A Hírklikknek adott interjúban utasította vissza nemrég Mészáros Tamás, a Corvinus Egyetem korábbi rektora azt a fölvetést, miszerint ő lehet a felelős, hogy Karácsony Gergely megfelelő végzettség nélkül oktathatott 2004-től az intézményben. A cikkben azonban ennél sokkal fontosabb ügyről esik szó. A privatizációról, amelynek irányításában Mészáros különös módon vállalt szerepet.
A Magyar Nemzet szerint összefügghet Karácsony Gergely szabálytalan oktatói karrierje a „baloldali” Mészáros Tamással, aki rektori munkájával egy időben az állami privatizációs szervezet elnöki munkáját is ellátta. A lap indoklása szerint Mészáros és Karácsony is a Gyurcsány-kormánytól kaptak ekkor feladatot, a kapcsolat tehát nyilvánvaló. Mészáros Tamás a Magyar Nemzet cikkéről szólva úgy vélte, hogy a főpolgármesterrel szemben karaktergyilkosság zajlik, és mint mondta, rektorként neki nem volt dolga a tanársegédekkel, így Karácsonnyal sem. Ahogyan fogalmazott, „nekem gőzöm nem volt arról, hogy Karácsony Gergely ott dolgozik, nemhogy én támogattam volna az ő felvételét”.
Az interjúban nemcsak Karácsonyról esett szó, a kérdések a privatizációs folyamatokra is kitértek. Erről Mészáros Tamás kijelentette, hogy büszke az állami vagyon 2002 és 2006 közötti magánosítására, amikor elnök volt, mert „a privatizációs történet legnyilvánosabb privatizációit foglalja magába”. Elragadtatva beszélt arról, „amikor is több mint tíz, a világ nagy repülőtér-üzemeltető társasága versenyzett a ferihegyi koncessziókért, amikor a Mol, az OTP utolsó pakettjei a tőzsdén keresztül, és nem osztogatva kerültek új tulajdonoshoz. Amikor a gyöngyszemet, a Richtert úgy privatizáltuk, hogy a bevétel megérkezett, de közben az államnak megmaradt a 25 százalék plusz egy szavazata. Voltak nagyon nyilvános és nagyon sikeres vállalatok, amelyek a privatizációban nem visszafejlődtek, hanem lendületet kaptak. Mind a mai napig nagyon sikeresek és nagyon jól haladnak. Természetesen nem csak a privatizáció miatt. De erre én azért büszke vagyok.”
Mészáros kitért a mostanság zajló privatizációs folyamatokra is. Ezeket azért rosszallja, mert hiányzik belőlük a verseny. „Mintha nem hallanánk arról, hogy miként osztották el, versenyeztették volna a Mol vagy a Richter részvénypakettjét. Én örülök neki, hogy a Corvinus Egyetem is kapott belőle, de lehet, hogy ennek az útja másképpen kellett volna, hogy megoldódjon. Én nem hallottam arról, hogy a kaszinók koncessziójának mostani meghosszabbítása óriási verseny alapján történt volna.”
Ami Mészáros értékelésének elragadtatottabb részét illeti, azt mindenképpen árnyalja az a közvélekedés, hogy a hazai privatizációról szólva egyáltalán nem beszélhetünk sikersztoriról. Ezt a véleményt a közgazdászszakma és a közvélemény mellett feltehetően az összes, egymással ellentétes oldalon elhelyezkedő párt is osztja. S ami, ha így van, nagy baj, hiszen nem kevés, több ezer milliárd forint állami vagyon értékesítéséről beszélhetünk.
A privatizáció mindenkor sorsdöntő kérdés volt, ma is meghatározza Magyarország történelmét. A folyamat a rendszerváltás környékén gyors ütemben indult és zajlott, a bennfentesek szerint „futószalagon”, s abban nagyjából minden közgazdász egyetért, hogy a kedvezményezetteken kívül az emberek pórul jártak. A közvélemény pár botrányt leszámítva nem értesült a részletekről, az egyszerű és a kevésbé egyszerű halandó számára is a folyamat zavaros és képlékeny volt. A legtöbb ügy fölfoghatatlanul bonyolult és szerteágazó, ráadásul a túlságosan részletes tájékoztatás egyetlen kormánynak sem állt érdekében.
A magyar és külföldi vásárlók sokszor a hatalom segítségével kerültek közel a „húsos fazékhoz”, vehettek bankot, biztosítót, termelő és szolgáltató vállalatot, részben és egészben, ingatlanokat és ingóságokat. Fizethettek készpénzzel, kárpótlási jeggyel, de máshogyan, ennél sokkal bonyolultabb technikával is. Tartósan bérelhettek vagy közbeiktatott lízinggel is folyt privatizáció, s a folyamat máshogyan érintette az államot és máshogyan az önkormányzatokat (lásd: Tocsik-botrány, amely az önkormányzati ingatlanokon álló állami vagyontárgyak miatt zajlott). Mindenesetre az új szerzeménnyel a tulajdonos – szerződés, nemzetgazdasági vagy munkavállalói érdekek ide vagy oda – sokszor nagyjából szinte azonnal azt csinált, amit akart. Szakemberek szerint ugyanakkor léteznek olyan kelet-közép-európai államok is, amelyek sikerrel vezényelték le ezt a végtelenül összetett folyamatot a különleges történelmi időszakban, a magyaroknak mindenesetre nem sikerült.
Mészáros Tamás arról nem szólt, hogy 2002 előtt is volt már ő elnök az állami privatizációs szervezetnél. 1997–1998-ban, a Horn-kormány megbízásából. Így aztán arról sem esett szó, hogy ezt a felelősségteljes, a társadalom számára sorskérdést jelentő munkát eléggé lazán, félállásban látta el. Pedig az ember azt hinné, hogy még borotválkozni sem volt ideje. Aki nem tudná, ez az az időszak, amelyről a hazai privatizáció megítélése a közvéleményben rosszabb, mint bármelyik másik esetében.
Kérdés, vajon Mészáros 2002-től is félállásban töltötte-e be az elnöki posztot. Nem tudjuk pontosan. Karácsony történetéből mindenesetre az derül ki, hogy az állami vagyon értékesítésének bokros teendői mellett mindkét esetben maradt arra is ideje, hogy egyetemet irányítson. Föltehetően azt is félállásban.
A szerző újságíró
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/40. számában jelent meg, október 1-jén.
