Ez is egy fideszes lista

Lássuk a lehetetlen küldetést! Nem tudom, hogyan és mi sül ki belőle, de megpróbálok jókat írni a kormányról, a magyar hétköznapokról, életünkről a harmadik kétharmad idején. Törzsolvasónk ugyanis rám, ránk pirított, hogy bár imádja a lapot és az első betűtől az utolsóig… de olyan nincs, hogy legalább apró fényecskék ne pislákolnának az alagutak végén, ezért ne mindig a felháborodás, elkeseredettség hangján szóljunk, hanem. Nagyjából ekkor talált meg egy hozzászóló is, aki a vidéki videóim láttán azt a következtetést vonta le: borzalmas életem lehet, hogy mindent ilyen sötéten látok, pedig egyáltalán nincs borzalmas életem, és nem is látok mindent sötéten, csak hát nehéz lelkesedni, mondjuk a tornácos parasztházak lélekajtóit őrző színes mozaikablakok iránt, amikor a különleges helyi építészeti jelleg körül épp kihal a falu.

Már gyűlnek is a fejemben az örömteli tételek, amelyeket a kormánypárti szavazók sorolni szoktak: hogy nincs bevándorlás, tehát migránsbűnözésileg Magyarország a legbiztonságosabb állam, aztán hogy végre emelkednek a bérek, csökken az adó, támogatják a családokat, a határon túli magyarságot, épül-szépül, és ne gondoljuk, hogy a stadion a lista negatív eleme, mert hiszen ha stadionokra jut pénz, az azt mutatja, hogy csak nem akkora a korrupció, mint amennyit az ellenzék állít.

Az a baj, amint végigfutok a napfényes lajstromon, mindegyik pontnál máris beugrik az árnyékoló tényező. A „nincs bevándorlás” úgy néz ki, hogy a kerítés miatt aki teheti, elkerüli a magyar határt, közben viszont csak itt, a szerkesztőségnek otthont adó fővárosi utcában három építkezésen legalább háromféle náció fúr, farag, kalapál: van egy ukrános, egy albános meg egy vegyes felvágott, megállapíthatatlan összetételű beruházás, a közös mindegyikben, hogy magyar szó kizárólag munkavezetői és afölötti szinten hallik.

Jut eszembe, a kínai közösség is megérne egy misét, tudom-tudom, a kínai terrorista ritka, mint a Soros-mentes közszolgálati híradó, és nem veszik el a munkánkat, meg tiszteletben tartják a kultúránkat, lévén, alig alkotnak vele közös részhalmazt, ám vissza a pozitívumok számbavételéhez.

Emelkednek a bérek. Valóban. Csak a kezdő pedagógusok 130 ezer forintos nettóját tudnám feledni, vagy a rendőrök, tűzoltók fizetését, nem beszélve arról, hogy több, nyugatszéli ismerősömtől hallottam, mennyivel jobban járnak, ha odaát, Ausztriában intézik a nagybevásárlást. A nyugdíjasokat pedig egyszerűen nem értem, és ezt kalaplengetve mondom, mivel felfoghatatlan, miként tudnak annyiból, amennyiből meg- vagy inkább túlélni. A nem posztszocialista uniós jövedelmeket már meg sem említem, tudom-tudom, nem azokhoz kell viszonyítani. De amúgy miért is nem?

Csökkennek az adók. Aki két, három vagy több gyermek boldog, bár fáradt szülője, annak mindenképpen, a 27 százalékos áfa viszont a gazdasági szőttes kevésbé ékes sormintája, és ott az áthárított különadók intézménye: például mi fizetjük a bankok extraterhelését.

A családtámogatás összekapaszkodik az előző ponttal, a nagycsaládosok adókedvezménye ide is, oda is vonatkozik, az meg érvényes vita, vajon jó-e, ha a kormány kizárólag a feltételezett középosztályt pátyolgatja. Ellenben, hogy mindeközben teljes társadalmi csoportok és az általuk lakott régiók mennek a levesbe, nehezen említhető pluszosként.

1990-ben, 16 esztendősen jártam először Erdélyben, vonattal Mezőségen. Parádés kaland volt, eztán boldog vagyok, hogy így alakult, és nyilván örülök, hogy a kormány őket ugyanúgy magyarnak tekinti. Hiszen azok. De az innen gerjesztett harag, amivel ők fordulnak a nem fideszes honfitársaik felé, szomorúvá tesz. Úgy egyesül, hogy közben fájdalmasan szétszakad a nemzet.

És az épül-szépül, amiben megint csak ott lapulnak a tények, ám Mészárost vagy Tiborczot bizonyos tájékozottsági szint felett már Fidesz-szimpatizánsként sem szokás mentegetni – szükséges rosszként, nem kívánt mellékhatásként szokták őket emlegetni. Nevezhetjük mindezt a nemzeti burzsoázia mesterséges létrehozásának, attól nem lesz korrektebb a folyamat. A lopás az lopás. Oszt jó napot.

Az lehet itt inkább, hogy nem a mi fejünk felett tanyázik folyamatosan közéleti zivatarfelhő, amiből kiapaszthatatlanul pofoz bennünket a jeges közérzeti eső, hanem a létező pozitívumok másként mutatnak a kormányzatilag beszűkített fake dimenzióban, mint az európaira kiterjesztett valóságban. Két igazság birkózik egymással, mindkettő hívei teljes megnyugvással mondhatják maguknak, hogy az övék a valódi. De meglepődnék, ha ez az évtized dicső korszakként masírozna be a történelembe.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/20. számában jelent meg, 2019. május 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/20. számban? Itt megnézheti!