Eriksen drámája ismét rengeteg kérdést fel fog vetni

Eriksen drámája ismét rengeteg kérdést fel fog vetni

A dán Simon Kjaer csapattársa, Christian Eriksen barátnőjét, Sabrina Kvist Jensent vigasztalja, miután Eriksent hordágyon levitték a pályáról a világméretű koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság B csoportjának első fordulójában Finnország ellen játszott mérkőzésen Koppenhágában 2021. június 12-én (Fotó: MTI/EPA/Getty pool/Stuart Franklin)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Miért nem jön már egy mentő? Miért nem viszik azonnal kórházba? Egy ilyen helyzetben minden perc számít, miért fekszik még Christian Eriksen a gyepen? Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak az ember fejében, amikor a 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság második napján, a sorozat harmadik meccsén a dán válogatott karmesterének számító középpályás összeesett pár perccel az első játékrész vége előtt a koppenhágai stadionban.

Az eset egy bedobást követően történt. Nem állt mellette senki, nem ütközött senkivel. Először egy tizedmásodpercig az is átvillanhatott az eseményeket a televízión követőkben, talán egy kontakt okozhatta a horrorsérülést. De nem. Semmi jele nem volt az egésznek. Épp ezért már akkor, a képernyőkön át is lehetett sejteni, nagy a baj. Ezt leginkább azok tudhatják, akik nap mint nap ebben a közegben élik az életüket.

A modern labdarúgás hozott már néhány ilyen drámát, magyarként elég csak Fehér Miklós 2004. január 25-i tragédiájára gondolni. A portugál Benficában játszó klasszis a Vitória SC elleni meccs hajrájában csereként lépett pályára; a találkozó hajrájában sárga lapot kapott, majd előrehajolt és összeesett. A mindössze 24 éves magyar csatár úgy távozott e Földről, hogy mindkét csapat orvosai azonnal a pályára rohantak és megpróbálták újraéleszteni, miközben megérkezett a mentőautó, hogy a közeli kórházba vigyék.

Önkéntelenül is e máig kísértő emlék villanhatott be sokaknak, mikor élő adásban egy pillanatra azt lehetett látni, az orvosi stáb szívmasszázst végez Eriksenen. – Édes jó Istenem, vigyék már kórházba, az nem lehet, hogy ott haljon meg a pályán! – így fohászkodtam valószínűleg nem egyedül, miközben a csapattársak aggódó arccal, sírva, kétségbe esve körbeállták a társukat, aki az életéért küzdött.

Utóbb kiderült, Eriksen többek között annak köszönhette „visszatérését”, hogy az azonnal odaérkező dán kapitány, Simon Kjaer kihúzta a csapattársa nyelvét, majd stabil oldalfekvésbe helyezte. S miközben a pálya szélére berohanó feleséget Kasper Schmeichel, majd az odasiető Kjaer próbálta nyugtatni, az ember továbbra is feszülten drukkolt, hogy vigyék már kórházba – mikor viszik már?

A koppenhágai dráma minden bizonnyal örök mementóként kerül be az Európa-bajnokságok történetébe. Szerencsére úgy áll a helyzet, pozitív előjellel. Eriksen túlélte, visszajött, visszahozták, micsoda küzdelemmel!

E sokk fényében minden tiszteletet megérdemelnek a dánok – és persze a finnek is –, hogy visszajöttek lejátszani a találkozót. Nem kis lelkierő kellett ehhez. Ám mint a mellékelt ábra mutatta, hiába kérte maga a magához térő Eriksen erre a csapattársakat egy öltözői hívásában, a dánokat lelkileg iszonyatosan megviselte ez a trauma. Kjaert le kellett cserélni, a 74. percben büntetőt hibáztak, a finnek pedig egyetlen kapura tartó fejessel és az abból születő góllal 1–0-ra megnyerték a meccset.

– Dánia vesztett, de az élet nyert – írta egy dán újság. Találóbb összefoglalót nem igen lehetne ennél tömörebben megfogalmazni. Nincsenek arra protokollok, hogy egy ilyen sokk hogyan csapódik le közvetlenül az eset után a játékosokban. Mindenki másképp reagálhat, s ugyan Eriksennek a csodával határos módon sikerült visszatérnie az életbe, ám, hogy ez mennyire nyomja rá a bélyegét a dánok tornájára, illetve a játékosok lelkére, akár hosszútávon, nem tudni. Az jelzésértékű, hogy a félbeszakítást követően újrainduló meccset elveszették. Nem csoda.

A „teszetoszaságról” annyit, hogy az UEFA a lehető legjobban járt el. Megvárták, hogy mi lesz Eriksennel, és közben biztos egyeztettek a csapatokkal, hogy vállalják-e a fellépést, képesek-e játszani, miként reagálnak minderre. Mert akár meg is tagadhatták volna a pályára lépést. Ugyan talán kicsit sántít a párhuzam, de jó példa erre a magyar válogatott csapatkapitányát, Szalai Ádámot foglalkoztató Mainz keretének reakciója: miután tavaly ősszel „szakmai okokra” hivatkozva Szalait kitették a keretből, a társai tiltakozásképpen megtagadták az edzést így kiállva a magyar támadó mellett. A dánok is mondhatták volna, hogy nem tudják vállalni a folytatást. Ők azonban nem így tettek. Dicséret érte.

Az NB I-es Paks vezetőedzőjének, a szakértőként a közszolgálati M4 sportcsatornába meghívott Bognár Györgynek az eset kapcsán rendezett érthetetlennek tűnő reakcióira egy futballszerető emberben felmerülhet a kérdés, vajon Bognár visszament volna-e a pályára, és ha igen, hogyan játszott volna, ha 1986. június 2-án a mexikói Irapuatóban a szovjetek elleni katasztrófa alatt hasonló eset történik az egyik magyar válogatott játékostársával? Szerencsére ilyen nem történt, a mérkőzést pedig 6–0-ra elvesztettük, örök traumát okozva ezzel magyar szurkolók generációinak.

Mindez azonban anakronisztikus, idejét múlt kérdés ahhoz képest, ami az Eriksen-eset kapcsán most is biztos fel fog merülni, ha a kedélyek már kellőképp megnyugodtak. Hogyan lehet megelőzni, hogy a kizsigerelt játékosokkal ilyen történjen. A modern technika, az elvileg folyamatos egészségügyi megfigyelés ellenére miért nem lehet kiszúrni, kiszűrni ilyen dolgokat. Egyáltalán, mi értelme egyre jobban kizsigerelni a játékosokat? Vissza-visszatérő téma ez a nemzetközi labdarúgásban, s a legújabb koppenhágai dráma kapcsán is biztos előkerül, hogy szabad-e totálisan kimeríteni, túlhajtani a játékosokat. (Ezen picit segíthet a három helyett öt csere egy meccsen, de azért, mint látjuk, ez sem tud megelőzni ilyesmit.)

Ugyancsak fontos kérdés, hogy vajon ezt a dán keret, a játékosok, az egyén miként tudja feldolgozni. Milyen lélektani hatása van egy-egy ilyen esetnek. Arról nem is beszélve, hogy ez vajon milyen kihatással lehet Eriksen egyéni pályafutására. Ugyan még korai bármit is mondani, de most inkább az tűnik valószínűnek, hogy Eriksen azt az utat, amit eddig járt, a jövőben nem fogja tudni. Ez pedig komoly lelki törés az egyénnek. Ezért csak bizakodhatunk, hogy a dán középpályásnak legyen ereje mindezt leküzdeni, feldolgozni.

Ettől függetlenül, a szombati Eb-dráma ismét egy intő jel arra, hogy a fentebb vázolt kérdéseken elmélázzanak az erre hivatott szakemberek. És csak reménykedni lehet, hogy a – profitmaximalizálással összefonódó – folyamatos teljesítmény-kényszer nem ilyen drámákkal lesz kikövezve. Egyszerűen nem éri meg.