Délibábos nemzetpolitika

Raffay Ernő, aki akkor a szegedi József Attila Tudományegyetem oktatója volt, 1987-ben jelentette meg Erdély 1918–1919 című könyvét. Ez alapos történészi munka, széles körű forrásfelhasználás, tárgyilagos szemlélet és mértéktartó fogalmazás jellemzi. Sajnálatos, hogy a szerző az elmúlt 25 évben letért a „harag és részrehajlás nélkül” tacitusi útjáról, és a tényeket hamis koncepciói szolgálatába állító írásokkal hívta föl magára a figyelmet. Ennél is ártalmasabb, hogy publicisztikai írásokban és előadásokban minden alapot nélkülöző mesékkel vezeti félre a hazai és a határon túl élő magyar társadalmat, legújabban pedig rendkívül veszélyes és káros politikai ötletekkel áll elő. A Magyar Idők című napilap június 4-ei számában, Trianon évfordulóján megjelent cikkét azzal fejezte be, hogy „el kell felejtenünk az autonómiáért való hősies, viszont mindig eredménytelen küzdelmet. Szerintem új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja. [Saját kiemelésem – J. G.] 1938 és 1941 között négyszer módosították javunkra a határt, ami a korabeli nagyhatalmak segítségével történt. Most is ez a feladat: megnyerni egyik vagy másik nagyhatalmat az ügy érdekében. Okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat.”

A történelmet nem vagy rosszul ismerő, a külpolitikában vészesen járatlan és a délibábokat kergető honfitársainknak bizonyára nagyon tetszik Raffay tanácsa, de egy felelősen gondolkodó szerkesztő nem engedhette volna megjelenni ezt a nemzeti érdekeinket ilyen nagy mértékben veszélyeztető írást. Szabad-e elhallgatni, hogy kinek „köszönhettük” az 1938 és 1941 közötti határváltozásokat és hogy mi lett Hitler „segítségének” a következménye: egymillió magyar halott, az ország romhalmazzá válása és kirablása, a magyar név vészes befeketítése és határaink már napirenden lévő korrigálásának végleges elpuskázása. Mit is mondott Churchill (akkor még nem miniszterelnök), amikor 1939 júliusában fogadta a magyar ellenzéki kisgazdapárt vezetőjét, Eckhardt Tibort és Auer Pált, a párt külpolitikusát? „Vegyék tudomásul, ha kitartanak függetlenségük mellett, ha ellenállnak a német nyomásnak és háború esetén igyekeznek Lengyelországgal és az Önökkel szomszédos kis nemzetekkel együtt megakadályozni, hogy a németek elárasszák Közép- és Kelet-Európát, Magyarország revíziós igényei bőkezűen fognak kielégítést nyerni. Ha arra kerül a sor, emlékeztessenek erre a kijelentésemre. Ha Magyarország megint a németek oldalán harcolna, ne csodálkozzanak, ha a legrosszabb vár Önökre.”

A milliószor elátkozott nap

Trianon. Az újkori magyar történelem szitokszava, amit sosem feled a magyarság.

Raffay évek óta azzal eteti a hiszékeny embereket, hogy a rendszerváltozás után volt lehetőség határaink megváltoztatására, sőt erre Ukrajna kész is volt. Ez egyszerűen nem igaz, 2016-ban megjelent, Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltozás éveiben című könyvemben részletesen bemutattam, hogy sem ott, sem máshol miért nem volt erre lehetőség.

„Kettőn áll a vásár”, bármilyen békés határváltozáshoz a két fél egyetértése szükséges, és ma sincs egyetlen állam sem, amely önként átengedne akár egy falut egy szomszédos országnak.

Raffay nem először hitegeti az ábrándozókat azzal is, hogy meg lehet nyerni egy-két nagyhatalmat a magyar határok megváltoztatásához. Hol van ilyen nagyhatalom? A világ másik végén lévő Kína érdekvezérelte racionális külpolitikájától hiába várja ezt. De nem nehéz kitalálni, kire gondol Raffay: arra, aki a minap a Krím félszigetet elragadta ukrán szomszédunktól. De az orosz politika is okos, és garantáltan nem önzetlen. Valamennyi szomszédunk, kivétel nélkül, a leghatározottabban elutasítja határainak módosítását, területének megcsonkítását, Putyin nem fog a kedvünkért velük összeveszni. A világ többi államai is ragaszkodnak a status quóhoz, már a területi igény hivatalos felvetésére is felháborodva tiltakoznának. Ezt tetézi, hogy

száz év alatt – kivált 1945 óta –, radikálisan megváltoztak az etnikai viszonyok, a határ menti városokban a magyarság kisebbségbe került, tehát egy népszavazás is kevés helyen hozna a magyarságra nézve kedvező eredményt.

Mindezt Raffay épp olyan jól tudja, mint én és mint minden tájékozott magyar. Miért izgatja szegény határon túlra került honfitársainkat hamis reményekkel?

Bántalmazott ország

Traumákkal teli, borderline nemzet a magyar. Megrontotta a tatár, a török, és nem volt ott senki, aki segített volna.

A Raffay által élesen bírált tekintélyes történész, Romsics Ignác könyvet írt Trianon történetéről, Bethlen István bel- és külpolitikájáról, a második világháború győztes nagyhatalmainak béketerveiről, egész tragikus XX. századunkról, most pedig Erdély elveszítésének egész folyamatát összegezte. Könyvének tényeit nem lehet destrukciónak és gyávaságnak nevezni, ahogy Raffay fogalmaz, és azt az állítását, hogy Erdély örökre elveszett, azzal pontosítja és oldja, hogy „amíg élnek ott magyarok, addig Erdély az ottani magyaroké is”. Íróink, gondolkodóink és felelős politikusaink Trianon, még inkább az 1947-es második Trianon óta azt hirdették, abban reménykedtek, hogy a jövő Európájában a határok elvesztik jelentőségüket, könnyen átjárhatóvá, „légiessé” válnak. Ez mára jórészt megvalósult az Európai Unióban, a schengeni rendszerben. Hátra van még azonban annak az európai ígéretnek a megvalósulása, hogy megszűnik a nemzeti és vallási alapú diszkrimináció, hogy a szubszidiaritás, a decentralizáció megteremti az erős helyi demokráciát, ami a kisebbségi nemzeti közösségek autonómiáját, tehát fennmaradását garantálja. Az ezért folytatott küzdelmet nem elfelejteni, feladni, hanem még határozottabban folytatni kell. Ahogy Sallustius mondta, nem a hadseregek, hanem a barátok tesznek egy országot erőssé. Csak barátok, szövetségesek támogatásával lehet nacionalista szomszédainkat rábírni a kisebbségellenes politika felhagyására. Raffay és a rá hallgatók meséit és rossz tanácsait kell elfelejteni.