Felkavaró nyugalom

Néhány éve azt találtam ki, hogy kiköltözöm a veteményesbe olvasni. Magaságyások között a magasba. Két parcella között néhány sor. Közben mélázás. Növényekről, madarakról, csendről és kutyaugatásról. Működött. Nemrég megtoltam a dolgot egy lemezjátszóval. Így már komplex vízióm támadt. Cserélgetem a csendet a zenével, a fizikai munkát a szellemi és érzelmi betevővel. Mindből árad a felkavaró nyugalom. Növény, állat helyesel. Ez azért fontos, mert a hülyeség terjedési sebessége azonos az álhírével. Persze stikában én is énekelek a paradicsompalántáknak, de az természetesen más.

A bajok akkor kezdődtek, amikor a hatvanas években az önmagát orvosfeleségként, háziasszonyként és tizenöt unoka nagymamájaként definiáló Dorothy Retallack zenei tanulmányai mellé felvette a Bevezetés a biológiába elnevezésű tantárgyat is, és tapasztalatait A zenei hang és a növények című könyvében összegezte. Egészen addig, míg csupán a bulvársajtó kapta fel a szerző téziseit, azok megmaradtak a lokális problémák keretein belül, ám az internet megjelenésével következtetései gyorsabban terjedtek a halálnál. Miszerint és amennyiben ha a növényekkel Mozartot hallgattatunk, örömükben azonnal eldobják a karót, és sosem látott fejlődésnek indulnak, míg ha, mondjuk, a Led Zeppelin második albumával szórakoztatjuk őket, megállnak a fejlődésben, rosszabb esetben pokoli kínok között pusztulnak el.

Ami valószínűleg igen nagy marhaság, de Retallack lelkes követőit és megosztóit Richard Klein és Pamela Edsall kísérletei sem tántorították el meggyőződésüktől, akik pedig a szigorúan tudományos követelményeknek megfelelve megállapították, hogy például a büdöskének (Tagetes erecta) édes mindegy, hogy gregorián énekeket, Mozart 41., C-dúr szimfóniáját nyomják az arcába, vagy éppen az I Want to Hold Your Handet a Beatlestől. Itt jegyezném meg közbevetőleg, hogy magam soha nem mulasztok el büdöskéket ültetni a paradicsomok közé, méghozzá a szent tudomány nevében. Egyrészt így cselekedtek a szerzetesek is (növénytársítás), másrészt a Newcastle-i Egyetem kutatói (brit tudósok tehát) is bebizonyították nemrég, hogy a büdöske úgy pofán vágja a fonálférget és a molytetvet, hogy a vödör adja a másikat. Arról nem beszélve, hogy a Whole Lotta Love-tól úgy nő, mint a dudva, alkalmazása pedig olcsóbb és egészségesebb, mint a rovarirtó szereké.

A zenénél maradva, Janet Braam Talking Headsdalokkal bombázta jó hangosan a növényeket teljesen hatástalanul, míg Peter Scott a Symphonie Concertantét vetette be Mozarttól, majd végső csapásként Meat Loaf Bat Out of Hell című komplett albumát szabadította rá egy mit sem sejtő kukoricásra, szintén következmények nélkül. Jó mindezt tudni, bár a Laibach észak-koreai népi operáit azért tartalékolom (ellencsapásként), amíg hamarosan be nem indul a benzines kaszák beröffentésének szezonja. A fenti információk birtokában Daniel Chamovitz Mit tud a növény? (Park Könyvkiadó, 2018) című könyvéből jutottam, amire hamarosan visszatérek, tekintve, hogy a Kis kerti zene alighanem a filmek, a könyvek, a zenék és a kertek találkozási pontjaihoz közel bolyong a jövőben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/15. számában jelent meg, 2019. április 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/15. számban? Itt megnézheti!