A kilencvenes években még úgy biztattak bennünket, akkori fiatalokat, hogy ti már, gyerekek, ti már egy más korban nőttök fel, tiétek a jövő, és nekünk, mondták, ez a legfontosabb. A jövő pedig jött, illetve jött úgy-ahogy.
Antall, Boross, átmeneti remény, majd kilencvennégy, és Horn. Nem baj, hogy pufajka, hogy vattakabát, csak legyen az, mint kilencven előtt, olcsó kenyér, tej, sör. Boszorkányüldözés, Orbán is valami ilyesmiről beszélt, amikor a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényt tárgyalta a parlament. Azután Horn Gyula nyakmerevítője, a Bokros-csomag és Tocsik Márta. Tankok helyett jönnek a bankok, és térdre magyar, térdre!, írta valaki. Tégy a gyűlölet ellen!, mondták mások. Tégy a magyargyűlölet ellen!, hangzott a riposzt. Magyar Fórum, Csurka István. A harmadik út kevesek küzdelme, viszont sokak közönye.
Majd kilencvennyolc, Orbán. Először. Széchenyi-terv után Kaya Ibrahim, azután bukás. Orbán Viktor azt üzente, hirdette az sms, lelkesedtek a későbbi polgári körök tagjai. Testnevelési Főiskola, mindenki hozzon magával még egy embert! Nem hozott. Négy év után nyolc év. D-209, de francia becsületrend. Nem ellentmondás, csak azt hisszük. Kétezer-tizennégy, Brüsszelben felavatják a Horn Gyula-termet. Nem értjük, biztosan mi emlékezünk máshogyan.
De vissza! Csendes kormányzás, színtelen-szagtalan. Medgyessy elevickél, nem számít puccsra. Néhány esztendő, és egy őszi éjjelen Gyurcsányt választja az Országgyűlés miniszterelnökké. Elfelejtett kétezer-öt, sokat emlegetett kétezer-hat. Őszödi beszéd, forradalmi hangulat. Kossuth tériek, ötvenedik évforduló, lovasroham. Remény újra, feltámadó nemzeti érzelem. Kisereglő, otthagyott tömeg, páncélautó, Astoria. Orbán Viktor menekül. Azonosító szám nélküli rendőrök, Gergényi. A szabadság betűiből hófehér barikád épül.
Pénzügyi világválság, Bajnai, majd legyen béke, szabadság, egyetértés! Jobbra át! Sőt még inkább jobbra. A jövő most tényleg elkezdődött…, lehet, hogy mi jövünk? Három csapás, rezsicsökkentés, hangulatjavító kommunikáció. Nem biztos, hogy rosszabb, mint azelőtt. Várjuk ki a végét! Aztán migránsválság, kerítés, és persze Soros veszélyes terve. A vélemény szabad, csak éppen irányított. Permanens választási kampány. Plakátok mindenhol, rajtuk az aktuális ellenség ördögként, bohócként. A vélemény szabad, csak az igazság egyféle. Lehet, hogy mégiscsak rosszabb, mint azelőtt?
Radikális pártból néppárt, Vona Gábor szembeszáll, majd bohóccá lesz, és a plakátokra kerül. Elszánt küzdelem, remény megint, de újra kétharmadba fagy az ország. Fogy a levegő, telnek a kórházak. Maszk, gépek Kínából, oltás mindenfelől, kijárási tilalom, rendeleti kormányzás, operatív törzs, hullámok, halál. Meddig tart még? Ameddig tényleg, vagy ami az érdek? Találgatjuk.
Összefogás kell, mondják sokan, és a kis pártok orrukat befogva maguk közül választják az újabb lázadót. Elkezdődik a Péterek harca. Ismét közeledni látjuk a jövőt. Csak felfelé! Reménykedünk. Hiába. Zárul a kör, és a Holdról is látszik, ez a Péter egyedül marad. Fellángoló oroszbarátság, kádári mélabú, szervilis irredentizmus. Az eklektikus érzelmi kavalkád szürreális valóságértelmezéseket teremt nap mint nap.
Az ukrán háború reveláció. Hiába a huszadik század minden borzalma, továbbra sincs szolidaritás. Lehet, hogy a jövő maga a múlt? Egy másik Orbán nem érti, hogy az ukránok miért nem okulnak ’56 példáján, hiszen túlerő ott is, itt is. Akkor meg minek. Adják fel, és béke lesz. Mint ahogy adjuk fel mi is, és akkor Magyarország nem lesz migránsgettó. Adjuk fel, és nem mocskolják be a nevünk, nem vetül ránk semmilyen gyanú semmilyen árnyéka. Adjuk fel, és ne vegyük észre, hogy szegények lettünk, ők pedig gazdagok. Adjuk fel, mert elhiszünk mindent.
Szólhatott volna ez az elmúlt néhány évtized a szabad polgári fejlődésről, a szellemi, anyagi gyarapodásról, a korszerű művelődésről, egymás elfogadásáról, de a hatalmi elit önzése és saját igényességünk tragikus hiánya miatt mindez máshogy alakult, és a jövőnk egyelőre elmaradt.
Az, hogy ezek után mit érdemlünk, nem tudom. Mindenesetre, és mindennek ellenére az a valami, amit nem értünk, az, ami borús történelmünk során néhányszor, általában a legreménytelenebb pillanatokban segített, és aminek mibenlétét nehéz megfogalmazni, most is körvonalazódni látszik. Mintha a magyarok istene még mindig hinne bennünk, reménykedő nyomorultakban. Talán ez a másik Péter, és vele együtt mi is most szerencsésebbek leszünk...
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/13. számában jelent meg március 28-án.
