Az elmúlt hét elején jelent meg a Magyar Közlönyben a kormány 1120/2022. (III.7.) határozata az ukrajnai válsággal összefüggő csapatmozgásokról és egyes kapcsolódó feladatokról. A határozat, nem kis meglepetést keltve a közvéleményben, engedélyezi a NATO reagáló erők Dunántúlra való települését, és felsorolja azokat a megyéket, ahol tábort verhetnek a védelmi erők csapatai, külön kiemelve természetes határként a Duna vonalát. Budapest esetében szintúgy a folyó vonalától nyugatra esik a határvonal a sokak számára megnyugtató biztonságérzetet jelentő védelmi erők számára, ha kicsit profán szeretnék lenni, azt is írhatnám, hogy Újbuda, Óbuda védve van, Angyalföld, Újpest meg valahogyan csak megoldja...
Mi, Kelet-Magyarországon élők picit megrökönyödtünk a döntésen, de megértéssel fogadtuk, hogy a NATO (vagy a magyar kormány) nem akar a magyar-ukrán határ közelébe csapatokat telepíteni. A „stratégiai nyugalom” örvén marad nekünk a határ mentén felvonuló magyar „haderő”. Nagyotmondó Petiminiszter nyilatkozata szerint ők védenek majd meg minket a vákuumbombás ellenségtől. Mások szerint meg azok, akik a Duna mögött állomásoznak. Ez utóbbiban reménykedünk mi is, no meg abban, hogy hamar megteszik azt a két-háromszáz kilométert, amerről jön az „ellen”, és ahová az életünkről kolostori bársonyszékekben döntő politikusaink nem engedélyezték a betelepülésüket (mert azért ez a legvalószínűbb forgatókönyv, ismerjük el!).
Debrecen felett az ég kék, és dübörögnek a repülőgépek, hogy milyenek, azt nem tudjuk, de néha fülsiketítő hangrobbanással húznak el felettünk, ez azért megnyugtató számunkra. Kezdtünk már teljesen visszazökkeni a hétköznapokba, amikor aztán a (múlt) hét vége felé közeledve kipattant a drónügy! Nem részletezném a eseményeket, aki az igazságra kíváncsi ne a Németh Balázs-féle (munkahelye: M1 Híradó) interpretációkhoz nyúljon, olvasgassa inkább a mi online oldalunkat vagy más propagandamentes hírportált.
A lényeg: 40 percen keresztül tartózkodott egy feltételezhető Debrecen-Kecskemét-Kaposvár vonalon 1300 méter magasságban egy sugárhajtású, több tonnás „roncs”, amely bármikor lezuhanhatott volna lakóházainkra, ipari létesítményeinkre, bárhová. Végül megúsztuk az „armageddont”, a fegyver hordozására is alkalmas objektum horvát területen zuhant le, szerencsére lakott területen kívül, „csupán” 40 személyautóban okozva kárt… Aztán másnap még egy, meg még egy. Repülnek a fejünk fölött az ellenőrizetlen drónok!
Petiminiszter „megnyugtató” magyarázata az esetről, hogy ti. a magyar légvédelem az első esetben észlelte a repülő objektumot, és VÉGIGKÍSÉRTE az útját a magyar légtérben (a többi esetben meg keresték a Gripenek, de nem találták), végképp ellenkező hatást ért el, mint aminek szánta. Hétvégén az eget kémleltük ezen a tájon, találgattuk a kondenzcsíkot húzó repülőkről, hogy most barát, vagy ellenség, eleinte a sokadik kertszomszéd benzinmotoros Robi-kapája is gyanús volt, később egy-egy nagyobb hangrobbanásra is felszisszentünk, reméltük, nem pottyan a fejünkre egy üzemanyagából kifogyott, a horvát vizsgálatok szerint robbanóanyagot is hordozó, ellenőrizhetetlen szovjet repülő valami.
A magyar kormány a stratégiai nyugalom keretében a tűzzel játszik, sőt, mondjuk ki, írjuk le nyugodtan, a magyar állampolgárok életével. Sejtjük, hogy azért nem likvidálta a magyar légvédelem a TU-141-est, nehogy megrángassuk a Medve bajszát. De meddig lehet ezt a különutas, lavírozó politikát, kommunikációt folytani? Minek kell történnie, hogy észbe kapjanak Nagyjaink, és az egyesült ellenzék folyamatos gyalázása, valamint a rezsicsökkentés simogatása helyett végre azzal törődjenek, amivel megbízta őket több mint kétmillió választópolgár: a biztonságunk szavatolásával? Félve kérdezem, nem lehetne arról szó, hogy azok a NATO-erők mondjuk a keleti határainkig „települhessenek”? Csak azért, hogy mi, akik 50-100 km-re élünk a közelgő háborús zónától, biztonságban érezhessük magunkat. Ezen vitatkozunk, gondolkodunk, morgolódunk mi itt, keleten, a drónok árnyékában…
