Amikor megismertem Ceglédi Zoltánt, egy tehetséges, szellemes és humoros, nagyon jó meglátásokat felmutatni képes előadót láttam benne, úgyhogy csakhamar a Sznobjektív című, Hír Tv-n sugárzott műsorom leggyakoribb vendége lett. Egy nap, amikor épp a következő adás tartalmi szerkesztését végeztük a televízió Szentendrei úti székházában, a Kálmán Olga műsorába igyekvő Farkasházy Tivadar nézett be az irodánkba. Soha nem volt titok, hogy Farkasházyt az egyik legbefolyásosabb hazai árokásónak, a szemben álló kurzusok közti törékeny politikai és kulturális konszenzus egyik elveszejtőjének tartom, akinek az Orbán-rendszer kétharmados országfoglalásában nagyon nagy szerepet tulajdonítok, úgyhogy kimérten köszöntem neki, és próbáltam elkerülni vele a szemkontaktust, mert akkora neheztelést éreztem a személye iránt, hogy kellemetlen volt számomra a társasága. Farkasházy kedélyesen üdvözölte Ceglédit, aki legnagyobb megdöbbenésemre olyan fölényes és megszégyenítő hangnemet alkalmazva mászott bele a balliberális kurzus kedvenc Teddy bácsijának arcába, ami amennyire váratlan, annyira elképesztő volt, és ami Farkasházynak aligha csak a három és fél évtizednyi korkülönbség miatt lehetett megalázó. Jól emlékszem az első érzésemre: imponálónak találtam Ceglédi agresszív verbális fellépését ezzel a megfellebbezhetetlen tekintélyű kulturális hatalmassággal szemben, aki egész életében élen járt a balliberális kurzusérdek össztársadalmi érdekké hamisításának terén. „Rég rászolgált már az öreg, hogy helyre tegyék, ha előbb megtörténik, talán még fennállna a köztársaság, és ő is jobban érezné magát Magyarországon” – valami ilyesmit gondoltam, és bevallom, éreztem némi elégtételt.
Csak napokkal később jutott eszembe újra az eset, és gondoltam bele mélyebben, mi is történt akkor. Világos, hogy nekem kicsoda Farkasházy Tivadar: a harmadik magyar köztársaság kivégzésének bűnrészese, Gyurcsány mellett szolgáló bűnsegéd. De kicsoda Farkasházy Tivadar Ceglédi Zoltánnak? Bárki, aki figyelemmel kísérte a Heti Hetes műsorfolyamát, sokszor láthatta Ceglédit a humor úgynevezett nagyágyúi között, ahová köztudottan Farkasházy Teddy bácsi emberi és szakmai megbecsülésén keresztül vezetett az út. Ceglédi Zoltán nem keveset köszönhet ennek a kicsinyes és szűk látókörű öregembernek, akinek a közéleti tevékenysége miatt nekem egy posztszovjet közép-ázsiai típusú rezsim elviselhetetlen légkörében kell leélnem a fél életem. Azt hiszem, érthető, hogy nem könnyen vonatkoztatok el a Farkasházy iránt táplált rossz érzéseimtől, csakhogy én egyetlen percet nem töltöttem el a Heti Hetesben – épp ellenkezőleg: a kulturális identitásomat az ott uralkodó szellem tagadására alapoztam. Csak ekkor, napokkal később fogtam fel, hogy mi történt a Szentendrei úton: Ceglédi Zoltán áldozati ajándék gyanánt szolgálta fel nekem annak a Farkasházy Tivadarnak a méltóságát, akinek ha nem is hálával, de legalább egy szemernyi tisztelettel tartozna, én pedig annyira élveztem a jelenetet, hogy nem vettem észre, miféle emberi hitványság zajlik a szemem előtt. Ma már sajnálom, hogy akkor nem tulajdonítottam kellő jelentőséget ennek a felismerésnek, és így újabb igazolását szolgáltattam annak, hogy az ostoba ember csak a maga kárán tanul.
A Majkaméter időjárás-változást jelez a Kárpát-medencében
Majka kivonulási slágere azért ilyen elképesztően sikeres, mert a hazai nyilvánosság barométerként kezeli őt, az pedig, ahogy viselkedik, megerősítést és reményt ad azoknak, akik túl régóta várnak hiába a napsütésre.
Amikor az ATV útjára indította Öt című vitaműsor-sorozatát, azt képzeltem, hogy egy kurzusok közti térben zajló, politikailag független, ideológiailag sokszínű, izgalmas közéleti álláspontokat ütköztető véleményfórum alakul. Az első adás felvétele során, amikor Hont András és Ceglédi Zoltán két vérszomjas hiénaként szinkronban ugrott a torkomnak az SZFE függetlenségéért tüntető hallgatók, a Tv2-n műsort vezetni merészelő Till Attila meg a Berlini Filmfesztivál döntéshozóinak nemi kategóriákat eltörlő intézkedése kapcsán, egyenesen sokkoló látványt nyújtott a falkalétnek az az öszszehangolt bestialitása, amelyben együttműködtek. Dühödt megszállottságuk olyan érzést keltett, mintha akarnának valamit, ami nálam van, pedig nekik járna – én pedig megértettem, hogy a vacsorán, ahová hívtak, nem vendég vagyok, hanem fogás. Amit Hont és Ceglédi a műsornak ebben a legelső, 2020. szeptember 4-én képernyőre került adásában elkövetett, az nem vita volt, hanem egy rögtönítélő bíróság ingerült eljárása, és az ítélet azonnali végrehajtásának kapkodva előadott kísérlete. Hont Andrásban nem csalódtam, hiszen elégszer láttam olyanokkal mosolyogva szelfizni, akiket tíz perccel korábban teli szájjal mocskolt, de ahogy Ceglédi Zoltán Hont hóhérsegédjeként viselkedett, felidézte bennem azt, amit egykor Farkasházyval szemben a szemem láttára leművelt. Ekkor szégyelltem el magam igazán azért, amihez akkor asszisztáltam.
Amikor évekkel később megláttam egy videóban Ceglédi Zoltánt, amint az Orbán-rendszer propagandistáinak azzal hencegett, hogy a minap miként vett elő egy darab szalonnát, és hasított belőle egy szeletet a bugylibicskájával, hiszen így tesz egy magyar ember, igazán megszántam őt. Magyarságát illető bizonyítási kényszere, melyet liberális múltjával terhelten a rendszerszolgák előtt feltárt, önmagában is nyomorúságos volt, de igazán az tette siralmassá, hogy Ceglédi, aki pár évvel korábban még a Momentumnak adott politikai tanácsokat, mélymagyarságát szalonnázása felidézésével demonstrálta. Mondhatta volna a magyarságzsűrinek, hogy megvan neki Werbőczy Hármaskönyvének egy réges-régi példánya, vagy, mondjuk, hogy a nagymamája személyesen ismerte Wass Albertet, Ceglédi Zoltán azonban bugylibicskája meg szalonnája kulturális színvonalán próbálta igazolni a gyökérzetét, és az a reménykedéssel vegyes önérzet, amely magyarságvizsgája közben vizsgáztatóira pillantva kiült az arcára, egyszerre volt groteszk és nagyon szomorú.
Fábry Sándor saját rendszerének árnyékában rekedt, és a Kossuth-díjban keresi önmagát
Fábry Sándornak sem maradt többé hely a Mága Zoltánok, Fásy Ádámok és Tóth Gabik képezte népnemzeti kulturális elitben.
Egy éven át szerepeltem az Öt című műsorban, míg meg nem értettem, hogy minek szánja annak szellemi-erkölcsi vezére, Hont András, minek szánja a szerkesztő, Gavra Gábor, és minek szánja az ATV: egy kriptofideszes trollkodásnak, mely hétről hétre hasznossá igyekszik tenni magát az ország illiberális urainak szemében, és amely mára valóban annyira értékessé vált az Orbán-rendszernek, hogy jelentős forrásokat mozgósít véleménycentrummá duzzasztása érdekében. Ez volt az Öt című műsor tényleges funkciója, ezzé kellett válnia annak, amiről én azt hittem, hogy végre egy független vitaplatform. Ceglédi Zoltán ebben a műveletben természetesen mindössze mellékszereplő, ahogy mellékszereplő volt a Heti Hetesben meg a Sznobjektívben – és ahogy bizonyára a saját életében is az. De akárhogy is: a Sznobjektív szellemiségében nem különbözhetett volna jobban a Heti Hetestől, az Öt kifejlett állapotában nem különbözhetett volna jobban a Sznobjektívtől, és nem mellesleg az Öt semmiben sem emlékeztet a Heti Hetesre. Vajon mit lehet elmondani arról a Ceglédi Zoltánról, aki mindhárom tévéműsor szellemiségének teljesen alárendelődött, míg ki nem nőtte, és tovább nem lépett rajta? A költői kérdésre a helyes választ egyedül a néma csend adja meg.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/6. számában jelent meg február 7-én.
