Egy mindenes feljegyzései (6. rész)

Kivettem három szabadnapot a reggelizőben, ami senkit nem ért váratlanul, mert már két hónapja belengettem a konkrét dátumot, és helyettest is szereztem, így aztán fájós derékkal bár, ám tiszta lelkiismerettel beültem az autóba és elindultam Prága felé. Az utazás oka és célja pedig a Rolling Stones koncertjének megtekintése volt. Merthogy most már tényleg lehet, hogy az utolsó alkalom. Jó, ezt mondjuk már vagy tíz éve, és a fiúk hetven fölött is kiváló műszaki állapotban vannak, ami a biológia, a kémia és az orvostudomány csodája egyben, és ellentmond minden fizikai törvényszerűségnek, de azért mégis. Előbb-utóbb megtörténhet, hogy Miki bácsinak nem lesz kedve esténként felszántani a színpadot egy stadionban, és legfeljebb maguknak nyomnak néha egy kis bluest valami kényelmes stúdióban.

Mostanában, ha csak tehetem, kihagyom az autópályákat, a nyugis nézelődés jön be inkább. Ezért aztán Sopron felé kanyarodom, majd át Burgenlandba. Szőlő, kukorica, napraforgó, aratás, minden glédában, rend és tisztaság, tapintható anyagi jólét – mégis inkább délen élnék, ha lehetne. Pozsonynál hajtok fel a pályára, aztán Malacky, Kuty – nagy nehezen szerzek matricát is az autóra, a csehvel egy hónapig kóvályoghatnék fel s alá, de egy óra is sok. Ezért az útért akár egy fillért is elkérni a pofátlanság határát súrolja, végig ásnak, túrnak, terelnek, Brnónál pedig bemutatkozik a pokol. Egy órát dekkolunk a negyven fokban a hetvenfokos flaszteron, se előre, se hátra. Az addigi rázkódások valami rettenetes zajt hoznak elő a motortérből, még szerencse, hogy a hűtővíz szépen bírja. Egyre intenzívebben imádkozom, mert ha itt történik valami az autóval, legfeljebb helikopterrel tudnak kiemelni az út közepéről. Közben ügyesen dolgozom az egyre terebélyesedő klausztrofóbiámon és arra gondolok, hogy egyszer minden elmúlik. Így aztán egy váratlan pillanatban ez is, és máris lehet újra szerencsétlenkedni a kamionsorok mellett, a rendelkezésünkre álló mintegy másfél sávszélességnyi területen. Értem én, ezzel a D1-es sztrádával kellett már kezdeni valamit, merthogy úgy nagyjából Masaryk óta senki nem nyúlt hozzá egy ujjal sem, és ennek megfelelő állapotba került, de ez így felér egy gyilkossági kísérlettel. Akkor lássam legközelebb ebben a formában, amikor az egyre jobban sajgó hátam közepét. A Prága-tábla megpillantása maga a megváltás, visszafelé inkább jövök árkon-bokron, hegyen-völgyön.

Egyből a Smíchovba tartok, ahogy szoktam, a kedvenc városrészembe, amit még nem szálltak meg teljesen a turisták. Eddig. Miután néhány perc leforgása alatt, néhány pogózásra emlékeztető, az ideget nyomó csigolyák révén tőlem tökéletesen független mozdulat kíséretében kikászálódom a járműből, az első meglepetést a huszonegyedik századi elvárásoknak megfelelő parkolóórák okozzák. Merthogy itt sosem voltak. Most viszont reggel nyolctól este nyolcig lehet hajigálni a pénzt, méghozzá nem is keveset. Megértem ezt is. Az történt ugyanis, hogy miután az utóbbi időben Smíchov népszerűsége jelentősen megugrott, a helyiek azon kapták magukat, hogy órákig keringenek szabad parkolóhelyre vadászva, és végül kilométerekről cipelhetik haza a cuccaikat. Így nekik most jobb az éves bérletükkel, én viszont pont huszonegyezer forintnyi koronát fizethetnék, ha egy hétig maradnék a barátaimnál. A második sokk jön, a sorra bezáró vagy nem éppen előnyükre átalakított kocsmák. Eltűnnek a szívemnek oly kedves, speciálisan cseh hangulatot árasztó helyek, jön a nemzetközi katyvasz, ugyanúgy néz már ki minden Budapesttől Prágáig. Persze azért akadnak üdítő kivételek, az egyikben azt találták ki, hogy ők márpedig ezentúl egy klub, az ember befizeti a tagságit, ami húsz korona és örökös, és máris lehet cigizve sörözgetni és falatozni, olcsón és nagyszerű minőségben.

Az a csodálatosan vegyes közönség, amelyről Hrabal úr oly szépen emlékezett meg műveiben, egyre inkább az ilyen helyekre szorul, olyan mint ha már félig-meddig el is tűntek volna, valamiféle illegalitásba, a feleslegesség és a korszerűtlenség érzetét árasztva.

Edittel, Honzával és Eduárddal az Andélben találkozunk, ahol jó a konyha és a komoly szaktekintélyek tudományos értekezése szerint jobb a csapolt pilzeni, mint Plzenben. Aláírom. Jéghideg, keserű, semmi kézműves okoskodás, és normális füles korsóban hozzák, nem ezekben a nyüves poharakban. Mondanom sem kell, a négydecizős borzalom fel sem merül. Tökéletes. Az első gyorsan le is csusszan a nagy ijedségre, a többi már higgadtan követi. Nem tudom, mitől van, de otthon órákig elüldögélek egy pohár mellett, és el is tompulok kissé, míg itt szépen megy, és bele sem alszom. Naná hogy az Andél sem olyan már, mint a régi szép időkben, amikor a vendégek már a déli nyitás előtt ott toporogtak és segítettek begurítani a hordókat, hogy minél előbb hozzájuthassanak a sörükhöz, és a villamosvezető úr a megállóban leugrott a tizenkettesről hogy bedobjon egy tizenkettest, hogy aztán vidáman fütyörészve és csilingelve vigye tovább a megértő utasokat. De az irgalmatlan tömeget leszámítva azért még rendben van. Honza, aki cseh, patológus, költő, multiinstrumentalista zenész, kiválóan és választékosan beszél magyarul, és szabad idejében török nyelvemlékeket bogozgat, inkább Staropramen-hívő. Jó, ez mondjuk nem is csoda, itt nőtt fel a gyártól néhány méternyire, manapság meg örömmel muzsikál az udvarán. Itt is élő zene kerekedik. Jazz. Alexander Ragtime Band. Jó itt, mint mindig.

A Rolling Stoneson nem fog az idő, 70 éves tinik a színpadon

Bármily hihetetlen, ismét megmutatták, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan.

Másnap reggel készülődés a koncertre. A haladásnak és a fejlődésnek köszönhetően órákig tart, holott nagy erők fognak össze, generációkon átívelően, csehül, magyarul, angolul. Mert a jegy ugyan már hónapok óta megvan, Edit intézte. Igen ám, de a karszalagot aktiválni kell, fiókot nyitni, és egyéb baromságok. Keith Richards például tutira nem jutna be vele a saját koncertjére, de akadnak szép számmal erős hatvanasok is, nekik sem egyszerű. Ez a karszalag, ami valószínűleg gyorsan átveszi majd a hagyományos jegyek szerepét mindenhol, a világ egyik legaljasabb átverése. Nézzük, miként működik. Fizetni lehet vele, és csakis vele. Készpénzforgalom nincs. Az indoklás szerint mindez miattunk van, gyorsabb lesz így az élet, és nem vernek át minket a visszajáróval. Holott éppen az ellenkezője igaz. Beengedés, motozás és levilágítás után lehet újra sorbaállni a feltöltőpontoknál, ahol is kártyáról, illetve készpénzről ugorhat át a kiválasztott összeg a szalagra. A buli végén, amennyiben száz koronánál kevesebb marad rajta, az elveszett, kész, elvitte a cica. Ha több, akkor lehet újra sorban állni érte órákig, miközben elmegy az utolsó metró, te meg ott állsz a világ végén, egy reptéren. És sok kicsi sokra megy. Ügyes, ugye? Merthogy ezen az egészen csak a bank szakít. És mi van például, ha bármi miatt összeomlik a system? Ott marad néhány tízezer ember a napon egy korty víz nélkül? Kicsiben rögtön meg is tapasztalhattam a kiváló találmány áldásait. Álldogálok, araszolok egy gyönge félórácskát a napon, néha összekoccannak a csigolyáim, ilyenkor fel-felvakkantok. Odaérek, kérek egy sört és egy vizet. Nyújtom a csuklómat, sehol semmi. Ezen nincs pénz, mondja a pultos. Viccel, most raktam rá háromszáz koronát. Akkor sincs. Köszike. Átvágok néhány ezer emberen a costumer service-hoz. Kedvesek, de értsem meg, ők nem tudnak készpénzt visszaadni, majd a bankom. Vissza a sorba a feltöltőponthoz, aztán egy másikba az italokért. Szépen telik az idő. A jövő itt van, szevasztok. Azért a múlt érdekesebb volt, bizonyíték erre az előzenekar, a Prazsky Vyber is.