Az igazság a háború első áldozata. Ez a gondolat Aiszkhülösztól van, egy réges-régi drámaírótól, a görög tragédia megteremtőjétől, aki szigorú műveket alkotott, és örök érvényű állítások megfogalmazására is képesnek bizonyult. Annyira, hogy e háborús megmondásának évezredekkel később különböző variánsai születtek, többek közt egy Boake Carter nevű amerikai haditudósító jóvoltából, valamint olyan roppant népszerű íróknak hála, mint Paulo Coelho és Ken Follett. Előbbi lebutította, ahogy szokta, felemelkedvén az emberi méltóságig, ám utóbbi az igazságot békén hagyva belháborúra cserélte a háborút. Helyben vagyunk. Úgy unom ezt az egészet, szinte el sem tudom mondani. Szó sincs róla, hogy indulatos lennék. Vagy hogy bánatos. Nem-nem. Rezignált vagyok. Kilátástalanságot látok. Házunk előtt két rezign állt. Totálisan hülye szóvicceket gyártok. Ez csalhatatlan jele az egykedvűségbe hajlás előtérbe furakodásának.
Amitől különösképpen a frász tör ki, az nem más, mint a rengeteg sok meggyőződés. Dunát lehetne vele rekeszteni. Hiába: amikor az igazság áldozatul esik, a felszabaduló helyek meggyőződéssel töltődnek fel. Mindenki úgy tudja: az igazság ideát van. Ami odaát található, az hazugság. Száz százalékban. Innen egy macskaugrás, hogy aki nincs velünk, az ellenünk fenekedik. A belgák menjenek a pokolba. Vészterhes időkben állást foglalni kötelező.
Ugyan már. Sosem az van, hogy vonalzóval méricskélnénk a távolságot, mert a képzelt középen annyira jó. Középen nem lehet lenni. Ott semmi sincs, csak szakadék, az is mélyül és szélesedik. Hanem az van, hogy mindenekelőtt a világról és az életről – vagy fordítva – kéne gondolnunk valamit, és csak utána az állítólagos kulcsfigurákról. Akik úgy szeretnék, hogy hozzájuk, szövegeikhez, cselekedeteikhez képest helyezzük el magunkat is a palettán. Akik ahhoz is ragaszkodnának, hogy választástól választásig mérjük az időt. Na persze. Majd ha fagy, hó lesz nagy, répa terem, vastag, nagy.Úgy vélem, jobban járunk, ha magát a dolgot nézzük. Többfelől, ha megy ez még nekünk.
Háborút szinte mindig az aggok indítanak – de a fiatalok bőrére megy, és ha egy mód van rá, velük is vívatják meg. Az eszközeik, a technikáik megvannak ehhez. A múltjuk nemkülönben: tele rutinokkal, eszmefoszlányokkal, víziókkal, sérelmekkel. Ok, indok, indíték adódik mindenhez. Fegyver is, módszer is, a támadáshoz éppúgy, mint a védekezéshez. Egyszer-másszor az is megesik, hogy az agresszor lesz kevésbé agresszív.
Az aggság nem azon múlik, hogy az ember hány éves. Vagy hogy az eszme mennyire korszerű. Hogy van-e egyáltalán. Az idő mindent és mindenkit elkoptat, esetenként korábban a kelleténél. Amikor az eszme, ha van, ideológiává válik, na akkor csak a háború marad.
Milyen jó is lenne hinni abban, hogy tényleg van másik Magyarország. Hogy ami az SZFE környékén történik, valami újnak és szépnek az előszele. Hogy ezek a gyerekek nem akarnak mást, csak teátristákká nevelődni tehetségesen, okosan. Hogy hátha sikerülni fog nekik. Hátha nem visznek tovább a régiből semmit, amit nem kéne. Hátha nem válnak áldozatokká. Hátha a kíváncsiságuk lesz a fő az elhasznált meggyőződések helyett. Milyen jó is lenne hinni bármiben. Mindazonáltal: aki rezignált, az ne legyen már ennyire romantikus!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/37. számában jelent meg szeptember 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/37. számban? Itt megnézheti!
