Az ellenzék végre kezdeményez, végre vállalkozik, végre frontot nyit, végre tényleges ellenzék módjára cselekszik. A közjogi rendszert, a demokratikus kontroll lehetőségét az állampárti kétharmad mára teljesen kiüresítette, az ellenzéknek pedig soha nem volt igazi ereje a utcákon. Egyszerűbb az ATV stúdiójában siránkozni vagy a 24.hu felületére önsajnáltató médiatartalmat gyártani, megállás nélkül tiborczozni, mészárosozni és orbánozni. Az ellenzék az elmúlt tíz évben nagyrészt a politikai munka megúszásában utazott – a kreatív energiák legjobb esetben is szelfi politikában és kéthetes szavatosságú szimbólumok gyártásában merültek ki.
Az uniós pénzek közvetlen önkormányzati felhasználásáról szóló helyi népszavazások kiírása az ellenzéki vezetésű városokban azonban számos tekintetben érdemi cselekvésnek tűnik. Bár ezek a népszavazások nem volnának ügydöntők, így semmire sem köteleznék a kormányt, ha megvalósulnak, mégis képesek lehetnek erős társadalmi üzenetet közvetíteni. Képesek lehetnek kihívni a nemzeti konzultációk szemérmetlen blöffjét, hiszen ha az abból feltáruló „népakaratot” a kormányzat a maga cselekvésére nézve kötelező érvényűnek fogadja el, mennyivel irányadóbbnak kellene tekintenie komplett városok lakóinak formailag hivatalos és transzparens akaratnyilvánítását? Az ellenzék tematizál, saját narratívát állít, és kockázatot vállal, hisz a Fidesz nyilván tömeges otthonmaradásra biztatja majd híveit, s ha nem mozdulnak meg tömegek, az eredmény visszaéghet rájuk, a magas részvétel és az esetleges siker viszont éppolyan lélektani és politikai sikerré válhat, mint a tizenkét évvel ezelőtti, Fidesz által kezdeményezett szociális népszavazás.
Ha a kezdeményezés sikerrel jár, önkormányzati szinten újfajta hatalomgyakorláshoz nyithatja meg az utat, és a részvételi költségvetések ellenzéki városokban gyakorolt helyes gesztusai után a magyar társadalom végre a népszavazások és az így hozott döntések demokratikus útjára léphet. Az ellenzéki oldal végre nem a kultúrharc identitáskérdései mentén próbálja megszervezni magát, hanem valós politikai tartalommal kampányol.
Talán ez a gesztus véget vet majd az elmúlt harminc év folyamatos központosításának, s végre megszületik egy olyan precedens, amelynek nyomán Orbán Viktor vagy az őt követő miniszterelnök kormánya jogköröket és forrásokat juttat vissza a helyhatóságoknak. Nemcsak azokat a jogköröket és forrásokat, amelyekre a nemzeti színű rongyokba öltözött kétharmad az elmúlt tíz évben rátette a kezét, hanem azokat is, amelyeket az azt megelőző húsz év kormányai vontak el a városházáktól. Sőt: a helyi önkormányzatok olyan jogköröket és forrásokat is megszerezhetnek, amelyek soha nem is lettek kiosztva – a régiók és a települések ugyanis szinte valamennyi sikeres nyugati országban nagyobb szabadsággal és jelentősebb adóbevétellel rendelkeznek, mint amit 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal az MSZMP-vel szemben kialkudott.
A posztmodern politikának többé nincs tárgya, nincsenek ügyei, és nincsenek céljai – kizárólag a világnézeti törzsek drukkerhadait szolgálja ki, kizárólag szélsőséges érzelmekben, trendi életérzésekben és mértéktelen kapzsiságban fejezi ki önmagát. Ahogy a bevásárlólistán termékek és márkák sora követi egymást, úgy a politika is kialakította a maga fogyasztói kosarait – ezek szorítják ki a közügyeket, az érdemi és húsba vájó diskurzust, mert a fogyasztói komfort elvárja a rutinokat, és végtelenségig igényli a megszokást. Történhet bármi: technológiai forradalom, költségvetési krízis, külső vagy belső fenyegetés, a fogyasztókká romlott állampolgárok továbbra is a húsz–harminc vagy a száz–kétszáz évvel ezelőtt aktuális világnézeti vitákban akarnak állást foglalni.
Ezen túl pedig csak az a szerencsétlen, nincstelen választó játszik szerepet, aki egy zsák krumpliért adja el a szavazatát, mert éhes, mert beteg, mert tájékozatlan, s így nem tud bevonódni a politikai színház cselekményébe. Az országban sok helyütt oly nagy a nyomor, hogy miközben a kormány tömegeket lök ki az egészségügyi ellátásból, közmunkával szerez népszerűséget, s az ország népe mégis egy gyerekkönyv tartalma körül hisztériázik. Egy olyan könyv tartalma körül, amely soha nem volt az óvodákban, amelyet nem is oda szántak, s amely még a Mi Hazánk Mozgalom marketingkampánya nyomán sem fogja elérni a tízezres példányszámot. Ez az ügy azonban átélhető – nem úgy, mint a cigánysorok kilátástalansága, és nem úgy, mint a munkavállalói jogok nyirbálása.
Ez nem magyar specifikum – ez a korszellem. Túl nagy bőségben, túl nagy kényelemben, túl elidegenülten és túl önzően él a nyugati ember ahhoz, hogy a politikában ne élményt, hanem érvényt találjon. Az élményvadászat pedig egyre nagyobb ütemben képes átcsapni bármilyen jól átélhető szélsőségbe: boszorkányperbe, embervadászatba, kiközösítések sorozatába. A demokrácia intézményei akkor is kiürülnek, ha nem szállja meg őket egy cinikus hatalom. A szabad és demokratikus diskurzus kora akkor is véget ér, ha a sajtó nagy részét nem vonja ellenőrzése alá az etatista állampárt. A korrupciónak, a hazugságnak és a képmutatásnak Nyugat-Európában is egyre kevesebb következménye van, Magyarországon pedig már semmi következménye nincs: Borkai Zsoltot újraválasztották a győriek, Gajda Pétert újraválasztották a kispestiek.
A szabadság biztosítéka ma már az önkormányzatiság. A helyi politika maradt az a tér, ahol a közélet még ügyekről szólhat – olyan ügyekről, amelyek még átélhetők, amelyekbe még be lehet vonódni a fogyasztói identitáskosarak tartalmán túlmenően is. Az önkormányzatiságra alapozott államszervezés, egy átgondolt közjogi reform és a helyhatóságok által politikába bevont állampolgárok tömege képezheti a biztosítékot arra, hogy ne minden közügynek látszó téma kapcsán kapja el a magyar társadalmat az eszeveszett indulat.
A helyi ügyekben tartott rendszeres népszavazások jelenthetik annak garanciáit, hogy új minőségű demokrácia épüljön, hogy a magyar társadalom polgári normák szerint, s ne a futballstadionok erőszakos ultráinak és huligánjainak érzelmi nyomvonalán szocializálódjék. Amit az ellenzék most tesz, az progresszió és demokratikus innováció, amely nemcsak az Orbán-rendszer kihívóit erősíti, de a demokráciát, a polgári öntudatot, így végső soron Magyarországot. Mindent el kell követni, hogy sikeres legyen, és hogy addig folytatódjon, míg az önkormányzatok az őket megillető jogokhoz és forrásokhoz hozzá nem jutnak.
Ez egy hatalmas lépés lehet előre – már „csak” a fentiek szellemében megírt program és egy miniszterelnök-jelölt hiányzik. Ezzel a lépéssel nemcsak a 2022-es kormányváltás esélye növekszik meg, de végre abban is reménykedni lehet, hogy az O1G-koalíció tagjainak hétköznapjai a jövőben nemcsak pozícióharcokról és fizetésemelésekről szólnak majd.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/43. számában jelent meg október 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/43. számban? Itt megnézheti!
