy ne aggódjék, az uradalom majd gondoskodik mindenről.
Olvasna még Reichert Jánostól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/45. számában jelent meg november 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/45. számban? Itt megnézheti!
