Míg a hivatalban lévő amerikai elnök kampányára nyolcszázhatvanmillió dollár gyűlt össze, addig a demokraták jelöltje soha nem látott összegből, egymilliárd háromszáznyolcvanmillió dollárból kampányolhatott. Alexandria Ocasio-Cortez, a demokraták radikális baloldalának kongresszusi képviselője két éve még nagyjából kétmillió dollárból kampányolt New York tizennegyedik körzetében, az idei választásra viszont közel tizenhétmillió dollárt gyűjtött össze. A nyolcvanéves Nancy Pelosi, a demokraták képviselőházi vezetője is szintet lépett: két éve négy és fél milliós kampányt folytatott, míg idén huszonegymillió dollárnyi támogatást használt fel.
Megállapítható, hogy míg az elmúlt évtizedekben ez egyáltalán nem volt jellemző, addig az idei kampányban a Demokrata Párt egyértelmű pénzügyi fölényt alakított ki a kormányzó Republikánus Párttal szemben. A Wall Street ma már egyáltalán nem áll olyan egyértelműen a republikánusok mögött, a Szilícium-völgy elkötelezettségének iránya pedig soha nem volt kétséges. Továbbra is kérdéses azonban, hogy amikor politikai kampányokra ekkora összegek röpködnek, mennyi függetlenségük lehet a demokratáknak bármiféle baloldali fordulathoz? Mennyi erejük lesz megfékezni azokat a technológiai multicégeket, akiknek a választási győzelmüket köszönhetik?
Az idei kampány során nemcsak a cégek, hanem a magánemberek is minden eddiginél bőkezűbbek voltak: az állampolgárok érzelmi és anyagi bevonódása a választásba példátlan mértéket ért el. A közösségi média valóban átélhetőbbé tette, és közelebb hozta a politikát az emberekhez, csakhogy ennek áraként végletekig hiszterizálta őket. Négy éve, amikor Donald Trump elnök lett, a republikánusok összes kampányköltése ötmilliárd dollár alatt maradt, s így „mindössze” százmillióval költöttek többet, mint a demokraták. A 2020-as kampányok összesen tizenegymilliárd dollárból készültek – ebből a demokraták hétmilliárd, a republikánusok négymilliárd dollárt égettek el.
A Republikánus Párt propagandamédiája szüntelenül szocialista fordulattal riogatott, holott a 2020-as realitás az, hogy a nagytőke már a Demokrata Párt oldalán áll. Nehéz elképzelni, hogy ezek az óriásvállalatok ennyire sok pénzt ennyire rossz lóra tegyenek fel, s most már az is jól látszik, hogy Bernie Sandersnek miért kell újra meg újra elbuknia. Miközben Donald Trump és a republikánusok új szövetséget építettek a latin származású amerikaiakkal, addig a Demokrata Párt elitje a gazdasági szereplők zömét maga mellé állította.
Joe Biden szoros győzelme mindezek ismeretében még törékenyebbnek látszik, s így még nehezebb elképzelni, hogy akár saját pártján belül konszenzust teremtsen. Úgy nyert, hogy pandémia és gazdasági válság sújtotta Amerikát, Donald Trump pedig jól láthatóan alkalmatlan volt ennek kezelésére. Úgy nyert, hogy tetemes anyagi fölényben volt ellenfelével szemben. Úgy nyert, hogy Trump megválasztása óta megállás nélkül működött a demokraták kampánygépezete, amely négy éven át mantrázta, hogy az elnök csalás és orosz beavatkozás révén tört be az Ovális Irodába, s amely végül addig ment el, hogy teljes mértékig felvállalja a Black Lives Matter mozgalom zavaros célkitűzéseit. És győztek.
Soha annyian nem szavaztak még elnökre, mint Joe Bidenre, de soha annyian nem akartak még hatalomban tartani egyetlen elnököt sem, mint Donald Trumpot. A demokratáknak most választaniuk kell a párt balszárnyának szociális követelései, a párt liberális szárnyának identitáspolitikai célkitűzései és a nemzeti konszenzus megteremtésének kísérlete között, miközben a Szilícium-völgy és a Wall Street nyomása legalább négy éven át rájuk nehezedik majd. A választási csalásra hivatkozó republikánusok már el is kezdték a kampányukat, a társadalom soha nem látott mértékig megosztott, a Demokrata Pártnak nincs stabil többsége a kongresszusban, a konzervatívok kétszeres többségben vannak a Legfelsőbb Bíróságban, tombol a járvány, az amerikai gazdaság az összeomlás felé robog, a világpolitika kihívásai pedig egyre aggasztóbbak.
Nem tudok hinni abban, hogy a magyar belpolitikát az új washingtoni adminisztráció érdemben befolyásolja majd: könnyű emlékezni, Orbán Viktor milyen gondtalanul rendezte be önkényuralmi rendszerét Barack Obama hat éve alatt – egy polgárháborúba süllyedő, végleg törzsekre szakadó, egymás sérelmeiben és gyűlöletében gázoló Amerika ugyanakkor tovább destabilizálhatja a világot, a liberális demokráciákat pedig legfőképp. Nem abban érdemes reménykedni, hogy Joe Biden majd megbuktatja Orbán Viktort, hanem abban, hogy konszenzuális és méltányos kormányzást folytat majd, ezzel újraegyesíti Amerikát, s példát mutat nekünk, gyarmatlakóknak is arra, hogy egy nemzet kihívásaira nem a veszett düh és a bosszú, hanem csakis a társadalmi megbékélés nyújthat tartós és megnyugtató megoldást.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg november 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/46. számban? Itt megnézheti!
