És ha a jéghegy túl közel van?

A Magyar Hang július 26-ai számában Tanka Endre arra figyelmeztet, hogy 2020-tól kezdve mesterséges holdak ezrei olyan elektromágneses hullámokkal fogják elárasztani az egész világot, amelyek súlyos egészségkárosító – többek között rákkeltő – hatása bizonyított. Hogy miért van erre szükség? Növelni fogják a vezeték nélküli mobilhálózatok adatátviteli képességét. Hogy ez kinek jó? E nélkül a digitalizáció, vagyis a mesterséges intelligencia nem tudná átvenni az irányítást az ipar, a közlekedés és általában az emberi gondolkodás felett. Hogy miért kellene átvennie? Hát a versenyképesség érdekében. Hogy mi az a versenyképesség? Egy üzleti vállalkozás képessége arra, hogy több jövedelmet termeljen, és kevesebb embert foglalkoztasson, mint vetélytársai.

Hogy ennek mi értelme van? Ne kérdezz már annyit, Pistike, foglalkozz a leckéddel inkább. Vagy olvasd el a Magyar Nemzetnek nevezett napilapban a zöld veszedelemről szóló cikket. Abból megtudhatod, hogy akik ilyeneket írnak, a zöldek, csupa átvedlett kommunista, liberálbolsevik ügynök, és ez az állandó sápítozás az egészségről meg a környezeti katasztrófáról egyetlen célt szolgál, hogy elvegye a választópolgárok kedvét mindattól, amit pártunk és kormányunk a nemzetgazdaság felemelkedése érdekében véghez visz, legyen szó a zöld területek irtásáról, atomerőmű-építésről, gyilkos vegyszerekről (glifozát) vagy környezetkárosító ágazatok (autóipar, nagyüzemi állattartás stb.) agyba-főbe támogatásáról. Mert a nemzetgazdaságnak mindez annyira, de annyira jó. Valakinek biztos jó.

Az csak természetes ezek után, hogy a Nemzeti Kollaboráció Rendszer élen jár az 5G-s mobilhálózatok telepítésében. A többi európai ország pedig elzárkózik ettől. Nem tudják, mi jó a nemzetgazdaságnak. Vagy csak nincsenek rászorulva, hogy egészségük, természeti környezetük, szociális jogaik feláldozása árán tartsanak életben egy alapjaiban elhibázott gazdaságpolitikát. Most akkor kinek higgyen az ember?

Az első számú szuperhatalom megfontolt kijelentéseiről ismert elnöke egyenesen humbugnak nevezi az egész klímaváltozást. A klímakatasztrófa enyhítését szolgáló nemzetközi megállapodásokat éppen a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó országok negligálják. E közben, mintha a világ csak egy tizenhat éves, svéd diáklány megvilágosodására várt volna, Európa ifjúságán tüntetési láz seper végig: tiltakoznak jövőjük elrablása ellen. A véleménynyilvánításnak ez a módja arrafelé a politikai kultúra része, mégis, meglep ez a hirtelen nagy nekibuzdulás. Hányan tudják közülük vajon, hogy a mértéktelen légi forgalom, a gépkocsimánia, a bevásárlóközpontok, a légkondi és a Big Mac ellen tüntetnek?

Az évszázad végén a borúlátóbb jóslatok szerint melegebb lesz a Földön, mint bármikor a Homo sapiens megjelenése óta, de mindenképpen melegebb, mint a civilizáció kezdete óta eltelt tízezer évben. Egyáltalán nem biztos, hogy ez hosszabb távon túlélhető. Az óceánokat beborítja a műanyag szemét, az élő vizekbe és a talajba világszerte dől a növényvédő szernek csúfolt idegmérgek és más kiszűrhetetlen vegyszerek tömege. Beépülnek a szervezetünkbe, valamennyi élőlény szervezetébe. Minden ötödik embertársunknak ma sem jut egészséges ivóvíz.

Az emberiség lélekszáma nem egészen száz esztendő alatt megnégyszereződött. A szárazföldön élő gerincesek össztömegének kb. 97 százaléka ma már ember vagy tenyészállat. Az élőhelyükről kiszorított fajok pedig kipusztulnak: ezt a folyamatot a következő évtizedekben tovább gyorsítja az Afrikában előre jelzett népességrobbanás és az újrakezdődő irtóhadjárat a brazíliai esőerdők ellen. A lakhatatlanná vált földrészek népe pedig északnak tart – mi mást tehetne? Az új népvándorlás civilizációnkat porszemként fújja el – ezt ugyanezekkel a szavakkal írtam le, sajnos, húsz évvel ezelőtt.

Egyáltalán, az egészben az a legszomorúbb, hogy ami napjainkban zajlik, azt írók és tudósok réges-régen megírták.

Hogy az üvegházgázok megváltoztatják az éghajlatot. Hogy a vészes fajpusztulás az ökoszisztémák összeomlásához vezet. Hogy a tudományos fantasztikumok szép új világában az ember a technika rabszolgája lesz, akit megfosztanak szabadságától, képzeletétől. Mindez bekövetkezett: a világvége a kiadott menetrend szerint halad, lassan és egyhangúan. Halált virágzik most a türelem, írja utolsó töredékében Radnóti Miklós.

Azt is megírták már sokan, hogy a globalizálódó gazdaság kicsúszik mindennemű társadalmi ellenőrzés alól, és menthetetlenül maga alá gyűri az embereket, akikkel sikerült elhitetni, hogy jólétük a gazdasági teljesítmény növekedésétől függ (bár ennek egyre inkább az ellenkezőjét tapasztaljuk), s hogy ez a teljesítmény az üzleti bevétellel mérhető. Amióta az üzlet diktál a politikának, a politika is üzletté változott. Nyugaton a cégek finanszírozzák a politikusokat, Keleten a politikusok csinálják a milliárdosokat, ennyi csak a különbség. De a teljesítmény és a nyereség sem itt, sem ott nem valami elvont „gazdasági” kérdés, amely nyílt versenyben dől el a piacon, hanem színtiszta hatalmi kérdés. Azon múlik, melyik cégbirodalom, melyik kormány milyen mértékben képes rákényszeríteni a maga akaratát (árait) a választópolgárokra, fogyasztókra, munkavállalókra. A piszkos munkát, a költségek „leszorítását” – ember és természet kizsákmányolását – és a haszon bezsebelését a nyugatinak nevezett modellben üzleti vállalkozások végzik, ezért megengedhetik maguknak a demokratikus jogállam fényűzését, a véleménynyilvánítás szabadságát.

Újabban azonban egyre sikeresebbnek bizonyul a „keleti” modell, amelyben a költségek az állam döntésein múlnak, a haszon felett is az állam rendelkezik, ezért a kormányok ugyanolyan feltétlen engedelmességet (csereszabatosságot) követelnek alattvalóiktól, mint bármely óriáscég az alkalmazottjaitól. Nem rendelkeznek olyan kifinomult és költséges eszközökkel a közvélemény manipulálására és a tudósok korrumpálására, mint nyugati kollégáik, ezért kénytelenek a parancsuralmat kiterjeszteni az oktatás, a tájékoztatás és a kutatás egész intézményrendszerére. Ez most Magyarországon is bekövetkezett, ezért van az, hogy későn ébredő értelmiségünk a maga kárán végre észrevette: kompország ismét horgonyt vetett a keleti partokon.

Nyugat vagy Kelet: ennyire egyszerű volna a kérdés? Sajnos nem az.

Hiszen a környezettudatos – vagy magukat ezzel áltató – nyugati társadalmak ugyanúgy ünneplik a robotizációt és a digitalizációt (az embert engedelmes és kiszámítható robottá változtató „műszaki haladást”), és ők az első számú haszonélvezői a természet kifosztásának is.

Legfeljebb azon méltatlankodnak, hogy amióta a tényleges termelést és kitermelést másoknak engedték át, a politikai kezdeményezés is kicsúszott a kezükből. És félreértés ne essék: Kelet alatt nem a keleti civilizáció fantasztikus örökségét értem, mert azt éppen a nyugati hódítás pusztította el. A kínai és posztszovjet diktatúrák, iszlámterror-államok morálja, politikai elvei és módszerei az ipari társadalom és az erőszakos globalizáció kultúrájában gyökereznek. Irgalmatlan következetességgel valósítják meg annak jelszavát: „a múltat végképp eltörölni”.

Persze a Nyugat sem azonos többé önmagával. A piaccá vált világban egyre kevesebb hely jut a szabadságnak, az egyéni szabad kezdeményezésnek. A befektetői hálózatoknak és pénzügyi spekulációknak alig van köze a magántulajdonhoz (és a magántulajdon eszméjétől elválaszthatatlan személyi felelősséghez). Amit a tudás hatalmának véltünk, a tudás felett gyakorolt hatalommá fajult. Nélkülözhetetlen létforrásainkat szédítő sebességgel alakítottuk át hulladékká, az e téren elért sikert jólétnek neveztük. Gazdálkodásról beszéltünk, miközben feléltük utódaink örökségét. Az ökológiai katasztrófa most őszinte számvetésre késztet a nyugati (európai, tehát szabadelvű és keresztény) kultúra alapvető értékeivel. Ha el akarjuk kerülni a legrosszabb következményeket, sürgősen rá kell szánnunk magunkat a pályamódosításra.

És ha a jéghegy már túl közel van? Talán még nincsen annyira közel. A gond inkább a hajó kormányozhatóságával van. És azokkal, akik a kormánykerék körül sürgölődnek. Meg talán magával a hajómetaforával is.

Én inkább egymáshoz láncolt csónakokat látok, tanácstalan, félrevezetett utasokkal.

Nem lenne könnyű, de nem is lehetetlen ezeket a csónakokat egyenként eloldozni. Nem mintha egymástól akarnánk megszabadulni, isten őrizz! Kizárólag a láncoktól. Mert lehet, hogy éppen ezek az összegubancolódott kötelékek akadályozzák az együtt haladást. Az utasok pedig megpróbálhatnák járműveiket a maguk választotta irányba kormányozni. Ehhez persze előbb meg kellene szabadulniuk a felelőtlen kormányosoktól és hazudós csónakmesterektől.

Azok a veszedelmes zöldek nem állítják, hogy ismerik a csodaszert az emberiség minden bajára. De azt tudják, ha beérjük a szokásos látszatintézkedésekkel, akkor semmit sem tettünk. Ennek következményei pedig meglehetős pontossággal kiszámíthatók ma már. És azzal is tisztában vannak, hogy

a veszély nagyságával arányos, tehát gyökeres változások csak az érintettek egyetértésével vihetők végbe, ezért nyílt párbeszédet követelnek. Ez pedig politikai kérdés. Manapság ez a politikai kérdés.

A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/31. számában jelent meg, 2019. augusztus 2-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!