Azt hirdeti magáról egy magyarországi vállalkozás – kft. –, hogy profi módon hajtják végre a feleslegessé vált bizalmas iratok megsemmisítését és újrahasznosításának előkészítését, a zúzalék bálázását. A reklámozott „iratmegsemmisítés” tökéletesen alkalmas volt arra, hogy felidézze mára már nem túl dicsőséges múltamat, életemnek azt az átmeneti szakaszát, amikor állambiztonsági tiszt elvtársból nemzetbiztonsági tiszt úrrá váltam. Nem egyedül tettem, hanem sokadmagammal. Voltak, akik nem merték vállalni ezt a változtatást, mások, kevesebben, nem tehették meg. Mindannyiunk közös jellemzője lett, hogy néhány hét alatt a sokszorosára voltunk képesek növelni a megsemmisített iratok mennyiségét. Magam például állíthatom, hogy több iratanyagot semmisítettem meg véglegesen és visszavonhatatlanul, mint az előző két évtizedben összesen. Pedig én még a gyengébb teljesítményt nyújtók között voltam, és próbáltam az eszement megsemmisítésben menteni, ami még menthető.
A szűkebb szakmai egységemnél – alosztályon – volt 12 vagy 13 darab páncélszekrényként emlegetett vaslemez irattároló szekrény, többnyire tele dossziékkal, iratgyűjtőkkel vagy csak úgy magányosan kóborló iratokkal, és mire végeztünk a munkával, annyi irat maradt, ami kényelmesen, mondhatnám szellősen elfért egyetlen páncélszekrényben. Az a gyanúm, hogy az elmúlt három évtizedben ezek is az iratmegsemmisítés martalékaivá váltak, hiszen értéküket, aktualitásukat döntő többségében az idő múlásával elveszítették, feleslegessé váltak.
Az akkori állambiztonsági belső elhárítás volt a kezdeményezője az eszement folyamatnak. Éjjel-nappal zúzták az iratokat a pincében levő darálógépen, és mivel bálázónk nem volt, mint a hirdető cégnek, ezért a zúzalék száradás után jutazsákokba került, abban vitték a papírgyárba újrahasznosításra. Ezek a zsákok is láthatók voltak a Fekete Doboz illegálisan készített videó felvételein, így ismerhette meg a nagyközönség a nagy titkosszolgálati átmentési hadművelet első jelentős lépését, a nyomok eltüntetését. A pincei műveletnek nyomába sem ért az, amit azon a néhány irodai zúzógépen hajtottak végre, amely akkor a Falk Miksa – korábban Néphadsereg – utcai nagy épület néhány fontosabb vezetői irodája titkárságán megtalálható volt.
A belső elhárítók a munkájuk irányultságából következően nyilván sokkal hamarabb értesültek arról, hogy az országos politikai színtéren valami nagy durranás van készülőben, mint mi, többnyire csak a külföldiekkel konspiráltan hadakozó kémelhárítók. Az akkor iratmegsemmisítés azonban utólag ragályosnak, járványhoz hasonlóan terjedőnek bizonyult, mert 1989 december közepe táján nálunk és más szolgálati ágaknál is felütötte a fejét. Történt mindez a legfelsőbb helyekről származó, egymást követő – néha egymásnak ellentmondó – parancsok végrehajtásának eredményeként.
Az egész műveletnek az lett a végállomása, hogy a két fő iratmegsemmisítési felelőst és az illegális művelet leleplezőjét is leültették egymás mellé egy padra, a bírósági vádlottak padjára. Ez majdnem olyan volt, mintha a rabló mellé odaültetnék és a bíróság el is ítélné a kiraboltat is. A magyar igazságszolgáltatásnak már akkor is – meg korábban is – voltak meredek és meglepő húzásai. Valószínűleg a rendszerváltozás nyilvános hazugságainak a sorában előkelő helyet foglalhat el Mécs Imre szabaddemokrata – később szocialista – politikus fennhangon előadott mondata a Graffiti moziban rendezett sajtótájékoztatón: „Őrnagy úr! Ezt mi Önnek soha nem fogjuk elfelejteni”. Ma már tudjuk, hogy egy hatalmasat hazudott, mert bizony Végvári őrnagy tettét nagyon hamar elfelejtették. Amíg kellett, jó volt, amint nem kellett, rúgtak bele is egy jó nagyot. A Dunagate hasznát learatták, az őrnagy meg csináljon magával azt, amit tud.
Talán akkor járt volna jól Végvári Józsi, ha a hullámok lecsillapodása után alapít egy kis céget, és rááll erre a most hirdetett „iratmegsemmisítés”-re. Neki s nekünk akkor már volt elég gyakorlatunk az ilyen műveletekben. Amit mi egyszer megsemmisítettünk, azt ember vissza nem varázsolta, vissza nem csinálta. Ezt én, aki a levéltárakban pont harminc éve kutat, állíthatom. A történészek meg az olyan mezítlábas kutatók, mint én is, csak a maradék szemétdombon kapirgálhatunk, és reménykedhetünk, hátha rátalálunk valami érdekességre, újdonságra.
Van annak már néhány éve, hogy egy világhírűvé vált magyar művész, mint az Államvédelmi Hatóság egykori ügynöke, a látókörömbe került, akit valamilyen szexuális aberrációja révén szorítottak sarokba és szerveztek be a hálózatba. A ma már néhai előnevet viselő művész vastagon az ÁVH ügynöke volt a disszidálásáig, amelyet így neve említése – elárulása – nélkül állíthatok, de hogy kiről van szó, ki nem mondhatom, mert a jeles iratmegsemmisítésnek a bizonyítékok a martalékaivá váltak. Kétségeim csak azzal kapcsolatban voltak és vannak, hogy a művész úr a sikeres és végleges külföldre távozást egyedül, vagy hatósági segédlettel hajtotta-e végre. Egyszerűbben fogalmazva: ment vagy küldték? Ő mindenesetre az iratmegsemmisítés haszonélvezője lett.
