Magyarország elmúlt 170 éves történelme a rendszerváltások véget nem érő sorozata, ahol az újonnan felálló rendszer többnyire az előző tagadására épült. Egyszer Orbán Viktor rendszerének is vége lesz – lehet, hogy választásokon, lehet, hogy máshogyan. Nekünk az a felelősségünk, hogy megszakítsuk ezt a kört: hogy ne puszta tagadásból építsünk fel egy új rendszert egy fél nemzet számára, miközben a másik fele ismét azt érezheti, hogy kizárták a saját országából. Tagadás helyett alkotnunk kell: olyan alternatívát, ami a magyarok többségének vonzó és hiteles választás lehet nemcsak a jelenlegi, hanem a korábbi rendszerekhez képest is.
Ehhez nem csak választástechnikai együttműködésre, és nem is csak politikai tartalmi egyetértésre van szükség az ellenzék részéről. Közös eszme és közös értékrendszer köré kell szerveznünk mindazokat, akik másképp szeretnének élni, és más jövőt képzelnek el Magyarországon, mint amit most tapasztalnak. Világos képet kell alkotnunk arról, hogyan akarunk élni, és milyen új országot szeretnénk építeni magunknak és gyermekeiknek.
Messziről indulunk. Ahogy korábbi cikkemben írtam: a céltalan „orbánozás” az ellenzék egyik legnagyobb önbecsapása, amely aktívan akadályozza egy közös, átélhető történet felépítését és elmesélését. Április 3. megmutatta, hogy az ellenzéki összefogás önmagában délibáb volt, mert megadta az ellenzéki közösségépítés illúzióját, miközben identitása kimerült ebben a vég nélküli orbánozásban, és híján volt a megfogható és megélhető pozitív tartalomnak. A feladat adott: ezen kell túllépnünk, és karakteres politikai ajánlatot adnunk a választópolgároknak.
A szélsőséges individualizmus zsákutca
E politikai ajánlat gondolatiságának az egyén és a társadalom viszonyából kell kiindulnia. Furcsa kettősséget látunk az elmúlt század magyar történelmében, ha ezt a viszonyt közelebbről megvizsgáljuk. Bár szavak szintjén a 20. században túlnyomórészt „közösségelvűség” uralkodott, ez valójában diktatúrába hajló rendszerek által a társadalomra erőltetett, propagandaeszközökkel elterjesztett, mesterséges eszmeként szolgálta az adott politikai erő hatalmon maradását. Mindegy, hogy épp nemzeti színekbe csomagolták, népuralomként adták el, vagy a Nemzeti Együttműködés Rendszere címet aggatták rá, ezek valódi közösségszervező erő helyett csak politikai célú hatalmi eszközként működtek.
Nem véletlen, hogy a „nagy közösségelvűség” évszázada során minden korábbinál jobban sikerült atomizálni és individualizálni a magyar társadalmat. A boldogulás alapja régóta a hatalommal kiegyező vagy azt okosan megkerülő egyéni erőfeszítés, miközben nem alakult ki hagyománya a társadalmi szolidaritásnak és az alulról szerveződő közösségeknek. Az elmúlt évszázad jelentős részében az egymást váltó rezsimek alatt a közéletből való kivonulás és a hatalommal történő megalkuvás tűnt a helyes egyéni stratégiának. 2010-től pedig a jól ismert kádári alku után megkaptuk az orbáni alkut, amely vagy a feltétlen lojalitást vagy a politikától való távolmaradást jutalmazza.
Erre az ellenzéki oldal politikai ajánlatának így kell szólnia: újraszervezzük a társadalmat, és az apátiába zuhanó egyén helyett a közösségekre helyezzük a hangsúlyt. Ehhez viszont bátran ki kell mondanunk, hogy a szélsőségesen individualista világnézet zsákutca. Az elmúlt évtizedek ugyanis ennek a felfogásnak a kudarcáról is szólnak: a 21. század elejére bebizonyosodott, hogy ez a szemléletmód, és annak gazdaságpolitikai leképeződése, a neoliberalizmus, a semmibe vezet, mert rombolja a környezetet, növeli az egyenlőtlenséget, és szorongó, depressziós embereket nevel. A neoliberalizmus, és a szociáldemokráciát a neoliberalizmussal összeházasító politika megbukott.
A klímaváltozás elleni küzdelem kiváló példa erre. Egyéni döntéseink összessége soha nem látott következményekkel üt vissza a teljes közösségre, sőt, az egész bolygóra. Olyan következményekkel, melyekkel személyesen, egyedi döntéseink során sosem számoltunk, vagy elhanyagolhatónak véltük őket. Mégis, hiába mutogatunk egymásra, arra várva, hogy majd mások cselekszenek, és az egyéni döntések sora megállítja a klímaváltozást. Látjuk, nem ez történik. A szélsőséges individualizmus borítékolja a kudarcot, amellyel már nemcsak utódaink távoli jövőjét, hanem saját közeljövőnket is megpecsételjük. A klímaváltozás csak közös fellépéssel, világméretű összefogással, nemzeteken átívelő szabályozásokkal tartható kordában.
Azonban ahogy az individualizmus, úgy a Fidesz által csúcsra járatott kirekesztő, az egyet nem értőket hazaárulónak bélyegző közösségiség sem segít a 21. század nagy kihívásainak kezelésében. Az ilyen populista rendszerek ugyanis a közösségteremtő eszméket – mint például a sérelmi nacionalizmust – kizárólag saját hatalmuk megerősítésére és a társadalom kézi vezérlésű kontrollálására használják.
Szolidáris és támogató közösségek köré kell szerveznünk a politikánkat
A szélsőségek ritkán vezetnek jóra akár az egyes ember, akár a társadalom életében. Csak akkor haladjuk meg az elmúlt évszázad szélsőségeit, a csöbörből vödörbe esés végtelen ciklusait, ha nekikezdünk látszólagos ellentmondásaink kibogozásának. Jobb-bal, teljesítményelvű-szolidáris, népi-urbánus, nemzeti-európai, fővárosi-vidéki – a mesterségesen szított ellentétpárok sora végtelennek tűnik.
Minden ilyen ellentét a társadalmunk szövetét szaggatja. És elsősorban ez a káros folyamat a felelős az elmúlt bő két évtized során globálisan és itthon is egyaránt megismert életérzésért: e világ nem a legjobb, mi több, rossz irányba halad. Ahhoz, hogy ezen változtassunk, mielőbb újra kell egyesítenünk a mesterségesen és gyakran rövidtávú politikai érdekből széttagolt társadalmat. Az előttünk álló feladatok közül ezért a legfontosabb az egyén és a közösség kapcsolatának helyreállítása. El kell érnünk, hogy a társadalom tagjai formálják újra természetes közösségeiket, amin keresztül megtalálják az utat a valahová tartozás elemi érzéséhez. Ne legyen szükségük tőlük idegen, felülről és kívülről szervezett, mesterséges, sérelmekre és félelmekre alapozott álközösségekre, melyeket mindig a mások gyűlölete hat át. És ne meneküljenek – részben kényszer hatására, részben divatból vagy normakövetésből – a szélsőséges, nihilizmusba hajló individualizmusba.
Ilyen közösségeket pedig csakis a szolidaritás eszméje köré lehet szervezni, hiszen a közösség csak akkor erős, ha a leggyengébb tagja is az. Az ellenzéknek olyan célokat kell megfogalmaznia, amelyek a közösség leggyengébb tagjait is megerősítik. Nem kell megijednünk a populista jelzőtől: olyan ajánlatot kell letennünk a választók elé, amellyel bővíthető a kétmilliós ellenzéki mag, és amellyel társadalmi többség teremthető. Megértve végre, miért a Fidesztől várják ma az életszínvonaluk javulását az anyagilag egyre nehezebb helyzetben lévő társadalmi csoportok, és mit kellene ígérnünk és megvalósítanunk ahhoz, hogy szembeforduljanak Orbán Viktor politikájával.
A Fidesz által megvalósított felfelé zajló újraelosztás helyett mi lefelé zajló újraelosztást valljuk, szempontjaink valóban a közösség gyarapodását szolgálják. Ezt nem sikerült egyértelműen, megfoghatóan, hitelesen képviselnie az ellenzéki együttműködésnek a választási kampányban. Véleményem szerint azért sem, mert a hatpárti szövetségnek nem volt igazi értékajánlata a szociális, megélhetési problémákkal küzdőknek – azaz a magyar társadalom jelentős többsége számára.
Nehéz felidézni olyan elemet a közös ellenzéki programból, amely igazán hihetővé tette volna, hogy egy új kormány minden erejével és politikai tőkéjével belekezd a magyar szociális válság felszámolásába. Pedig legalább arról konszenzus volt a pártok között, hogy a megélhetési válság Magyarország legsúlyosabb problémája – de a fókuszt teljesen elvitte az orbánozás, az elszámoltatás és számtalan más, a magyar társadalom többségét közvetlenül nem érintő programpont.
Ehelyett az ellenzéknek meg kell fontolnia, hogy valódi szolidaritást mutató követelésekre fókuszáljon. El kell gondolkodni olyan, ma radikálisnak tűnő javaslatokon, hogy például a sok kilátástalan helyzetben lévő fiatalnak elengedje-e az állam a diákhitel-tartozását; hogy a pályakezdőknek járjon-e ingyenes, az állam által finanszírozott lakhatás akár egy teljes éven át; hogy azonnal megduplázzuk a pedagógusok fizetését.
Közösségiség, mint a rend és biztonság kulcsa
A közösségfókuszú politika az ellenzék vidéki építkezésével kapcsolatos hiányosságokra is választ adhat. Meg kell vetnünk a lábunkat vidéken – és most nem az unalomig ismételt „el kell menni vidékre” rigmusra gondolok. Ahhoz, hogy az ellenzék valaha is választást tudjon nyerni Magyarországon, önmagában még a vidéki jelenlét és láthatóság sem elégséges. Olyan politikai ajánlattal kell élnünk, mely nem csak rezonál a vidék mindennapjaira, de hiteles válaszokat is kínál a kihívásaira. Ehhez legalább két fontos tartalmi elemre szükség van: egyrészt a fentebb kifejtett megélhetési problémákra kell fókuszálni, másrészt pedig a vidék Magyarországának rend- és biztonságigényére kell választ adni. El kell gondolkodnunk azon, miért csak a jobboldal tudta kielégíteni ezt a választói igényt, és miért bukott el ebben látványosan a 2010 előtt kormányzó baloldal.
A 2010 előtti kormányok ugyanis nem csak abban hibáztak, hogy nem voltak képesek fenntartani a rendet az állami karhatalmi szervezeteken keresztül. Az is súlyos mulasztás, hogy – talán az akkori baloldal neoliberális fordulatával összefüggésben, talán attól függetlenül – hagyták atomizálódni a magyar társadalmat, és semmilyen kapaszkodót nem nyújtottak a nemzethez tartozásnál konkrétabb és hétköznapibb identitásra vágyó vidék Magyarországának.
Pedig van nem jobboldali válasz a vidék rend- és biztonságigényére. Pontosan ezért van szükség a közösségiség aktív kiépítésére, a lokális identitások támogatására, legyen szó a legkisebb magyarországi faluról vagy akár a kárpátaljai magyarságról. Az erős helyi közösség erős közösségi normát jelent, amellyel szemben normaszegővé válni sokkal nagyobb kockázat és költség az egyén számára. Ez viszont a mai félfeudális vidéki viszonyrendszerben nem tud organikusan, a helyi közösség egészének bevonásával kialakulni.
Önmagában tehát nem a közmunkával van probléma, hanem a helyi kiskirályokkal és a feudális viszonyokkal. A közmunkaprogram bevezetése egyszerűen a rendre való igény felismeréséből ered – és erre az igényre adandó baloldali válasszal pedig régóta adós az ellenzéknek.
A közösségépítéshez szükséges történet
Szolidáris közösséget nem erőből teremtünk, hanem olyan történeteken keresztül, amelyeket a társadalom egyre több és több rétege fogad el sajátjának az idő előrehaladtával. A látszat ellenére elsősorban Orbán Viktor sem erővel építette ki a saját táborát. Hamar felismerte, hogy a sérelmi nacionalizmus, a külső ellenségeket láttató folyamatos álküzdelem az egyik leghatékonyabb közösségépítő módszer. Bizonyos szempontból könnyű dolga volt: a magyar történelemben Mohács óta egymást követik a nemzeti és történelmi traumák. Volt mire építenie.
És mégis mindannyian tudjuk: a nemzet jövőjét nem lehet sérelmekre alapozni. Orbán Viktor története arra alkalmas, hogy választásról választásra mozgósítsa a saját táborát, de arra semmiképp, hogy Magyarország egy erősebb és boldogabb nép országává váljon.
Akkor lesz a magyarság összetartó nemzet, ha az itt élő emberek egymás iránti szolidaritásra, a számtalan kisebb-nagyobb közösségben magukra ismerők, emlékeiket, hagyományaikat és értékeiket büszkén hordozók együvé tartozására építjük a Fidesz hazug történetének alternatíváját. Egy olyan történetet, amely nem hazugságokra és a másokkal szembeni sértettségre támaszkodik, hanem a magyar történelem azon dicsőséges eseményeire, amelyeket a legkülönbözőbb társadalmi csoportok vagy politikai világnézetű táborok közösen értek el. Idézzük csak emlékezetünkbe a XIX. század első felét, amikor a kisnemesek és arisztokraták, különféle ajkú és felekezetű polgárok fogtak össze, hogy együtt munkálkodjanak a köz javán. A reformkori együttműködéshez csak a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben szerveződő, az emberi jogokért és a szegényekért, a plurális politikai rendszerért és még oly sok nemes célért együttmunkálkodni kész, demokratikus ellenzékének hasonlítható. De a ‘89-90-es rendszerváltásnak a taxisblokádig tartó rövid időszaka is ezen korszakokhoz hasonló, a nemzet egészének mintát és közös értékeket adó évek voltak ezek.
A mi emlékezetpolitikai feladatunk, hogy közös történelmünk elmesélését ne a sérelmi nacionalizmus, ne a kollektív gyűlölködés, ne a bizonyítottan hamis narratíva esztelen továbbhagyományozása, hanem az itt élők együttműködését és felelős szolidaritását munkáló jó szándék vezérelje. Ne feledjük, a magyarság legnagyobb történelmi tetteit a veszélybe került honfitársaik iránti szolidaritás motiválta.
A vezető szerepe: a személyközpontú demokrácia építése
A történetet viszont el kell tudnunk mesélni. A politikai vezető személye nélkül a politikai tartalom önmagában még nem elégséges, és a politikai közösség sem szervezhető meg igazán.
Az ellenzéki oldal akkor tud túlélni és megerősödni, ha leszámol a liberális demokrácia intézményközpontúságának fetisizálásával, és megérti, hogy a modern politika alapvetően személyközpontú. Persze, a liberális demokráciának nem az a hibája, hogy létét intézményekre építi. Épp fordítva, ez a legnagyobb erőssége, s egyben az emberiség egyik legfontosabb vívmánya. Azonban a liberális demokráciák válságának egyik jelentős okává lett, hogy az unalmas, szürke, az emberekkel a párbeszédre épülő kapcsolatot elveszített politikusok képtelennek bizonyultak hidat építeni az intézmények és a választók között. Nem tudtak mit kezdeni az emberek jogos sérelmeivel és nehézségeivel, és nem tudták érthetően elmagyarázni a választóknak, hogy mi következik az intézmények működéséből. Ez vezetett a populisták előretöréséhez, akik az elitellenesség álcája és a sérelmi politika mögé bújva pont ezt a vívmányt próbálják teljes mértékben felszámolni.
A sérelmi nacionalista politika zsákutcájából a személyközpontú demokrácia vezethet ki minket. Természetesen a hatalomkorlátozás egészséges biztosítékaival, akár azzal is, hogy maximum két cikluson át tölthesse be ugyanaz a politikus a miniszterelnöki pozíciót. Karakteres politikai vezetés és személyes karizma nélkül nem tudunk közös történetet alkotni és együtt járható utat mutatni az új ország építésére vágyó magyaroknak. Ez pedig elengedhetetlen feltétele lesz a következő választás megnyerésének.
Ez nem magyar jelenség: az intézményközpontú demokrácia építésében megfáradt és koncepciótlan politikai vezetők és nagy pártok helyét szerte a világon az újhullámos, politikai karizmára építő mozgalmak veszik át: Macron, Obama, Čaputová. Ki-ki találhat üdvös példát a maga számára.
Az előttünk álló feladat
A feladat tehát adott. Meg kell haladnunk a magyar társadalmat is mérgező szélsőséges individualizmust. Meg kell alkotnunk saját közösségközpontú ideológiánkat, amely a nagyvárosi és a kistelepüléseken élő emberek problémáira is megoldást nyújt. El kell tudnunk mesélni ezt a történetet a magyar társadalomnak, méghozzá jobban és hatékonyabban, mint ahogyan a Fidesz a sérelmi nacionalizmusra és hazugságra építő saját történetét regéli. És meg kell találnunk az ellenzék karizmatikus vezetőjét, aki képes fegyelmezetten végigvinni ezt a stratégiát, egyben tartva a tábort.
A szerző politikus, a Momentum elnöke
