Böjt. Elég nagy. Enni eszem rendesen, viszont hetek óta nem iszom bort. Mást meg amúgy se nagyon. Már olyat, ami nyomokban alkoholt tartalmaz, vagy éppen sokat. Azt hiszem, a böjt arról is szól, úgy nagyjából, hogy az ember arról mondjon le, amit nagyon szeret. Én pedig borember vagyok, mint ahogy a Honza Prágában sörlény. Amikor náluk vagyok, magam is szinte azonnal sörlénnyé változom, az érkezésem pillanatában mintegy, és ez a metamorfózis a távozásomig tart. Aztán hazafelé a sztrádán belenézek a hátrapillantó tükörbe, és látom, ahogy Dr. Sör Mr. Borrá változik. Változtatódik. Naná, hogy Jézus keze igazgatja azt a tükröt, hogy mindent jól lássak, ami csak mögöttem van.
Egyébként most meg az van, hogy sokadszorra is megállapítom, hogy bort inni jó, és bort nem inni is jó. Kétségbeesett és tanácstalan terapeuták és addiktológusok szegélyezik utamat, kezükben elektromos szegélynyíró. Egyszer inogtam meg a napokban, egy intenzív kőhordásos nap után határozottan éreztem, hogy most bárkit eladnék egy alacsony komfortfokozatú rabszolgapiacon úgy félliternyi jéghideg rozéfröccsért. 2/3. A gondolat elhessegetésével egyidejűleg magamba tömtem fél tábla szigorúan fair trade csokoládét, és ezzel vissza is vertem a szuronyrohammal elegy kartácstüzet. Mer’ azér’ persze függjünk mán valamitő’, ne csak úgy lógjunk bele a világba. Óh, Sister Endorfin. Követ pediglen azért hordok, mert több helyen leomlott itten a bástya, értsd kerítés, aztán rakosgatom vissza.
Egy mindenes feljegyzései (41. rész) | Magyar Hang
Minden és mindenki elmúlik, így lett kitalálva. Még a hódító Nagy Sándor sem lett végül halhatatlan, pedig szilárd meggyőződése volt, hogy majd úgy alakul.
Éppen ezt teszem, amikor váratlanul irgalmatlan kelepelés ránt ki a meditatív tevékenységből, amitől egy nagyobbacska vörös kő a lábfejemen landol egy fojtott, ám markáns hogyasztaszomorúszeműbüdös.....sannyát kíséretében. Ámde az öröm mint mindig, ezúttal is legyőzi a fájdalmat, hiszen megjött a gólya, ezer nagyobb bajt és veszélyt legyőzve. Ez meg olyan, mint amikor a fecskék vagy a kandúr többnapos csavargás után, kissé leharcolva, ám győztesen. A győzelem szó különféle alakzatainak intenzív használata most felettébb indokolt. Tollazat megrázva, fejecske hátracsapva, csőr csattan ütemesen, a fészek megvan, a pár is megjön tán, rákondul a harang, a lemenő nap sugarai súrolják a fehérre meszelt templomtornyot, a tavasz zsonglőrködik a kellékeivel.
Persze semmit nem adnak ingyen, tehát estére feldagad a lábfejem, nem kicsit. Egész éjjel nem alszom, másnap sem jobb egy fikarcnyival sem, csak besántítok végül a kórházba. Tapolca, sebészet, ambulancia. Most nem azért mondom, de tényleg, van elég baj, hallom és látom, de nekem itt most gyors és szakszerű ellátás, és már csoszogok is kifelé egy elegáns kötés birtokosaként. Nagyjából mezítláb, mert nem férek bele még egy papucsba sem rendesen, de lehetne, mondjuk, bokáig érő hó is, ám nincs. Akkor viszont, ha lenne, az lenne ám csak a jó, úgyis jegelni is kell, ez az instrukció. Optimizmusom töretlen, akár a lábam, nincs köszvényem, nem vagyok cukros, csupán mindjárt bácsi, nem fertőződöm és nem üszkösödöm, vérkeringés oké, bursitisem, az van nekem, ha jól értelmezem, de státuszom szerint jól terhelek.
Konkrétan az egyik bursámmal van baj, miszerint nyáktömlő, amik egyébként a csontos kiemelkedéseket fedik, és azok kipárnázására szolgálnak, valamint az izmok és inak csontok fölötti elmozdulását segítik elő. Ebből a cuccból van vagy hetven a testünkben, és optimális esetben egyáltalán nem foglalkozunk velük. Bonyolult és összetett állat az ember, erre gondolok közhelyszerűen, és közben máris elvánszorogtam a kapuig.
Egy mindenes feljegyzései (40. rész) | Magyar Hang
Haladéktalanul meg kellene szerveznem nyárra egy éjszakai piacot. Természetesen egy vidéki városban, mert a fővárosban minden van.
Másnap meg Veszprémig, mert modulzáró vár reám ott, főzési ismeretek. Vázlat írása, aztán kifejtés szóban. Íme, a holtig való tanulás esetleges buktatóinak egyike. Szerencse vagy balszerencse kérdése, hogy mit húzol, rengeteg a tétel, tantárgy is van bőven, három hónap alatt kellene megtanulnod mindazt, amin fiatal harcosok három évig nyűglődnek az iskolában, szinte lehetetlen. Ráadásul szépen tele vagyok fájdalomcsillapítóval, ami felettébb ritka, így aztán hat is rendesen, nagyjából annyira vagyok jelen, mintha az imént hagytam volna magára William S. Borriughs-t Marokkóban. Salátákat és vadakat húzok, nekem ez mák, hasítok is rendesen, erős négyes, két héten belül a második. Önbizalom duzzad, de azért a helyén kezel. Majd a vizsgákon válik el igazán a máj.
Visszatérve a sarkon ismét belebotlom a Bowie-macskába, nagy az öröm, és kölcsönös. Elhatározást szülünk, néhány órára felpolcolom a lábam, és David Bowie-t fogok hallgatni, ha a fene fenét eszik is, ha már nem bírtam nyugodni a valagamon, és némi átmozgató jellegű talicskázás után újra duzzad a tömlőm. Nyilván meg is érdemlem, Fekete főorvos úr megmondta, kímélet, borogatás, nix ugribugri. Na de ezek a Bowie-k, így több év kihagyás után kimondottan gyógyhatású szerek, – ó, anyám, borogass. A következőkről van szó, végsőkig kitartó cd-formátumokban, újra maszterelve mind: Let’s Dance, Tonight, Never Let Me Down és két koncert a Serious Moonlight és a Glass Spider-turnéról, nemrég jelentek meg újra mind.
Egy mindenes feljegyzései (39. rész) | Magyar Hang
A kasszába nem nyúlunk, ez alap. Ha igen, akkor beteszünk. Holott ott van, az orrunk előtt, a fiókban, mondjuk, mint nálunk a piacon.
Tudtam én akkoriban már majdnem mindent Ziggyről és Major Tomról, de ezek voltak az első jelen idejű lemezei az életemben, amiket a megjelenésük pillanatától hallgathattam rongyosra, ami azért nem árt, ha másodpercre contemporary az az art, amikor éppen és pont benne van a levegőben, illetve hát mivel Bowie-ról van szó, még meg is előzi egy kicsit az aktuális levegővételt és a kort, amiben élsz. És felismered, hogy a táncolható, kvázi diszkózene nem csupán az agyhalottak kiváltsága. Most meg az idő, mint egy hatalmas üvegpók, réseket hagy a lábai között, te meg ízlelgeted. Minden dalnak helyszíne van, bárok és kocsmák színhelye, néhány város, pár járható utcával és szereplői, barátok és lányok, magyarok és finnek, görögök és franciák és minden köthető, sőt újraköthető, mint seben a háló.
Zárásként egy Neil Young-lemez következik, a Songs for Judy, és persze a kínzó bizonytalanság a Twin Peaksből, hogy ki a bánat az a Judy, mert csak annyi biztos, hogy megátalkodott egy némber, és ezen a ponton persze Bowie visszaköszön, finoman int a kezével, mint egy igazi hős, majd szokásához híven teáskannává változik.
Elaludhattam. Viszont megérkezik Bíborka és Kriszto, és ez mint mindig, felpörgeti az eseményeket, lendületet vesznek mintegy, a dogot és a törpetacskót elhelyezzük a kertben, és visznek ide-oda, ki-be pakolgatnak az autójukból, csodás ebédek és nagy nevetések, még nagyobb tervek és a legnagyobb álmok követik egymást, bámuljuk a Balaton tavat, ilyenkor szeretem a legjobban, amikor türkizzöld, esetleg kék, de annak is rengeteg árnyalata, ez a kép is bevésődik majd a legjobbak közé, annyi fagylaltot eszünk, amennyit csak bírunk, kicsi böjtszünet, kérek engedélyt örülni, mint kutyás rendőr a sikeres nyomozás után, most nem fáj semmi, át- és kiteleltem, mint a bougainvilleám, amire nem sok esélyt adtam, mert ez azért itt mégsem Dalmácia, ahol felkúszik a harmadik emeletre, és még a hideg sem veszi el a kedvét ettől a magasba töréstől, amihez nekem már nincs se kedvem, se erőm, csak szemlélődnék, ha lehetne, itt sem vagyok, ne keressetek.
Egy mindenes feljegyzései (38. rész) | Magyar Hang
A világ és az élet egy nagy csalafinta kör, erre jutottam újra. És arra, hogy ha Amerika ott toporzékol a bakancslistán, akkor Kuba is.
Hazafelé megnézzük, ahogy Boribon bezárja a boltot. Egy ménkű hosszú lánccal körbetekeri a bódét, amit aztán egy olyan lakattal rögzít, ami aligha állna ellen egy jobb köröm ollónak. Olyan az egész, mint maga az élet. Megható, szép, vicces, gondoskodó és kilátástalan. Amikor végzett, felhúzza a kapucniját, felveszi a napszemüvegét, és beül az autójába. Tökéletes. Imádkozom, hogy az első motoros járőr ne menjen a fának, amikor meglátja, és ne hívják ki rá a terrorelhárítókat a benzinkútnál. Lefekvés előtt japán teppanyaki mestereket nézegetek a neten. A faszik először valószínűleg elvégezték az artistaképzőt zsonglőr szakon, aztán a szakácsiskolát, majd vagy húsz évig tojást pucoltak szakmai gyakorlaton, mire kaptak egy saját sütőlapot, amit viszont alighanem a NASA fejlesztett ki. Bámulatos a világ, na!
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/14. számában jelent meg, 2019. április 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/14. számban? Itt megnézheti!
