A Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak tüntetése október 23-án megrengette a rezsimet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Gulyás Gergely miniszter példátlanul gyors nyilatkozata: a felvonuló fiatalok a kormány mellett álltak ki. Ez a mondat egyedül kifejezi a kormány félelmét és tanácstalanságát. Ennyire egyértelmű és mély kormányellenes tüntetés ugyanis nem volt 2010 óta! Ahol követelés nem egy rossz döntés (netadó) visszavonása volt, hanem kormányellenes tiltakozás: szabad országot, szabad oktatást! Autonómiát!
Már ideje volt, hogy történjen valami, ami megtöri az értelmiség, a tudományos szféra nemzetközi feltűnést keltő csendjét. A diktatúrába menetelés szégyenletes belenyugvását. Törvényszerű, hogy ezt az egyetemista fiatalok tették meg. Furcsa azonban, hogy – '56-tal ellentétben – ez a művészeti-, s nem a műegyetemi hallgatók tette volt. Ennek okát érdemes lenne megvizsgálni, mert a Rákosi és az Orbán rezsimek eltérő sajátosságaira vetülne némi fény.
Nézzük: mi történik az egyetemeken.
Sajnos, ma már az egyetem világát kívülről szemlélem. A részletek hiányos ismeretét az összefüggések előtérbe állításával igyekszem kiegyenlíteni.
Amit a kormány a centrális erőtér szellemében az egyetemek alávetésével apró lépésekben, szinte észrevétlen módon eddig csinált, az most nagy nyilvánosságot, s nemzetközi dimenziót is kapott. Az SZFE-s ügy illeszkedik az önkényuralmi törekvések felfeslésének láncolatához. A CEU elüldözése az országból, az Akadémia jogtalan megfosztása intézeteitől, a hazánk számára méltatlan jogállami vita a nyári EU-csúcson, ugyan-e témában a megszégyenítő országjelentés, majd a napokban az EU-Parlament kulturális bizottságában lett napirend a SZFE-s ügy. A belpolitikában is baj, baj hátán. A kormány elvesztette a covid-19 járvány feletti kontrollját, s még az influenzával szemben is milliók érezhetik magukat nemcsak védtelennek, de becsapottnak is. A közoktatás szétesőben. Az egészségügyet az emberéletek megmentésének hivatás-kényszeréből fakadó, emberfeletti erőfeszítések tartják egybe – ki tudja meddig? El kell ismernünk: ebben a helyzetben valóban jogos a kérdés: a felsőoktatás Orbán válságkezelési noteszában ott van-e az első ötven között? Hiszen a tudás megszerzése „csak” az ország jövőjéről, gyermekeink, unokáink életéről szól… Mi most azért szánjunk erre egy kis figyelmet.
A felsőoktatási „modellváltás” épphogy elkezdődött. Az alapítványi modell a fejlett országokban hosszú évtizedek óta működik, mind a tudomány, mind a gazdaság, s mind az érintettek értékrendje szerint kiválóan. Alkalmazása a kilencvenes évek elején nálunk is felmerült a kutatóintézetek oldaláról, célul tűzve a megváltozott piaci, gazdasági, nemzetközi viszonyokhoz igazodó tulajdonosi, szervezeti, működési rendszer kialakítását. A modell a holland TNO és a német Fraunhofer Társaság volt. Nem jutottunk messze: az akkor alakulóban levő piacgazdaság alkalmatlan volt a magas követelmények teljesítésére. Napjainkban hasonló céllal az egyetemi szférában indult átalakítási munka. Az első lépést tavaly a közgazdasági egyetem tette meg, s jelen tanévben bővült ez a kör néhány további egyetemmel, közte a SZFE-vel. És most kezdenek a problémák felszínre jönni.
A Corvinus egyetem szenátusában szerettek volna napirendre tűzni egy nyilatkozatot az egyetemfoglaló SZFE-hallgatók támogatásaként. Kiderült: a döntési jogától megfosztott testület rektora (aki a korrupció sajátos, megértő értelmezésével vívta ki Orbán támogatását) nem engedte meg a szolidaritási nyilatkozatnak még a napirendre tűzését sem. És ez a tény felszínre hozott több kényes kérdést a mostani alapítványi modellel kapcsolatban:
– Az egyetem működésében csak az alapítvány kuratóriuma rendelkezik döntési jogokkal;
– A rektor, a szenátus csak véleményezési jogosítvánnyal rendelkezik, így kvázi paravánként működnek, funkciójuk az egyetem látszatának fenntartása;
– Az alapítványi modellben az egyetemek elvesztették universitas jellegüket, valójában a kuratóriumot létrehozó gazdasági vállalkozások, szervezetek kapcsolt, autonómiát nélkülöző részei;
– Az egyetemi hallgatók, akik 1968 óta (a párizsi diáklázongásoknak köszönhetően) rendelkeznek képviseleti joggal az egyetemi testületekben, s ezzel az ottani döntések felelős részesei lehettek – most alárendelt szerepbe süllyedtek vissza.
Felmerül a kérdés: tényleg lehetséges, hogy Magyarországon az egyetemek önállóságának felszámolása, a sok évszázados múltú autonómiájuk elvesztése a XXI. században kormányzati stratégia legyen?
Igen, de még a folyamat megfordítható.
Hazánk a XXI. században anakronisztikusan tette programmá a munkaalapú társadalom létrehozását, s ezzel sorolta hátrább a prioritások között az oktatást, benne a felsőoktatást. A gyanútlan egyetemeken a kancellári rendszer bevezetésével az autonómia lassan leépült, s az alkalmazkodás kényszere lett meghatározó a vezető testületekben. A tudomány, az oktatás költségvetési támogatásában egyre jobban lemaradtunk a nemzetközi trendektől, nőtt a rés a hazai és a külföldi egyetemek tudományos teljesítményei között. A tankötelezettség korhatárát nem felemeltük, hanem csökkentettük. A gimnáziumok száma is visszaesett, s a beiskolázási számok elkezdtek döbbenetes mértékben csökkenni. Azt az egyetemet, amely a nemzetközi – az amerikai – normákból nem engedett, s a világ legjobb 250 intézmény közé küzdötte magát: a rezsim – dacolva a hazai és nemzetközi közfelháborodással – elüldözte. A vonatkozó törvényről a napokban mondta ki az unió bírósága, hogy nem felel meg az EU jogszabályainak. Vissza kell azt vonni. De a CEU-t Bécsből már nem lehet visszahozni.
Úgy tűnik számomra, hogy ebbe a sorba illeszkedik a két éve indított alapítványi modellváltás is. A gondolat (ahogy elképzelem) szimpatikus: ha szabadulni akartok az egyre feszesebb, ötletszerűen rángatott kormányzati póráztól: létrehozunk számotokra tőkeerős cégekkel olyan alapítványokat, melyek az egyetemek mozgásterét valamelyest szűkítik ugyan, de a forráshoz jutás terén kedvezőbb kondíciókat tudnak biztosítani. Az elért tudományos eredmények hasznosítása minőségi javuláson megy át, hiszen az egyetem a felhasználóval közösen alakítja, s teszi ambiciózussá a fejlesztési stratégiát.
A start a gazdasági élethez közel álló Corvinus egyetemmel indult, de az eltelt egy év kevés ahhoz, hogy a történtek alapján a rendszer működését meg lehessen ítélni. Mindenesetre nem merültek fel a folyamatot megkérdőjelező problémák. Az idén bővült a kör, optimista szemlélettel. Az Állatorvostudományi Egyetem rektora nagy reményekkel van a jövőt illetően, s a kormány örömére ünnepi ülésen fejezte ki értetlenségét a SZFÉ-s hallgatók engedetlensége miatt. Pedig egyszerű a dolog. Az SZFE esetében a támogatási pénznek nincs szerepe, annál inkább annak a kulturális miliőnek, ami évtizedek alatt kialakult, az egyetem karakterét adja, s amit a kinevezett kuratórium elutasít. S annak, hogy az önállóság, a függetlenség, a gondolat és cselekvés szabadsága evidens és meghatározó. Az egyetem autonómiájának, a hallgatók jogállásának, szabadságának korlátozása pedig elfogadhatatlan. Ebben a miliőben a kultúra, az egyéni szabadság, az emberi méltóság – alapvető követelmény – és mérce – a vezetéssel szemben.
A kérdés: mehet-e a modellváltás változatlan formában tovább?
Nem.
Az „alapítványi” konstrukció lényege, hogy az állam feladja az egyetemek irányításának eddigi gyakorlatát, s azt átadja különböző kuratóriumoknak.
Mindenekelőtt szögezzük le: az állam, a kormány felelőssége az oktatásért, a felsőoktatásért nem képezheti adok-kapok akciók tárgyát. Ez önmagában alkotmánysértés, még a rezsim Alaptörvénye szerint is, amit elfelejtettek időben, a szokott módon, n-edszer is „igazítani” az éppen aktuális („modellváltás”) elgondoláshoz. Az oktatás szabadsága, az intézmények autonómiája az alapjogok része. Az állam most az alapítványi konstrukciót akarja felhasználni a kultúrharcban is: a szellemi életben is megvalósítani, hogy a NER totális szerepre tegyen szert. (Rákosi idején is volt ilyen törekvés.). De a kormány – úgy látom – nem akar (nem tud?) közvetlenül konfrontálódni az értelmiséggel, eszmei vitákba bonyolódni a művészvilággal. Távolságot akar tartani a kultúra, a szellemi élet intézményeitől, benne az értelmiség krémjét adó egyetemi szférától. Pontosabban: a nemzetközileg elfogadhatatlan kultúrharcba a kormány külső tényezőket akar bevonni, hogy aztán kényes helyzetekben moshassa a kezeit. Mint október 23-án Gulyás Gergely miniszter: a kuratórium a felelős!
Konklúzió.
Az egyetemek korszerű, állandóan fejlődő működési rendjének kialakítása egyszeri szervezeti lépéssel nem oldható meg. A kor követelményeit, az ország adottságait és lehetőségeit változó rendszerként kezelve, az érintettek aktív közreműködésével kell alakítani és működtetni. Csak demokratikusan működő társadalom tud megfelelően igazodni, és lépést tartani a XXI. század kihívásaival, a klimatikus viszonyok alakulásával éppúgy, mint a digitalizáció forradalmi változásaival.
Részt vettem a SZFE-s hallgatók október 23-i tüntetésén. Büszke voltam arra, hogy van kontinuitás, van tartás az ifjúságban.
Ők hozzák el a megoldást. De mikor?
A szerző a Kutatási, Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke
